Happily Ever After

Néha jól jöhet egy rövidebb írás is - ez szerintem az lesz.

A történetem ezzel a könyvel úgy kezdődik, hogy a Moly kicsit félrevezetett és a sorozattól független kötetként nem számozta ezt a könyvet, így reméltem, hogy az első kötet elolvasása után is élvezhető lesz. Ez szerintem nem igazán felel meg a valóságnak, ráadásul a könyv maga is a nyolcadik Bridgerton-kötetként hivatkozik saját magára. Ezt szerintem érdemes figyelembe venni.

Ez a nyolcadik darab az írónőnek egyfajta továbbgondolása. Mindegyik regényéhez a sorozat korábbi darabjaiból írt egy újabb epilógust, amivel egy kicsit tovább engedett belátni az általa elképzelt jövőjébe szeretett karaktereinek.

Ahogy már mondtam, én csak az első regényt olvastam, így bár a nevek egy része valamelyest ismerős volt, igazán csak azt a két karaktert ismertem, a többit nem. De mivel itt egy család ágas-bogas fájáról van szó, fel-feltűnnek természetesen egymás történeteiben - és még így sem tudtam megjegyezni őket vagy felvenni a szálat. Nem tudom, hogy ez az előismereteim hiánya vagy a kusza nevek és titulusok kavalkádja miatt történt-e.

De szerintem ez nem ad hozzá és nem vesz el, hiszen igazából mindenki ugyanaz a kaptafa: hűséges, szerelmes és tüzes férjek és tűzrőlpattant, emancipált és tüzes feleségek néznek szembe egy kamubonyodalommal, ami aztán megoldja saját magát. Nagyjából ez minden történet váza.

Részemről ez a váz váz is maradt. Míg az első regényben sem annyira a történetvezetés, mint inkább a hangulat kapott el (az is inkább a könyv első felében), ez a rövidebb formátum szerintem nem állt jól Julia Quinnek. Míg egy hosszabb lélegzetvételű darabban több hely van a motivációk, érzelmek kibontására, amik egy bonyodalomhoz vezetnek vagy annak hatására jönnek létre, én ezt itt eléggé hiányoltam. A karakterek üresek maradtak, még azok is, akiket már ismertem. Nincsen személyiségük, a fentebb említetteken túl. Még Hyacinth is, ahol érezhetően mást akart nyújtani, kifúj a "kívül kemény, belül lágy" tucatjeggyel. De talán az üdítőbb pillanatok hozzá kapcsolódtak.

A dramaturgiája is ugyanaz mindegyik novellának: fergeteges boldogság, valami bonyodalom/fergeteges boldogságot beárnyékoló egyetlen dolog, megold(ód)ás és még fergetegesebb boldogság. Ez egy-egy hosszabb regényben még egészen fogyasztható lenne, de így egyben nekem megfeküdte a gyomromat. Nem kívánok senkinek sem rosszat, de azért már a nagy számok törvénye szerint sem lehetne itt mindenkinek felhőtlen élete és minden problémája áthidalható. Szívesebben olvastam volna például arról, hogyan birkóznak meg a meddőséggel, mint hogy jöjjön egy csoda, aztán hepiend. Nem is beszélve az akármilyen korban és élethelyzetben mindenhol "csintalankodó" ifjú és idős házasokról...

Valóságból való menekülésre, egy kis boldogtalanság-vakságra vagy valami hasonlóra jó lehet annak, aki téééééényleg szereti a romantikusokat, nekem ez így egy közepes volt.

5/3

Poor Things

Jelenleg az IMDb top 250-es listáján a 129.

Rendezte: Yorgos Lanthimos

Írta: Alasdair Gray könyve alapján Tony McNamara

Főszereplők: Emma Stone, Willem Dafoe, Mark Ruffalo, Ramy Youssef, Jarrod Carmichael, Margaret Qualley

Sok dolog miatt lehetett hallani már erről a filmről. Megszórták rendesen díjakkal és jelölésekkel. Itt forgatták Magyarországon. 

