Morning Glory

Rendezte: Roger Michell

Írta: Aline Brosh McKenna

Főszereplők: Rachel McAdams, Harrison Ford, Patrick Wilson, Diane Keaton, Jeff Goldblum

Ezt a bájos kis vígjátékot Rachel McAdams miatt néztem meg, akinek általában nagyon szeretem a filmjeit - főleg, mióta átnyergelt a romantikus filmekből a drámákra és vígjátékokra (de már ez sem most volt). Az Éjszakai játék az egyik kedvencem.

Az Ébredj velünk rengeteget használ a bevált receptek közül. Becky Fuller tévés gyártásvezető (lehet, hogy nem jól emlékszem, nem vagyok otthon a televíziózással kapcsolatos szakmákban, bevallom). Egy kisebb csatornánál koordinálja a reggeli műsort, és a kollégái szerint is megérdemelten reméli, hogy előléptetést kap, amikor a főnöke behívja, hiszen a műsor és az életforma felemészti mindenét, nincs magánélete és még elismerést is igen mérsékelten kap. Amikor előléptetés helyett elbocsátják, megremeg körülötte minden, de Becky nem olyan, aki csak úgy feladja: országos csatornákat bombáz kullancs módjára önéletrajzzal, majd mikor egy elég megalázó interjú után mégis felveszik a Pirkadathoz, egy országos csatornához, még nem gyanakszik, hogy ez azért történt, mert már semmi reményt nem fűznek a műsorhoz. Becky egy frusztrált, kiégett és koordinálatlan stáb élére érkezik, majd amikor azonnal leteszi kézjegyét azzal, hogy kirúgja az egyik műsorvezetőt (a Modern családból ismerős Ty Burrell alakítja), a saját életét nehezíti meg azzal, hogy pénz nélkül kell keresnie helyette egy újat. A választása személyes példaképére, Mike Pomeroy-ra esik, a többszörösen díjnyertes tudósítóra, akit a szerződése a csatornához köt, így elvileg az ő érdeke is lenne, hogy a képernyőre kerüljön. A férfinak azonban abszolút derogál a reggeli műsorok komolytalansága, így nehéz küzdelem veszi kezdetét, melyben Becky megpróbálja rávenni Mike-ot, hogy működjön együtt a társasággal.

Nagyon érdekes film ez. Szerintem nagyon szórakoztató, Becky lelkesedése ámulatba ejtett - ha nekem kéne egy napig ezen a fordulatszámon pörögni, holtan esnék utána össze. De láthatjuk mellette azt is, hogy a párkapcsolataiban mennyire ügyetlen, amit persze a részben a gyakorlatlanságának köszönhet, és hogy ezt a munkatempót csak valaki olyan mellett lehet folytatni, aki elfogad, netalántán meg is ért. Nagyon sok helyen kapjuk a valósághoz talán közelebb eső verzióját az életnek, mint egy hollywoodi alkotásnál általában: Becky csak úgy tudja megmenteni a műsorát, hogy feljebb tekeri az ingereket, "fullba nyomja a kretént", amit egyébként elég szórakoztató nézni :) Láthatjuk persze azt a jelenséget is (ami persze abszolút nem csak a médiára jellemző), hogy a kapcsolatoknak köszönhetően olyanok jutnak pozícióhoz, akik nem alkalmasak arra. Az egész film arról szól, hogy valamit, ami kezd idejétmúlt lenni, minden erővel igyekszünk megmenteni - itt éppen sikerül, de ha körülnézünk, rengeteg ilyen dolog van a világban. Azt a kérdést is feszegeti a mozi, hogy hisz-e a médium a nézőben (és ebben pont Mike, Harrison Ford karaktere az optimista, aki azt mondja, igenis érdeklik az embereket az igazi hírek, a valóság), és mit vár az emberektől, szükséges-e gondolkodni vagy csak üljünk be a világító doboz elé és lehet a hírműsor is olyan feldolgozott, mint a táplálékunk nagy része. 

A filozofálgatásom ne riasszon el benneteket, a film szórakoztató, a film nem komolykodó és kellő mennyiségű cukorsziruppal van leöntve (de a Mike Pomeroy-féle gesztus egyébként tényleg kedves). Ha a reggeli műsorok "felrázva, nem keverve" nyomokban híreket (komoly mondanivalót) is tartalmaz hangulatára vágyunk, príma választás.

A bejegyzés írásakor az Ébredj velünk fenn van a SkyShowtime kínálatában.

5/5

The Unsolved Murder of Beverly Lynn Smith

Egyrészt kevesebb sorozatról írok nektek, másrészt true crime-ról pedig végképp nem, és szerintem arról viszonylag kevesen, szóval teszek egy próbát, hogy mit szóltok hozzá, érdekel-e titeket.

