Körkép 2022

Ha esetleg valaki másnak sem annyira ismerős a koncepció, mint nekem, a Körkép hosszú évek óta jelenik meg, és az előző évi folyóiratokból válogat jelentős mennyiségű rövid prózát, jellemzően novellát, a magyar nyelven írók művei közül.

Ennek következtében nagyon vegyesnek is nevezhetnénk a felhozatalt, természetesen annyira, amennyire a magyar szépirodalom változatosnak nevezhető. Nagy számú kortárs írótól olvashatunk, akik talán nagyobbik része ismerős lehet annak, aki rendszeresebben olvas kortárs novellákat, válogatásokat. Ha jól számoltam, negyvennégy író írását olvashatjuk a kötetben. Ahogy novellásköteteknél szoktam, a három kedvencemet emelem ki közülük.

Juhász Tamás - Lélekügyes: könnyedségével nekem egyértelműen kiemelkedett a többi közül. Az alapötlet szerint (Szent?) Péter ügyfélszolgálatos a Menny kapujában, a lelkek újjászületési programja keretében találkozik mindenféle lélekkel. A nagy cégeknél ismerős adminisztratív és merev rendszert látjuk tükröződni a Mennyország működésében, avagy a Mennyország sem fenékig tejfel - az ott dolgozóknak legalábbis semmiképp.

Vörös István - A gém: nem vagyok benne egészen biztos, mivel lopta be magát a szívembe ennyire ez a novella. Egyébként egy művész párról szól, akiket örökbe fogad egy gém, hozzájuk költözik és együtt él velük. A pár aktív házat vezet gyakori összejövetelekkel, amelyeknek nem csak a kulturális eszmecsere a hajtóereje, kicsit ráláthatunk ezzel a pár érzelmi életére és diszfunkcionalitására (ha így szeretnénk felfogni). Azonban egy idő után változik a politikai hangulat, és a művészek már nemhogy nem kedvelt, de egyenesen ellenségnek tekintett réteg lesznek. A paranoia átitatja a mindennapokat és a novellát, hogy aztán egy tragédiával mindennek vége szakadjon. Hogy a gém pedig mit szimbolizál, arról sokat lehet gondolkodni.

Schmideg Ádám - Eljutni a harmadikra: ezt a történetet azért szerettem nagyon, mert remek arányérzékkel adott éppen annyit, amennyit kellett. Pont azt magyarázta meg, amire szükség volt. És bár vágytam a többet, tudtam, hogy azzal túllendülnénk egy vonalon, ahonnan már csak lefelé vinne a hinta. Egy új dolgozó köszöntéséről olvashatunk egy új munkahelyen, irodisták adnak egy feladatot a jövevénynek, aki nem tudhatja: milyen fontos is az a látszólag jelentéktelen teszt: menjen a harmadikra. Bárki, aki nem egyedül vagy nagyon kis csoportban dolgozott egész életében, ismeri az újak befogadásának rituális lépéseit és a régi dolgozók fásultságát, amiről szerintem nagyon ügyesen ír Schmideg Ádám: bár alternatív világnak tűnik, mégis felismerhetjük a szabályokat és viszonyulásokat abból, ahogy velünk történt hasonló.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a többi negyvenegy (!) novella nem tetszett. Sok fog velem maradni még egy ideig, és bár közel sem mind, én olvasásra érdemesnek gondolom ezt a Körképet mindenképpen. Várhatóan fogok még olvasni közülük.

5/4

Gone in Sixty Seconds

2024-ben elnyerte a legjobb adaptált forgatókönyvért az Oscar-díjat. 

Rendezte: Dominic Sena

Írta: H. B. Halicki, Scott Rosenberg

Főszereplők: Nicolas Cage, Giovanni Ribisi, Will Patton, Robert Duvall, Timothy Oliphant, Angelina Jolie, Scott Caan, Vinnie Jones, Christopher Eccleston

Egyszerűen nem tudok erre a filmre objektíven tekinteni. Engem azonnal visszadob a fiatalságomba, nekem igazi bűnös élvezet, amiről tudom, hogy habkönnyű kis semmiség, mégis jól esik újra vissza-visszatérni hozzá. Nem tudom igazán megmagyarázni. Azt sem, hogy miért ez a film (is) lett ilyen szereplő az életemben. Igazából még a körülményeket sem tudom visszaidézni, mikor először láttam. Mégis...

De teljesen megértem, ha valaki nem szeretni vagy egyszer nézhetőnek tartja. Főleg, ha nem a maga idejében vagy ahhoz közel látta először. Nem is azért, mert rosszul öregedett volna, de azt a hangulatot akkor és ott talán nem tudja így megidézni.