Én Yorgos Lanthimos filmjeit nagy érdeklődéssel követem. Nem láttam mindent, a Kutyafog még mindenképpen hátra van, de A homárt én nagyon szerettem. Aztán nagyot csalódtam A kedvencben. Az eggyel korábbi Egy szent szarvas meggyilkolása kicsit visszaadta a hitemet. Talán érthető módon tartottam a Szegény páráktól, hiszen több közös pont is van A kedvenccel, ami számomra szinte teljesen érdektelen maradt, a remek színésznők ellenére. 

A Szegény párákat nagyon sok okból lehet szeretni. A látványvilág lenyűgöző, szürreális-steampunk, de szerintem impresszionista jegyeket is hordoz, hasonlót sem láttam soha. Talán a Dafoe által alakított Dr. Baxter (- Frankenstein) találmányai miatt, de még a Michel Gondry-féle Tajtékos napok volt kicsit hasonló. Kicsit. 

A történet szerintem annak is érdekes, aki nem akar sokat gondolkodni, visz magával a történet, nyoma sincs az önmagáért való elvontságnak. De ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ne lenne rengeteg réteg, ha egy kicsit is alánézünk a legfelső, hártyavékonyságú szintnek. Sőt, én úgy látom, ez a film kicsit úgy működik, mint a tükör: azt látod a történetben, amit akarsz, ami vagy.

A történet kezdetén Max McCandles szemén keresztül ismerjük meg Dr Goodwin Baxtert, aki torz, összeszabdalt ábrázatával nem is Frankensteinre, hanem a szörnyére emlékeztet első látásra, de gyorsan megtudjuk, hogy McCandles szemében ő kora sebészzsenije (ez a kor ekkor még leginkább a 19. század végére, vagy a századfordulóra emlékeztet - nekem többször eszembe jutott A sebész című sorozat). Dr Baxter magához is rendeli az orvostanhallgatót, hogy segítségét kérje egy saját, furcsa projektben. Azt a feladatot kapja a fiatal férfi, hogy Dr Baxter házában egy páciensét, az agyi trauma után felépülőfélben lévő Bellát figyelje és a fejlődését rögzítse. 

Bella ekkor még felnőtt külseje ellenére kisgyermek mentális szintjén áll, öntörvényű, kíváncsi, nyitott, romlatlan. A házból ki nem léphet, bár ahogy rohamosan fejlődik és az elméje is "hozzánő" a testéhez, egyre kevésbé tűri a bezártságot. Amikor elkezdi felfedezni saját testét és annak örömeit, Dr Baxter jó megoldásnak látná, ha McCandles elvenné őt feleségül, amiben az érintett felek meg is egyeznek. Azonban az ügyvéd, aki a szerződést megfogalmazza, nem a legjobb választás: az élvenc Duncan Wedderburn feltett szándéka, hogy az izgalmasan nyitott lányt megszerezze magának. Az akaratok egy rövidebb csatája után Bella el is utazik Wedderburnnel Lisszabonba, ahol kikerül a vigyázó tekintetek elől és őt ismerő és elfogadó környezetből, és a maga módján fedezi fel a világot, és ismeri meg (ezáltal is) saját magát. 

A történet egy részekre bontott fejlődéstörténet, és egyben road movie is. Bella a tapasztalatai és más emberek által egyre többet lát a világból, ami komoly hatással van rá. A személyisége viszont végtelenül izgalmas számomra: bár abszolút szándéka és fő célja a világot jobbá tenni, mégis megőriz egyfajta tárgyilagosságot és mintha ezzel vagy ennek ellenére valamiféle romlatlanságot is (akik látták a filmet, ezen talán meghökkennek, de nekem határozottan az volt a benyomásom, hogy őt nem korlátozzák címkék és tulajdonított értékek, és képes dolgokat és jelenségeket a maguk igazságában vagy ahhoz közelebb látni).