Sokan sokfélét írtak már arról, hogy miért szeretik az emberek a true crime-okat. Aki esetleg nem ismeri ezt a kifejezést vagy tematikát: ezek bűntények újrajátszásáról és a nyomozás körülményeiről szólnak, tehát leginkább a dokumentumfilmeknek egy alfaját képezik. Nagyon különbözőek lehetnek mind a megvalósításban, mind pedig a fókuszban. Van, ami inkább az áldozatok életére koncentrál, van, ami pedig a nyomozásra és a nyomozók személyére. (Gondolom, ez attól is függ, hogy miről van több anyag vagy ki az, ki tud/akar interjút adni.) 

Én sokat nem elmélkednék arról, hogy miért is szeretem annyira a true crime-okat. Egyrészt a tényleg a nyomozásra koncentráló sorozatokat is szerettem mindig. Másrészt azt gondolom, hogy a rejtvények megfejtése, a nyomozás nagyon sok emberben ott van legbelül és ez egy nagyszerű módja kiélni ezeket a vágyakat. Biztosan benne van az is, hogy úgy mehetsz közel valami veszélyeshez, hogy közben ott van közöttetek a TV képernyője mint egyfajta biztosítókötél. A világ megismerésének igénye egészen biztosan kiterjed a "Gonosz" megismerésének igényére is, tudni szeretnénk, honnan, miért érkezhet a veszély.

Beverly Smith fiatal nő volt Kanadában, akit 1974-ben az otthonában meggyilkoltak. A cím előrevetíti a sorozat végét: az eset máig is megoldatlan. A négy rész nem lineáris idővonalat követ: az első részben Alan Smith-ről tudunk meg viszonylag sokat és azt is inkább a 2009-es évből, és eljutunk addig, hogy ő bevallja a gyilkosságot, azonban a manipuláció, amivel a rendőrök ráveszik erre, hátborzongatóak. 

A második rész már visszarepít bennünket a gyilkosság napjára, jobban megismerjük Beverly-t és családját, majd kiderül az is, hogy a nyomozás megkezdése (ami a megalakuló Durhami Rendőrség első gyilkossági ügye volt) milyen kétes ügyletekről rántja le a lepedőt és hogy ez hogyan hat az egész település életére. Majd azt is látjuk, ahogyan kihűlnek a nyomok.

A harmadik rész már azt mutatja be, ahogyan Barbra, Beverly egypetéjű ikertestvére harminc évvel később újranyittatja testvére aktáját, mert úgy érzi, hogy nem tud addig nyugodni, amíg testvérének igazságot nem szolgáltattak. Mivel a sajtót is bevonja, a rendőrség hamar úgy fogja érezni, hogy nincs más választása és valóban újranyitják az ügyet és minden korábbi nyomot újra megvizsgálnak. Így terelődik a gyanú Alan Smith-re, aki Beverly szembeszomszédja volt akkor, és aki feleségével együtt megtalálta a lányt és értesítette a mentőket. Azonban az előkészítő ülés során a bizonyítékok elégtelensége miatt úgy döntenek, nem kezdik meg a pert.

A negyedik rész az első részben már megidézett rendőrségi cselt bontja ki kicsit jobban és bevonja Alan ügyvédeit, akik elmagyarázzák, hogy mire koncentráltak a következő előtárgyalás során, amit már Alan vallomása apropóján kezdeményeztek. 

Ez a sorozat nem a gyilkosság miatt érdekes elsősorban. Sokkal inkább a rendőrségi nyomozás és annak visszásságai azok, amik összeszorítják az ember gyomrát, akár Laurára, Alan volt feleségére gondolok és arra a meghurcolásra, aminek őt kitették annak érdekében, hogy a fókuszukba került emberen fogást találjanak, akár pedig arra a szituációra, aminek végén Alan valóban bevallja a gyilkosságot. Nagyon fontos azt észben tartanunk, hogy egy tárgyalás nem azt dönti el, hogy valaki bűnös-e vagy ártatlan. Az már a tárgyalás előtt is úgy volt, még ha mi nem is tudunk róla. Egy tárgyalás egy ember sorsáról dönt annak tükrében, hogy mit tudtak meg róla kétséget kizáróan a nyomozás során. Alan ítélet nélkül öt és fél évet ült börtönben, több, mint harminc évvel a bűntény után. Máig nem tudjuk, hogy ki volt a gyilkos.

A sorozat még nem lezárt, szóval elvileg lehet második évada, gondolom, ez annak függvénye, hogy történik-e előrelépés az ügyben. Mindenesetre én kerek egésznek veszem.

A bejegyzés írásakor a Beverly Lynn Smith megoldatlan gyilkossága fenn van az Amazon Prime kínálatában.

5/5

Valami népi

Nagyon szerettem a Jelmezbált, így megörültem, mikor a Minden napra egy novella kihívás miatt újra el tudtam jutni egy Grecsó-novellafolyamhoz.

Amit mindkét kötetnél éreztem és magammal hoztam, az a leírások és hangulatfestés olyan mértéke, ami miatt egészen közel érzem magamhoz az eseményeket és a szereplőket, érzem a port a szájpadlásomon, a gyógyszerek szagát, az izzadtságot, a kínt és a kétségbeesést. Annyira közeliek, hogy a legtöbbnél egészen személyesnek tűnnek, akár korábbi, munka- vagy magánéleti tapasztalatokról, akár házasságról és gyermekvállalásról, akár betegségről van szó. 

Nehezen tudnám komolyan kritizálni ezt a könyvet, mert leginkább terápiás írásnak éreztem. Csak nem tudtam, mi keresnivalóm nekem ezekben a nagyon intim pillanatokban. A szétszabdalt sorsokkal nehezen tudtam menni, felkeltették az érdeklődésemet, majd akkor adtak újra tápot kíváncsiságomnak, mikor az már lelohadt. Ezeket a mellékszereplőket én sokkal szívesebben ismertem volna meg egy regényben, ahol kicsit lineárisabban, kicsit bőbeszédűbben ismerem meg a sorsukat. Érdekes volt a koncepció, de bennem nem talált rajongójára, hogy ugyanaz az ember fel-feltűnik több novellában is, hol ezt, hol azt tudjuk meg róla. Filmben is ismerjük a szkeccsfilmet, annak is vannak rajongói és persze abból is van jobb is, rosszabb is.

A novellaciklusok bennem azt a benyomást keltették, mintha mind időben, mint pedig távolságban egyre közelebb kerülnénk valamihez, vagy inkább valakihez: az íróhoz, a mai "verziójához". Útközben érinthettük vele együtt a mérföldköveket: a családot, az előző házasságot, a karrierje elejét, a családalapítási nehézségeket és a küzdelmet a rákkal. 

A három kedvenc novellám:

Fehérben fehér: laza kapcsolódás jelen és múlt, város és falu között. Jelenben lakásfelújítás Újlipótban, múltban szolgálólány élményei ugyanabban a lakásban gyökértelenségről, kapcsolódási kísérletekről. A végét nem szerettem, de ettől függetlenül élmény volt.

Karodon vittél évekig: nagyon szép visszatekintés egy túrázással töltött napra, ami talán egy kapcsolat komolyra fordulásának kezdete, egyszersmind utólagos racionalizálás, rossz ómen, hibás keresése, ami miatt érdemtelenné vált a pár a gyermekáldásra. Külön szerettem az Edda-idézeteket.

Ráfekszik szívemre a sorsod: ahogy a Karodon vittél évekig művét az Edda-idézetek, úgy a Ráfekszik szívemre a sorsod Nagy László-sorokkal van átszőve. Az örökbefogadás bürokratikus intézése mérsékelten abszurd körülmények között, mialatt a baba már a feleséggel a kórházban van. Az újdonsült apa kényszerű távolléte alatt ráeszmél arra, hogy az apasággal nemcsak a jövőjére, hanem a múltjára is ablak nyílt.

Talán nem elsőként, de mindenképpen ajánlom, én kincseket leltem benne.

5/4

Sjalusimannen og andre fortellinger

Jo Nesbovel kicsit visszásan vagyok. A krimijei jó részét (a Harry Hole-sorozatot mindenképpen) aranyba kellene foglalni. A gyerekkönyvei számomra meglepően szórakoztatóak voltak - persze felnőttként. Izgatottan várom, hogy egy kellő korú gyermek legyen a közelemben, akin tesztelhetem, működik-e nekik is. Ugyanakkor volt pár komoly csalódásom is. A novellái még új terepnek számítottak nekem, szóval hajrá, előre!

A történetek közös pontja bevallottan és előre bocsátottan a féltékenység, hangsúlyosabban vagy inkább csak a háttérben, de mindig ez mozgatja a szálakat. Mind terjedelemben, mind minőségben igen különböző művek - pont, mint az életmű.

A kedvencem mindenképpen a címadó A féltékenység-szakértő volt. Éppen csak egy kicsi kételkedés van bennünk, hogy valóban létezik-e ilyesmi, ezzel kicsit ki is ránt minket Nesbo a valóságból, de minden egyébbel abszolút benne is tart. Egy kicsit elbizonytalanít. Egy kicsit az olvasónál többet tudónak sejteti a főszereplőt. Ez a leghosszabb novella, és én nagyon éreztem, hogy ez a szerző terepe: a (kis)regény. Nagyszerűen kibontja mind a történetet, mind azokat az érzelmeket, amiket felkavar a főszereplő nyomozóban. A jelen eset nagyon rezonál a múltjával, annyira, hogy a végén egészen konkrét hatással lesz arra is, hogy végre cselekvésre szánja el magát és talán újra kezébe vegye a privát jövőjét. A történet egyébként egészen röviden, anélkül, hogy bármit elkotyognék (bár úgy gondolom, itt erős, de másodlagos maga a bűncselekmény): egy görög nyomozót segítségért keres meg egy kis sziget apró és nem túl felszerelt rendőrsége, mert egy fiatal férfi - aki ráadásul külföldi, a turizmus nem engedheti meg magának a presztízsvesztést - rejtélyes módon eltűnt, miután úszni indult. Természetesen csak emiatt nem hívták volna a kifejezetten féltékenységi ügyekben erős kollégát (aki egyébként szintén nem érti, mit keres ott), de hamar kiderül, hogy bonyolult kapcsolati szálak húzódnak a háttérben. 