Bennem nagyon sok gondolatot indított el a film. Vagy nagyon sok érzést ébresztett fel. És ahogy írtam, szerintem arról szól, amit látunk benne. Persze a felszínen ott van ez az érdekes felnövés-utazás, vagy akár alászállás a pokolba, ahogy tetszik. Ugyanakkor Bella elengedése Dr Baxter által nagyon szép allegóriája a szülői létnek. Dr Baxter attól félti "lányát", amit ő maga átél és átélt, a kegyetlenségtől. Ugyanő megdöbbentően mutatja be azt, hogy mennyire nem látjuk, milyen gusztustalan szándékossággal bánt valaki minket módszeresen, ha szeretjük őt. Wedderburn és Bella viszonya több ponton is csodálatos példája a kettős mércének. Nagyon sokat mesél a testiségről is: a saját viszonyunkról a testünkkel, hogy szabad-e, hogy ez nekünk mint embernek értékmutató is legyen; hogy milyen kétarcú ez a testiség. Mikor, mit és kivel lehet élvezni. És mindezek által igenis mesél a szeretetről és az elfogadásról.

Mindezek mellett persze nem ajánlanám mindenkinek. Akik a meztelen testek és a szex látványa nem komfortos, kerülje el messzire, mert abból aztán van benne bőven. Akik kifejezetten a realista-reális, természetesnek ható szettek kedvelői, azoknak egészen biztosan idegenek lesznek az élénk színű egek, a fura libegő vasutak és a többi. Van benne némi sebészi trancsír is, de ez jelentősen kevesebb. De ezzel együtt is azt gondolom, a legkönnyebben emészthető Lanthimos-filmmel van dolgunk.

Nekem személy szerint végtelenül tetszett, de az utolsó szegmens nekem nem adott hozzá a mondanivalóhoz és az élményhez, illetve a zárókép szerintem már túltolta azt a abszurd-groteszk humort, amivel addig nagyon ügyesen zsonglőrködött, így sajnos pont a végére fulladt ki nekem egy kicsit az áhítatom.

5/5

Fourth ​Wing

Januárban két "kötelező" olvasmányom volt, az egyik a közösen olvasott könyvünk, a Minden kémia, a másik pedig a Népszerű könyvek kihívásra Rebecca Yarros Negyedik szárnya. Előbbit minden előzetes számítás szerint szeretnem kellett volna, míg az utóbbit nem. Mindkettő másképpen alakult.

Elméletben nem tartom magam nagy young adult-kedvelőnek, és a fantasy-kat is elkerülöm. Ha egészen cinikusan szeretném összefoglalni ezt a könyvet, a tartalma sem hoz igazán lázba: az igazi underdog, a csenevész "rút kiskacsa" egyáltalán nem akar bőrszerkóban járni és sárkányokon lovagolni, de az élet rákényszeríti, és nyilván ő lesz a legmenőbb, aki mindent visz. Ezmilyenmár. 

Tehát magamtól nem hiszem, hogy a kezembe vettem volna ezt a brutál féltéglát. Pedig szép, tényleg. De a sors úgy hozta, hogy egymásra találtunk, én meg kiolvastam a nyolcszáz oldalt négy munkanap alatt. Rebecca Yarros úgy berántott a világába, hogy éppen a lábujjaimmal tudtam megkapaszkodni a valóság peremén. 

A történet kicsit kevésbé cinikusan és sematikusan Violet Sorrengail megpróbáltatásairól szól, aki neves sárkánylovas család harmadik sarja. Anyja és két testvére is komoly hírnevet szerzett magának, ő viszont írnoknak készült egész életében, apja nyomdokában járva. Anyja, Sorrengail tábornok azonban meggondolta magát, és férje elvesztése után Violetet is a sárkánylovasok közé parancsolja, a toborzásra azonban legtöbben egész életükben készülnek (és még így is igen nagy a lemorzsolódás - ami, igen, végzetes kimenetelű), míg Violetnek csak pár hónapja van.

A sárkánylovasok közé nem csak bekerülni nehéz. A halálos összecsapások a kiképzés során sem példa nélküliek, Violetnek ráadásul az anyja neve súlyos terhet akasztott a nyakába. A birodalom területén ugyanis volt egy lázadás, amit levertek, a lázadók gyermekeit pedig arra kényszerítették, hogy jelet viseljenek testükön és ha a megfelelő korba lépnek, sárkánylovasok legyenek. A legidősebb gyermekek tehát szintén a sárkánylovas kadétok között vannak, és szívesen látnák a lányt holtan, így Violetnek nem csak a szellemi és fizikai próbákra kell felkészülnie, hanem örökké a háta mögé kell lásson, nehogy egy éjszaka meglepjék álmában.