A másik leghatásosabb nekem a Hulladék volt. Szintén nem is annyira a története, inkább a hangulata miatt. Ennek főszereplője egy norvég hulladékkezelő (kukás) és érzelmeit-nem-jól-kezelő (höhö...bocsánat...) fiatal férfi, aki egy középkorú bevándorló ex-pszichiáterrel viszi együtt a műszakokat, mert senki más nem tudja elviselni a dühkitöréseit. Főszereplőnket ezen a napon furcsa érzések és emlékrészletek gyötrik, úgy gondolja, talán bánthatta a párját, de nem biztos benne, társa pedig próbálja megnyugtatni, átsegíteni a napon, támogatni és igen, visszaemlékezni is. Nagyon érdekes ilyen furcsa helyzetben és kapcsolaton keresztül látni kibontakozni úgy a múlt éjszaka történéseit, mintha egy bűnügyi film vagy sorozat kihallgatásán lennénk, csak sokkal több empátiával és emberséggel. És ahogy talán kivehető, olyan jó svédkrimisen a társadalmi problémákat itt is ügyesen becsempészte Jo Nesbo a történetbe.

Az utolsó, amit kiemelek, a nyitódarab, a London. A Hulladékhoz hasonlóan szintén rövid, körülhatárolható időintervallumon belül játszódik, ami itt egy repülőútnyi pár óra. Két egymás mellett ülő ismeretlen, egy férfi és egy nő ismerkednek össze és gyorsan megosztják egymással azt, amit talán senki mással sem. Nagyon izgalmas a helyzet, talán számomra emiatt durrant túl kicsit a vége, de addig nagyon magával ragadott.

Örülök, hogy adtam egy esélyt Nesbo novelláinak is, valószínűleg a másik kötettől sem fogok elzárkózni.

5/4

Talking at Night

Ezt a könyvet is a Népszerű Könyvek kihívás sodorta elém.

A regényben Rosie és Will életébe nyerünk betekintést kamasz- és fiatal felnőtt korukban, a megismerkedésük pillanatától egészen az (spoler (?)) egymásra találásukig. Természetesen ez nem nehézségek nélkül való, az idő térben és lélekben is el-eltávolítja őket, mások érkeznek az életükbe, akik adott pillanatban jobb párnak bizonyulnak (vagy legalábbis azt remélik), de nem tudják elfelejteni a lehetőséget, amit egymásban láttak.

A történet viszonylag egyszerű és sablonos, mint az élet :) Pár viszonylag extrém, de hihető eseményen kívül mind a két fiatal, mind az életük átérezhető. A legnagyobb bajom az volt a könyvvel, hogy bár felvetett komoly kérdéseket, nem merült el bennük igazán. Vagy legalábbis én elég sekélynek éreztem. Rosie mentális problémákkal, Will alkoholizmussal küzd, látjuk a tüneteket vagy halljuk az elbeszélő által kimondva ennek nehézségét, aztán a következő pillanatban ez már nem gond, túl vagyunk rajta, a múlt része. Úgy éreztem, hogy ezeknek a dolgoknak csak a tényét tárja elénk Claire Daverley, fél belemenni a sötétbe, a mocsokba.

A könyv két igazán átérezhető pillanatát nekem Rosie beszélgetése jelentette az anyjával a házasságáról ill. Rosie férjének betegsége körüli események és ahogy Will és ő furcsa barátságot kötnek (az a kapcsolat igazából jobban érdekelt, mint Rosie-é és Willé).

Ahogy mondtam, egyébként érdekes kérdésekkel foglalkozik a könyv, mint az eltérő családokban való nevelkedés hatásai (Rosie anyagilag mindent megkap, szülei azonban kevésbé vannak jelen és abszolút elvárásaik vannak, míg Willt a nagymamája neveli szeretetben), az "ikertestvérség" és annak elvesztése miatti teljes magány, a gyász, a lelkiismeretfurdalás hatása a további életre, valamint hogy hogyan választanak az emberek kapcsolatpótlékokat. Ismétlem, számomra ezeket a témákat nem dolgozta meg eléggé, illetve a főszereplők gyakran buta döntéseit nekem nem tette hihetővé, megmagyarázhatóvá semmi. 

Egy kicsit felidézte nekem az Egy napot.

De egyébként olvasmányos, haladós könyv, csak én kevesebbet kaptam tőle, mint amennyit kaphattam volna.

5/4

Candyman

Rendezte: Nia DaCosta

Írta: Jordan Peele, Win Rosenfeld, Nia DaCosta, Clive Barker

Főszereplők: Yahya Abdul-Mateen II, Teyonah Parris, Colman Domingo

Két irányból közelítenék ehhez a filmhez.

Az egyik, hogy réges-régen láttam az "eredeti" Kampókéz filmet, és egész kellemes emlékeim maradtak róla, bár alig emlékszem már bármire belőle.

A másik, hogy sok helyről azt a pici információt kaptam el, hogy azért nem szeretik az emberek ezt a filmet, mert a horror rovására politizál. Én Jordan Peele-től csak a Get out!-ot és a Nope-ot láttam, azokat szerettem, úgyhogy ez alapján a két dolog alapján úgy döntöttem, én ezt a filmet szeretni fogom.

Elbuktam ezen a küldetésen. Ha nagyon mélyre ások, az alapötlet még tetszene is (Kampókéz az afro-amerikaiak "válasza" a fehérek brutalitására, a legenda, aki addig elpusztíthatatlan, amíg a jelenség létezik). De a kivitelezés...ugh. Azzal kezdeném, hogy bárki, aki kettőnél több horrort látott, vagy akár csak olvasott róluk, az tudja, hogy legalább egy alap gondolatiság mindig van a rémségek mögött. A biztonságos keret a félelmeinkkel való szembenézésre. Szóval azért nem találta fel senki sem a spanyolviaszt ezzel a fene nagy magyarázattal. Az meg, hogy egésze konkrétan elmondják ezt a filmben egy ponton, az szerintem teljesen felesleges, didaktikussá teszi azt a kevés mondanivalót is. Már az 1992-es filmben is nyilvánvaló volt, ha ekkora nagy mítoszt nem is kerítettek köré. 

A történetről: Anthony McCoy befutott festő, aki éppen alkotói válsággal küzd. Amikor új lakásba költöznek egy frissen felkapott negyedbe, egy beszélgetés során feljönnek a hely mítoszai, ekkor hall egy (fehér) nőről, aki ezeket kutatva megőrült és elrabolt egy gyereket, akit később fel akart áldozni, de ez nem sikerült a közösségnek köszönhetően, de ő azért elevenen elégette magát. A történet felkelti Anthony érdeklődését, és kutatómunkába kezd, meglátogatva a lezárt, de még álló gettót is. Itt fut össze William Burke-kel, aki mesél neki kampókéz legendájáról. Anthony-t teljesen lenyűgözi a monda, és egy egész kiállításnyi alkotást készít erre hangolva, többek között egy tükörrel, hiszen a történet része, hogy kampókéz akkor jelenik meg, ha ötször tükörbe nézve kimondjuk a nevét. Természetesen innentől várható a vérfürdő.

A film írói több társadalmi problémára is fel akarták hívni a figyelmet, az előbb említett társadalmi igazságtalanságon, rasszizmuson túl egy ponton bedobják a dzsentrifikációt mint hívószót, valamint én azt éreztem, hogy a kritikus személye is egy ilyen elem, aki rögtön fordít a véleményén, amint a kiállítás (a gyilkosságok miatt) váratlan siker lesz. Azonban ezek a jelenségek laposak és üresek maradnak a filmben. Kimondják, hozzátesznek két mondatot, de alig-alig látunk ebből az egészből bármit, és így tompán puffan a földön minden tartalom.

Ehhez hozzátartozik, hogy a legtöbb beszélgetés abszolút forgatókönyv-szagú és szokás szerint nehezen megyek a társadalmi problémákon nyefergő felső-középosztállyal. A rendőri brutalitás meg egyszerűen annyira buta és indokolatlan, hogy nehezen hihető, már-már paródiába hajlik. Ha ezt így el akarják velem hitetni, jó lett volna, ha szól erről (is) a film, netán erről szól.

Ami azért egészen erős, az Anthony megőrülése, bár az is lóugrásokkal halad, a paranoid jelenetek, és a film esztétikája. A tükör sok játéknak engedett teret és ezt használták is.

Sajnos nem túl erős és nem is maradandó film a Kampókéz. Utólag bánom, hogy nem az eredetit vettem elő még egyszer.

5/3

Kálmán-nap

Rendezte: Hajdú Szabolcs

Írta: Hajdú Szabolcs

Főszereplők: Földeáki Nóra, Tóth Orsolya, Hajdú Szabolcs, Szabó Domokos, Gelányi Imre

Hajdú Szabolcs munkásságát régóta igyekszem követni, talán az egyetlen olyan magyar filmrendező, akinek négy filmjét is láttam és tudatosan igyekszem a következőket is megnézni. 

A Kálmán-nap a Látókép Ensemble alkotóközösség eredetileg színpadon előadott kvázi trilógiájának középső darabja. Az Ernelláék Farkaséknál (amit szintén megfilmesített már Hajdú Szabolcs), a Kálmán-nap és az Egy százalék indián egymástól külön is értelmező, mégis testvérdarabok. Középkorú párok különböző nehézségeit mutatja be, térben és időben behatárolt keretek között. Csak az első kettőről tudok még nyilatkozni, de azok közös jellemzője volt, hogy két pár volt az aktív résztvevő (mellékszereplőként előzőben a gyerekek, mostaniban Ernő, a "mindenes"); a helyszín nem volt semleges, egyik pár mindig saját térfélen, otthon volt és a helyszín valamiért fontos volt (elsőben a belföld-külföld ill. örökség, utóbbiban az iskolai körzetek ill. bejelentés mint bizalmi helyzet vagy kihasználás).