A személyes fiatal-lány-felnő-a-feladathoz történet mögött izgalmas mitológiát és politikát is kapunk, egyelőre átgondolt történelme van ennek a birodalomnak és a vége sem egészen arra kanyarodott, amerre számítottam rá, meg tudott lepni több fronton is. 

Volt pár karakteridegen elem benne, amin viszonylag sokat gondolkodtam, ezeket jobb lett volna kicsit jobban árnyalni, pl. hogy mikor és hogyan is lesz Violet az írnoki pálya helyett a sárkánylovaglás óriási elkötelezettje, mert még ha értem is, hogy miért, akkor is nehezen találom azt a pontot, ahol ő ebbe az irányba fordul, ill. nem nagyon értettem azt sem, miért utasít vissza tényleg minden olyan lehetőséget, amit az élet az útjába sodor, hogy a másik útra lépjen (ezt néhányszor értettem, néhányszor nem).

Részemről az egyetlen gyöngesége a szerelmi szál, aminek alávetve egy szimpatikus karaktert egyik pillanatról a másikra, látszólag kevéssé megalapozottan fordított ki magából az írónő, míg a "gyűlölök-és-szeretek, első pillanatban tudtam, hogy ti egymás mellett köttök ki" karakter olyan tökéletes, hogy néha hallhatóan forgott a szemem tőle, és ez a főszereplővel való kapcsolatára duplán igaz volt. Szívesebben olvastam volna egy igazán jó baráti kapcsolatról akárkivel, vagy ugyanennyivel többet a sárkányokról, de úgy sejtem, ez csak az én nyomorom :)

Nagyon várom a következő kötetet, remélem, az is ilyen letehetetlen lesz!

Olvasásom idején a 87. legjobb fantasy könyv a molyok értékelése alapján.

5/5

Az ​öreg hölgy történetei

Egy nyúlfarknyi kis novelláskötetet olvastam, összesen 34 oldal az egész, meglepődtünk mindketten a könyvtárossal, ő még meg sem találta elsőre, olyan kis apróka. 

Thury Zsuzsa nevét én pöttyös könyvekről ismerem, a Mostohatestvéreket olvastam és szerettem tőle és persze vár még egy pár rám a várólistámon.

Ez a mű azonban nem ilyen hangulatú, hanem egy nagyon személyes, posztumusz gyűjtemény időskorában szinte naplószerűen készített írásaiból. A vonzerejét egyrészt a korabeli Budapest arculatának élénk képe, másrészt egy magányos idős ember mindennapjainak átérezhető nehézségei adják. Hatására talán könnyebben megértjük, idegen lehet a rohamosan gyorsuló világ bárkinek időskorában és megpróbálunk amögé a fal mögé látni, amit saját maguk védelmében és/vagy a mi vélt érdekünkben húznak maguk köré a fizikailag már lépést tartani nem tudó szeretteink.

Thury Zsuzsa hat novellája kiegészül unokaöccse, Bacher Iván egy írásával, ami egy kicsit a másik oldalról (két értelemben is) mutatja be a családja által szeretett idős asszonyt, egy kicsit talán megmutatva az élénkebb napokat? Vagy csak ő érezte magát annyival lassabbnak és elidegenedettnek? Én hajlok az utóbbit gondolni.

Érdekességnek vagy az írónő többi műveit szívesen olvasóknak ajánlom, főleg a rövidsége és őszintesége miatt, bár kétségtelenül sem tartalmát, sem formáját tekintve nem kiemelkedő.