De túlságosan előreszaladtam. A Kálmán-nap egy talán még hétköznapibb szituációból indul, mint az Ernelláék Farkaséknál. Olga és Kálmán utóbbi névnapjának apropóján várják látogatóba Zitát és és Leventét. A viszonyok árnyaltak, nagyon sok dolog nem mondatik ki, csak idővel, ha egyáltalán. Az udvarias és baráti beszélgetések során szándékosan vagy szándéktalanul, de nagyon sok régi és új probléma felszínre kerül. Ezek közül néhány talán kicsi speciális, de sok van, amivel nagyon könnyű azonosulni. A történések nem egész egy napot követnek végig, a helyszín pedig szinte végig Olga és Kálmán háza.

A film íve nagyon hasonlít az Ernelláékra. Az egyik pár házába látogatóba érkezik a másik. Egy ponton, a feszültségnek talán a platóján az egyik szereplő eltűnik, de a nap végén egy közös, önfeledt pillanat mégis azt sugallja, hogy a feszültségek ellenére a családi, baráti közösségre számíthatunk, nem vagyunk egyedül.

Ahogy kivehető, ez sem az akciódús filmek sorát szaporítja, mégsem ül le egyáltalán. A szóváltások gyorsak és gyakran feszültek, és nagyon, nagyon ismerősek. Számomra az adja ennek a két filmnek (és remélem, majd a harmadiknak is) a bravúrját, hogy biztosan tudom, hogy a legtöbb szereplő én voltam, vagyok, leszek vagy lehetnék. Úgy ismerem a sémákat és fordulatokat, mint a tenyeremet, de mozgóképen kimondva és lejátszva rálátok a visszásságukra és esendőségükre is és remélem, tanulok ezekből. Tudom, mi fog elhangzani és mégis szurkolok, hogy ne így legyen, de ismerősségük nem véletlen. Magamat nézem a vásznon és téged is és nevetek. Ebben nagyon erősen emlékeztet a tavalyi év kellemes meglepetésére és egyik kedvencére (szigorúan nekem): a Magyarázat mindenre című Reisz Gábor-filmre.

Mindenképpen nézzétek meg, ezek a filmek megérdemlik a mozijeggyel támogatást!

5/5

Yellowface

Ezt a könyvet sem biztos, hogy olvastam volna a Népszerű könyvek kihívás nélkül. Szerencsére csak úgy tudtam megszerezni, hogy megvettem, és hogy örülök ennek utólag! Ez is egy olyan regény volt, ami beszippantott és nem eresztett, még ha sokszor kellemetlen is volt olvasni.

Kezdeném azzal, hogy ha mondjuk az írásom alapján kezetekbe vennétek (még nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e egyébként ez a külső, hol erre hajlok, hol arra), ne nagyon olvasgassátok a rengeteg ajánlót rajta. Engem nagyon félrevitt és még a kedvemet is elvette tőle egy kicsit. Egyrészt ömlengőek, másrészt a bekategorizálással is elég bátran bánnak. 

A történet June Hayward pár évét követi végig. A nem túl sikeres fiatal írónő órákat ad, ebből éli életét és próbál újabb és újabb regényeket írni, inkább kevesebb sikerrel. Egy este egy távolabbi barátja, Athena Liu, a sikeres volt évfolyamtársa ünneplésre invitálja - könyvét most vette meg a Netflix, hogy sorozatot forgassanak belőle. June, bár mindig kevesebbnek érzi magát Athena mellett, szívesen sütkérezik időnként a fényében, az este azonban tragédiába fullad, aminek a végén June otthon van - Athena kéziratával együtt, a lány pedig halott. 

June-t beszippantja a félig kész írás. Szinte erkölcsi kötelességének érzi befejezni azt, úgy ír, mint még soha. Majd úgy érzi, annyi munkát tett bele, hogy kár lenne nem kiadatni. Az események eztán olyan gyorsan követik egymást és ragadják magukkal June-t, mint a lavina. Sokszor persze ő saját maga dönt megkérdőjelezhetően, néhányszor a körülmények áldozata, de hamarosan olyan szorosan bogozza bele magát a saját hazugságainak-csúsztatásainak hálójába, hogy az már fojtogatja. Nem tud elszámolni lelkiismeretével, és egyre gyakrabban vannak furcsa észlelései. 

Imádtam ezt a könyvet, tényleg. Végtelenül izgalmas volt látni, hogy mennyi minden "kell" ahhoz, hogy egy sikerkönyv a piacra kerüljön. Vagy meg is fordíthatjuk: egy sikerkönyvnek szánt regényt mennyivel több dologgal támogatnak meg, mint egy, a kiadók által kevésbé fontosnak vagy jól pozícionálhatónak ítélt írást. Persze nem tudjuk, hogy June előző írásai milyenek, de általuk beleláthatunk a különbségbe.

Nagy fegyvertény, hogy June személyében megbízhatatlan elbeszélő szemén keresztül ismerjük meg a történéseket, és azt látjuk, hogyan magyarázza meg saját magának a cselekedeteit és reakcióit. Simán elítélhetjük persze csípőből, amit tesz, de akkor talán kevésbé jutnak el hozzánk azok a kérdések és morális dilemmák, amiket igenis felvetnek a tettei. A regény nem csak arról szól, hogy June ellop egy kéziratot és azzal mit csinál, és hogy bűnhődik vagy nem bűnhődik meg érte. Szól arról is, milyen a világunk vagy legalábbis annak egy része. Az számít-e, hogy hogyan, miről írsz, vagy az, hogy ki vagy, és utóbbi alatt leginkább azt értik, mennyire vagy eladható, akár néhány változtatással is. "Megcsinálnak" a piacnak, hogy befuthass. Hogy mit vállalsz, ha a sikert hajszolod. Arról is szól, hogy az emberek mi alapján alkotnak véleményt rólad. Hogy a social media milyen gyorsan elítél és hogyan reagál arra, ha hibázol. Hogy milyen könnyen befolyásolhatóak ugyanezek a platformok. 

És June szemén keresztül szerintem nagyon érzékletes képet kapunk arról is, milyen megélni azt, ha felkapnak, és azt, ha szétszednek. June-nak nincs biztos érzelmi háttere, a családja támogatására csak mérsékelten számíthat, nem tud velük arról beszélni, amit megél. Önbecsülését a szakmai és szociális médiában szerzi, így ez együtt hullámzik a közvélemény megítélésével. Szorongása azzal együtt is szívszorító, hogy könnyű őt elítélni is.

Jó döntésnek tartom azt is, ahogy Athena személyiségét és munkamódszereit is egyre jobban megismerjük, ezzel kicsit lelép a piedesztálról, amire a bevezetés illetve más szereplők és a közösségi média helyezi sokáig. Láttatja azt is, hogy sok történet "tulajdonjoga" finoman szólva is megkérdőjelezhető, és sokféle lopás elképzelhető, nem csak a June-féle elég közvetlen és egyértelmű. De meglátjuk azt is, milyen magányossá tehet a siker és milyen kevés barátja lehet valakinek, aki látszólag nagyon népszerű.

A befejezés felé haladva egyre inkább láttam, hogy nehéz lesz ugyanazt a színvonalat hozni és érdemben lezárni a történetet, és bár valóban nem volt akkora érzelmi csúcspont, mint amit szerintem a regény megérdemelt volna, korrekt volt. 

Nagyon erős könyv, szinte biztos, hogy elő fogom még később is venni, örülök, hogy a polcomon landolt.

5/5 

There's Something in the Barn

Rendezte: Magnus Martens

Írta: Aleksander Kirkwood Brown

Főszereplők: Martin Starr

Egy finn-norvég horrorvígjáték a film elvileg, de azért elég nagy amerikai hatással. Ezzel a film valamennyit kezd is, hogy eleve ez volt-e a terv, azt már nehéz megmondani. Szerintem kevesebbet hoztak ki belőle, mint lehetett-kellett volna, így én inkább arra tenném a voksomat, hogy ezt menet közben igazították így, de ki tudja.

Egy család történetét követhetjük nyomon, akik egy, a bevezetőben megmutatott rejtélyes haláleset után megöröklik egy távoli norvég rokon házát, és itt terveznek új életet kezdeni, új családként elkezdeni működni. Bill, az apa felesége, a két gyermek anyja nem túl régen elhunyt, az özvegy pedig valamiféle terápiaszerűn ismeri meg Carolt, aki a történet idején már több éve a család része, ha jól értettem. Nora, a nagykamasz lány nagyon nehezen viseli a Floridából Norvégiába költözést, Lucas viszont Amerikában sem kötődött túlságosan másokhoz, így látszólag őt kevésbé rendíti meg a környezetváltozás. 

Már a film elején világossá válik, hogy az amerikai család nehezen fog beilleszkedni, ezt egyébként elképzelhető, hogy az amerikaiságuk részeként írták a forgatókönyvbe: nem nagyon látják, hogy az idegen országban az emberek és szokásaik is idegenek. 

Lucas viszonylag gyorsan észreveszi, hogy a pajtában van valami. Majd amikor a környékbeli településre látogatnak (a ház a semmi közepén van), hamar kiderül, hogy a norvég mondák része, a pajtakobold az, akivel megáldotta a családot a sors. A múzeum gondnoka (?) elmeséli a kisfiúnak, hogy a történet szerint ha jóban vagy a pajtakoboldokkal, segítik a családodat, a gazdaságodat, míg ha nem tiszteled őket, ellened fordulnak. 