5/4

The Dry

Rendezte: Robert Connolly

Írta: Harry Cripps, Robert Connolly, Jane Harper

Főszereplők: Eric Bana, Keir O'Donnell, Miranda Tapsell, Grant Dow, Genevieve O'Reilly, James Frecheville

A krimiknek főként az a vonzereje (szerintem), hogy együtt gondolkodhatunk a főszereplővel-nyomozóval, hogy mi történt, ki tette. Van persze, amikor mi már tudjuk és azt nézzük, hogyan jön rá valaki más a megoldásra. Lehet, hogy egy zárt közösségben vagyunk, ahol mindenki mindenkit ismer, aztán persze kiderül, hogy mégse, és van, mikor csupa vadidegen van összezárva, és abból adódik a feszültség, hogy nem lehet bízni senkiben. Izgalmas, mikor igazából mindenkit meggyanúsítunk (általában kart karba öltve a nyomozóval), hogy aztán a végén persze azt mondhassuk: "Tudtam!" (Még szép, hiszen szó szerint mindenkit egyesével végigvettünk és kizártunk...) És van az az aljas húzás is, mikor hirtelen kiderül, hogy valaki olyan áll a háttérben, akit a leleplezéskor látunk (meg) először. Ilyenkor módosul a felkiáltás arra: "Honnan tudhattam volna?!"

Az Aszály egy összeszokott kisközösségben elkövetett gyilkosság-öngyilkosság körül forog. Látszólag eleve "megoldott" az eset: feszült férj megelégelte az anyagi problémákat és az élet egyéb nyűgeit, végzett feleségével, majd kisfiukkal, majd életben hagyva csecsemő kislányukat magával is végzett. Falk, a szóban forgó férfi, Luke gyerekkori barátja kemény hangvételű levelet kap valakitől, hogy vegyen részt Luke temetésén. Falk azóta sikeres állami nyomozó lett, legutóbbi esetét az újságok is közölték. Azonban amikor hazamegy szülőfalujába, nem egyértelmű a rajongás iránta. Persze Luke szülei örülnek neki és megkérik, kapargassa meg az ügyet, mert nem tudnak belenyugodni, hogy fiuk ilyen rémséget követett el. 

Falk tehát szívességből és gyerekkora óta magával hordozott bűntudatból megpróbál a lehető leginkább kívül maradva, de alaposan körülnézni és kitalálni, mi késztethette Luke-ot tettére vagy ha mégsem ő volt, akkor ki tette. Lépteit árgus tekintetek kísérik, és mindenki tud mindenkiről valamit - sokan éppen magáról Falkról.

Eközben a férfi újraéli gyerekkora eseményeit, Gretchennel, gyerekkori egyetlen életben maradt barátjával pedig hamar megtalálják a közös hangot. A múlt és a jelen kicsit egymásba csúszik, és a mostani (ön)gyilkosság felderítése elválaszthatatlanná válik egy korábbi (ön)gyilkosság kibogozásától.

Az aszály olyan film, mint amilyet a címe sugall (The Dry): szikár, feszült, tikkasztó. A szárazság feszültté teszi még azokat is, akiknek ez közvetlen anyagi veszteséget nem okoz, de a tulajdoni-anyagi viszonyokat is megborítja. Felmerül a kérdés: biztosan ismerünk mindenkit, akivel oly sok éve együtt élünk? Vagy bárkinek lehetnek titkai?

A bejegyzés írásakor az Aszály fenn van az HBOMax kínálatában.

5/4

El hoyo

 Rendezte: Galder Gaztelu-Urrutia

Írta: David Desola, Pedro Rivero

Főszereplők: Ivan Massague, Emilio Buale, Alexandra Masangkay

Én viszonylag ritkán nézek spanyol filmeket, spanyol horrorokat meg még ritkábban, pedig volt egy időszak, amikor eseményszámba mentek, de aztán ez elcsendesedett. Most mégis egy ilyen művet láttam.

A platform egy elég megfoghatatlan (és minket sötétben hagyó) rendszer vagy egészen konkrétan építmény, ami egyrészt biztosan büntetés-végrehajtásra való, ugyanakkor más emberek is vállalják önként, hogy bevonulnak, mint ahogy a főszereplő Goreng is, aki a film kezdetén a platform egyik felsőbb szintjén ébred. Később rövid bejátszásokból és párbeszédekből látunk pár jelenetet az interjújáról a Gödör elnevezésű objektumba, amit saját bevallása szerint valami tanúsítvány miatt vállal (nem tudjuk meg, hogy ez mire lenne jó neki). Szóval itt ébred egy idősebb férfi társaságában, akivel megkedvelik egymást egy idő után, és aki segít neki egy kicsit jobban megérteni, hogyan telnek ott a mindennapok.