Ez az egy mondat nagyjából össze is foglalja a filmet. Lucas próbál a megismert szabályok szerint kedvezni új barátjának, de a többiek természetesen nem hisznek neki illetve sokszor Lucas el sem mondja, mit miért csinál, így gyakran csak nem hagyják, hogy a kisfiú diktáljon, érthető módon. El is jutnak elég gyorsan a tűrésküszöbig, ami után háború robban ki emberek és koboldok között. 

Én nagyon szeretem a horrorvígjátékokat, nagyon érdekes érzéseket kelt a félelem és a nevetés együtt, bár pont ebből kifolyólag elég nehéz jót alkotni az alműfajban, könnyen kioltja egyik a másikat. Martin Starrt pedig a Szilikonvölgy óta kedvelem. A Van valami a pajtában viszont érzésem szerint túl óvatos volt, így mind a horrorban, de főleg a vígjátékban nagyon erőtlen. A családi pillanatok sem adnak túl sok poént vagy meghittséget, talán egy-két jó pillanat van, de van pár igen idétlen is. Ezek után bár egész jó mögöttes mondanivalója van (alkalmazkodni kell ahhoz, aki már ott volt, hiába nem ember vagy nem rendelkezik tulajdonjoggal, akár együtt dolgozni vele - ezt természetre, őslakosokra bármire vonatkoztathatjuk), a megoldás szerintem egyszerűen agyonvágja a kompromisszumot. (SPOILER: én sokkal szívesebben láttam volna, hogy a család a kobolddal együtt építi újjá a pajtát.)

Semmiképpen sem nézhetetlen vagy fájó film a Van valami a pajtában, de sajnos kategóriájában elég gyenge. Annak, aki szereti a horrorvígjátékokat és újat szeretne nézni, egyszer megnézhető. Ennyi.

5/3

Mielőtt befejezi röptét a denevér

Rendezte: Tímár Péter

Írta: Tímár Péter

Főszereplők: Máté Gábor, Csontos Róbert, Bodnár Erika

Nem tudom már, hogyan került fel a várólistámra ez a film, mindenesetre régi tartozást tudtam le a megnézésével, az biztos.

A magyar filmek nem tartoznak a kedvenceim közé, bár az utóbbi években a jó ajánlásoknak köszönhetően határozottan emelkedett az értékük a szememben. Ezt erősíti a Mielőtt befejezi röptét a denevér is, bár kedvencet nem avattam, nagyon erős, feszültséggel teli darab ez.

A történet szerint Teri magányosan, kamasz fiát szeretetben nevelni képtelenül találkozik a munkahelyén a nem túl jó első benyomást tévő Lászlóval, akinek udvarlását egy idő után mégis elfogadja, és aki olyan életet ad neki, amire látszólag már régóta vágyott. László fiához, Róberthez is pozitívan közelít, több közös is van bennük, láthatóan szívesen barátkozik, barátkozna az anyja sokadik hazahozott pasijával szemben szkeptikus fiúval. A kapcsolatok hármójuk között egyre furcsábban alakulnak, rossz helyre kerül a bizalom és a figyelem, míg már  előre látjuk az elkerülhetetlen szomorú véget.

Igyekeztem minél kevesebbet leírni a drámából, ami ebben a csonka családban zajlik, ahol az anya egy pillanatig sem érzi teljesnek az életüket egy férfi nélkül és kétségbeesetten próbálja betölteni a Svájcba emigrált apa hiányát, amit Róbert viszont pótolhatatlannak érez és leginkább az apjával tartaná szívesen a kapcsolatot. De persze halljuk odavetett félmondatokból, hogy Terike túlzott lelkesedése soha nem hozta még a várt eredményt, nyitottsága csak szűrő nélkül engedte be az arra nem érdemes férfiakat is mindkettejük életébe. Látjuk, hogy nehéz dolga van egy egyedülálló anyának, ugyanakkor azt is, hogy Róbert mennyire magányos, hiszen nem csak az apját, hanem az anyját is elvesztette valahol útközben, aki egyszerűen képtelen meghallani, megérteni a fiát, majd később még többet is képes lenne feláldozni a saját vélt érdekében. 

Róbert eközben halvány pillanatokra mintha meglátná Lászlóban a hiányzó apafigurát, de a felnőtt férfi túl intenzív érdeklődése iránta arra kényszeríti, hogy meghúzza a határokat - szerencsére elég idős már ahhoz, hogy lássa a saját érdekeit és képes legyen kommunikálni azokat. Ő talán a legérettebb karakter a trióból.

Mindeközben László, akinek talán a legkevésbé árnyalt a karaktere, fergeteges színészi játékkal megtámogatva változik megváltóból megrontóvá. Sajnos tőlem a meglepetést elvette a történet ismerete, de én ilyen szemmel nézve úgy láttam, nem a klasszikus előre látható, ördögi vonásokkal ruházták fel őt, hanem szépen lassan csúsztunk bele a felismerésbe. Hátborzongató, ahogyan az is, hogyan alakulnak a történések.

5/4