Nagyjából egy felhőkarcolószerűt képzeljetek el, aminek minden szintje egy darab négyzet alaprajzú szoba, és aminek a közepén egy négyzet alakú lyukban napi egyszer egy étellift halad fentről lefelé, szintenként meghatározott időt töltve, amíg az ott lakó (szintenként két) ember megtölti a bendőjét (vagy nem, választás kérdése). Értelemszerűen ahogy halad lefelé a lift, egyre kevesebb jut a lentebb lakóknak, míg a fenti szinteken lévőknek habzsi-dőzsi a soruk. Egy hónap elteltével aztán elkábítják a delikvenseket, hogy egy véletlenszerűnek tűnő rendszer szerint aztán egy másik szinten ébredjenek.

Szerintem nagyjából kitalálható, milyen bonyodalmak várhatóak a film során, nem arra játszik ez a horror kategóriába is besorolt másfél óra, hogy kiugorjunk a bőrünkből ijedtünkben, inkább mély, egzisztenciális szorongásokat táplál belénk. A platform/Gödör elég egyértelműen mai kapitalista társadalmunk szimbóluma, ahol a fentieknek hiába van sok, nem hajlandóak osztozkodni, sőt többször felbukkan az a motívum is, hogy a lentebb lévőbe még bele is rúgnak, ha megtehetik, nem elég neki, hogy már eleve kevesebb jut. 

A témával nem is volna bajom, de a végére azt hiszem, az írók vagy a film is elveszítette a saját hitét vagy eleve nem is tudta, merre tart, de az addig elég földhözragadt történések kapnak egy kicsit lila befejezést, ráadásul néhány fordulat elég nehezen magyarázható józan ésszel (és ha a pillanatnyi elmezavart dobnám be, akkor utána meg nem értem, miért nem bírálják felül saját döntésüket, amire amúgy van példa a filmben). Röviden: ha úgy látjuk, hogy a rendszernek nincsenek szabályai vagy nem ismerjük őket, biztosan ragaszkodnunk kell az általunk kitalált szabályokhoz?

Abszolút nem rossz film A platform, az alapötlet nekem kimondottan tetszett, sajnos a vége kicsit rontott nekem az összképen, átgondolatlannak tűnt, amit sajnálok.

A bejegyzés írásakor A platform fenn van a Netflix kínálatában.

5/4

The Hunter

Mostanában mindenből készül előzmény. Ez a nyúlfarknyi opusz is ezek sorát gyarapítja, azaz a szerző érdemesnek találta rá már jól bejáratott, közönségkedvenc nyomozóját, hogy az eredettörténetéhez kicsit hozzátegyen annak bemutatásával, milyen volt az érkezése és fogadtatása a gyilkosságiakhoz és hogyan oldotta meg első ügyét.

Más szempontból is izgalmas a darab, mégpedig amiatt, hogy ez egy külön kiadott novella hosszúságú mű. 80 oldal, ára is jelentősen alacsonyabb nála termetesebb nagytestvéreinél. Én nem bántam, hogy nem kell annyit fizetnem egy általam még be nem járatott sorozat bemelegítő, de kiadás szempontjából utolsó könyvéért, de kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is! Hogy álltok az utóbb kiadott előzményekkel (legyen akár film, könyvből talán még kevesebb a példa)? Szívesebben vesztek drágább, de vaskosabb köteteket, vagy könnyebb lenyelni egy pár oldalas novella alacsonyabb árát?

Na de írjak már magáról a könyvről is! :) Ahogy már a bevezetőben említettem, ez Robert Hunter érkezése a gyilkossági csoporthoz, amely számomra néhol már bántóan sablonos volt: a kiégett, megkeseredett és finoman szólva is magas lovon ülő rutinos rókák lenézik a jólöltözött, jó iskolákkal és ajánlással érkező fiatalt, adnak neki egy rossz ügyet (jelen esetben a papírmunkát szándékozzák rátolni egy öngyilkossági ügynél), és persze ő meglátja, amit senki nem látna meg és bebizonyítja igazát.

Azon túl, hogy maga a keret eléggé kiszámítható, a nyomozás, ami jelen esetben nem sokkal több egy lakásban téblábolásnál és gondolkodásnál, elég jó, izgalmas és kellőképpen magyarázott, de nem túlmagyarázott. Én egy nyolcvan oldalas krimitől nem is vártam többet, abszolút szórakoztatott. 

Azt sajnos nem mondhatom, hogy a kedvemet úgy meghozta a Robert Hunter-sorozathoz, hogy már falom is a következő (első...) részt, de le sem beszélt róla, szóval semmi sem kizárt :)

5/4

スプートニクの恋人

Ehhez a kötethez az 1001 könyv kihívás volt a gyorsítópályám, de Murakami Haruki miatt előbb vagy utóbb úgyis eljutottam volna hozzá.

Én a Kafka a tengerparton és a Köddé vált elefánt után azt mondom, (eddig) ez a kedvenc Haruki-művem. Gyönyörűen egyensúlyoz líraiság, misztikum-allegórikusság és közérthetőség között. Hol a történet hajtott tovább, hol pedig újra-újraolvastam egy mondatot, mert olyan gyönyörű volt. Desszert az agynak, a léleknek.

A sztori is érdekes egyébként. Az elbeszélő K, egy fiatal fiú-férfi, aki Szumiréval, diáktársával való kapcsolatát tárja elénk visszaemlékezve régebben történt eseményekre és ezzel párhuzamosan követve Szumirét a életének nagy fordulata során, amikor szerelmes lesz egy Miu nevű nőbe és fenekestül felfordul minden, ami addig volt. 

Anélkül, hogy nagyobb poénokat és izgalmas fordulatokat lelőnék, hadd mondjam el, hogy a történet több ennél, és a könyv több a történeténél. Óda a barátsághoz, a szerelemhez, az útkereséshez, a változáshoz. A felnövéshez. Bár pár ponton elrugaszkodik a realisztikustól, azt gondolom, hogy ez még azt sem rántja ki nagyon, aki nem tud ezekkel a gondolatösztönzőkkel együtt kalandozni, mert még szó szerint értelmezve is van bája és nincs sok ilyen pont. Az értelmezést viszont abszolút az olvasóra bízza Haruki, és azt gondolom, igen érdekes párbeszédeknek lehet ez alapja.

Én nagyon közel éreztem magam mind Szumirét, mind pedig kapcsolatát K-val, nekem ezek a voltak a regény fénypontjai, egy-egy gyönyörű mondat-bekezdés mellett.

Nagyon szerettem, remélem, belebotlok még hasonló művébe Murakami Harukinak, egészen biztosan tovább fogom olvasni az életművet, és azt is tudom, hogy a Szputnyik, szívecském előbb-utóbb a polcomra kerül :)

5/5

Missing

Sok technikai újítással próbálkoznak a filmek, hogy friss megközelítést tudjanak mutatni vagy adott esetben feszültebbé tegyenek helyzeteket. Ezek egyike, hogy nem klasszikus módon színészekre-szettekre fókuszált kamerákon keresztül követjük a történéseket, hanem különböző digitális eszközökön, kijelzőkön. Az Eltűnt ezek nem túl hosszú sorát gyarapítja.

June 18 éves, édesanyjával nem felhőtlen a kapcsolata. Édesapját alig ismerte, mégsem szűnik meg rá gondolni, hiányolja, vélhetően idealizálja is. Édesanyja a hosszú idő után megismerkedett egy férfival, Kevinnel, akivel Kolumbiába utaznak kikapcsolódni, egyedül hagyva a lányt, aki ezt természetesen bulizásra használja. Amikor azonban a repülőtéren hiába vár a gépre, aggódni kezd, majd egy idő után megpróbál Amerikából saját módszereivel megtudni többet, miután az FBI adminisztrációs akadályokba ütközik és emiatt nem tudja a lány elképzelései szerint folytatni a nyomozást.

Egészen röviden: engem magával ragadott. Eleve szeretem a nyomozásokról szóló sorozatokat-filmeket, itt pedig egy kicsit egyrészt a néző is lehetőséget kap, hogy a látottak alapján kialakítson magában egy képet, másrészt pedig abszolút azonosulható a fiatal lány, akinek korlátozottak a lehetőségei, de egyre jobban aggódik az édesanyjáért, ráadásul a lelkiismeret is furdalja a korábbi undokságáért és hideg viselkedéséért. 

Persze azért viszonylag gyakori az, amikor valami túl könnyen sikerül, vagy eleve butaság meglépni, de én ezeken a pontokon túl tudtam lendülni, az események pörgősen következnek egymás után, elterelve a hiányosságokról a figyelmet. A fordulatok érdekesek, jó volt együtt ötletelni a főhőssel és néhány segítőjével. A Javival való összeveszést mondvacsináltnak éreztem, de nem bántott. 

A film végig feszült tudott maradni, nekem működött benne a dráma nagy része is, abszolút örülök, hogy megnéztem.

A bejegyzés írásakor az Eltűnt fenn van az HBOMax kínálatában.

5/5

Párhuzamos létezés

Valószínűleg nehezen került volna a szemem elé Boltsek Erik első könyve, ha nem kapok lehetőséget az előolvasásra. Többek között azért is, mert elég nehezen tudnám egy dobozba bekategorizálni, sok műfaj és stílus keveredik benne. Leginkább persze krimi-thriller, de közel sem hasonlít azokra, amiket olyan gyakran forgatok.

A történéseket Gary szemszögéből követjük, aki kapcsolati problémákkal küzd, így örömmel fogadja párja, Natalie javaslatát, hogy kikapcsolódásként utazzanak el. Azonban már az úton is (számomra) szürreális események után elszabadul a pokol, és Gary hamarosan egyedül, ismeretlen helyen, sőt ismeretlen korban is találja magát, ahol semmi sem úgy működik, mint az általa ismert világban.

Eközben Agnes a közúti balesetet szenvedett Gary után nyomoz és természetesen bátyja párját, Natalie-t hibáztatja valamilyen módon. Barátnőjét, a rendőr Emmát is bevonja, aki révén egészen más és új aspektusait ismerjük meg annak, hogy meddig érnek a szálak.

A könyv elég nagy terjedelme mellett is hihetetlenül tömény, nagyon sok szereplőt és szálat mozgat. Ez volt az egyik oka, hogy az első fele nehezen csúszott, az egymástól látszólag teljesen független eseményeket az agyam mindenáron össze akarta hozni, de ez természetesen a dramaturgia miatt csak később következett be. 

A másik az, hogy én nem tudtam még szimpatizálni sem a főbb karakterekkel az elején, nemhogy azonosulni. Biztosan vannak a világon ilyen szabadszájú, impulzív, önhitt emberek, de szerencsére nem a közvetlen közelemben :D Ez apróbb gát volt az olvasás élvezetességében számomra, de ez abszolút egyéni, azt gondolom. Később vagy mérséklődtek ezek a jegyek, vagy én szoktam meg, de a könyv második felére ez nem volt akadály, ott már rendesen berántott a sztori, és csalódott voltam, hogy nem olvashatom tovább és nem tudhatom meg, mi lesz a végső megfejtés (hiszen még a végén is történnek csavarok, ami plusz izgalmakat ígér a folytatásra, hiszen habár nem tudtam, egy sorozat első kötetét tartottam a kezemben). 

A karaktereket nagyon jól ellensúlyozta a számomra szerző humora, amit én legtöbb esetben nagyon csíptem (a többiben pedig nem voltam biztos, hogy valóban humornak szánta-e) és a (pop)kulturális utalások, amiket én mindig díjazok.

Ami megragadta még a figyelmemet (és rendesen össze is zavart), az az érdekes szerzői megoldás volt, hogy Gary szemszögéből első szám első személyben olvashatunk, viszont a váltott szemszög többi karakteréről első szám harmadik személyben, és amikor ez a kettő összetalálkozik egy ponton, ott sokszor lapoztam vissza, hogy most mi történik :D

Nehéz egy történet feléről (?) véleményt írni, mindenesetre jó indításnak tartom mindkét értelemben, várom a folytatást.