A történet elég kiszámítható, de ezzel együtt sincs híján a feszültségnek, jól felépítették. Memphis Raines régen nagymenő autótolvaj volt, de még időben kiszállt és a várost is elhagyta. Azonban mikor öccse, Kip Raines bajba keveredik, mert nem tud leszállítani egy megrendelést (szintén autólopásról van szó), a régi barát, aki már a "gonosznak", Ray Calitrinek dolgozik, szól a Memphisznek, hogy a testvére segítségre szorul. Memphis visszatér tehát a (számára) bűn városába, hogy valahogy megpróbálja kiváltani Kipet az egyezségből. Csakhogy ez nem sikerül, így ugyanabban az üzletben találja magát: 50 luxusautót kell ellopniuk határidőre. Memphis összehívja hát a régi bandát, Kip pedig hozzáteszi a sajátját, ami természetesen feszültségekhez és vicces pillanatokhoz is bőven vezet. 

Eközben a rendőrségen is értesülnek Memphis visszatéréséről és mivel Castlebeck nyomozónak Memphis volt az elfoghatatlan, de hőn áhított trófea, minden lépését figyelik, így nehezítve a banda ügyködését.

Ahogy írtam, ez a film egyáltalán nem kíván sok agymunkát a nézőjétől. Itt keménykedések vannak, autók vannak, férfibarátságok vannak és főleg ki nem mutatott-mondott érzelmek. Ettől függetlenül a feszültség csak megteremtődik, tudunk drukkolni a szereplőknek, hiába végtelenül sablonosak, a végső nagyjelenet kellően pátoszos és csak éppen karcolja a nevetségesség határát, van itt nekünk Nick Cage, aki még komolyan vette a színészkedést, de szintén még nem tolta túl, van egy pályája felszálló ágán lévő Angelina Jolie (bár őszintén, az ő karaktere nekem olyan sokat nem adott a filmhez sajnos), és rengeteg olyan karakterszínész, akinek én személy szerint csak később jegyeztem meg a nevét. Időről időre abszolút megéri levenni a polcról és leporolni.

A bejegyzés írásakor a Tolvajtempó fenn van a Disney+ kínálatában.

5/4

Exhalation

Ted Chiangnak korábban olvastam az Érkezés és más novellák című kötetét, elsősorban a film irányította rá a figyelmemet, bevallom. Azt a kötetet is nagyon szerettem és azt a novellát is, talán ugyanannyira, mint a filmet, de másképpen, szinte teljesen mást adott nekem és ezt nagyra értékelem. Ha lehet, ez a könyv még jobban tetszett, mert mert kicsit többszínűnek éreztem, mind téma választásában, mind pedig hangulatában.

Azért ebben is vannak sajnos olyan darabok, amik mellettem nagyon elmentek, valószínűleg ez az én tájékozatlanságom vagy kevésbé tudományos(-fantasztikus) agyam hibája, mindenesetre kilenc novellából már egy ilyen is nagy veszteség.

Szokás szerint a három kedvencemet emelném ki nektek:

A szorongás a szabadság szédülete: ez volt az abszolút kedvencem, kérdés nélkül. A történetben egy bizonyos készülékkel fel tudjuk venni a kapcsolatot egy párhuzamos valósággal. A technológia már mindenkinek hozzáférhető, kb. Internet-kávézók vannak azoknak, akik nem tudnak vagy akarnak beruházni egy saját ilyen dologra. A főszereplő, Nat egy ilyen helyen dolgozik. Kollégájával piti átveréseket hajtanak végre. Emiatt jár egy terápiás csoportba is, ahol arra kell rávennie egy férfit, hogy adja el a gépét. Emellett egy Dana nevű pszichológust is követünk, akinek a kliensein keresztül sok érzelmi-morális dilemmába látunk bele, amit ez az újfajta lehetőség felvet. Nagyon szerettem ennek a novellának a noir-szerű hangulatát, azt, hogy amellett, hogy sci-fi volt, pszichológiai krimi is volt. Nagyon érdekes kérdéseket feszeget a párhuzamos dimenziókkal való kapcsolattal, pl. hogy minket hogyan befolyásol, amit megtudunk egy párhuzamos dimenzióbeli énünkről. Nekem ez tökéletes, csillagos ötös :)

Omphalosz: nagyon érdekes a világ, amit teremt. A főszereplő egy régész nő egy olyan alternatív világban, ahol arra, hogy Isten teremtette a világot, tudományos bizonyítékokkal rendelkeznek. Amikor ezek közül sokat megtalál egy múzeum boltjában, elkezd kutakodni, honnan kerülhettek ide. Magánnyomozása egy másik városba viszi, ahol meglepetésére az derül ki, hogy az ottani múzeum igazgatójának lánya küldte a kiállításra nem kerülő példányokat - a motivációja azonban meghökkentő. Ez az írás önmagában is nagyon izgalmas és azt hiszem, a tudomány és vallás összeolvasztásával finoman szólva is meghökkentő. Ahova azonban egy csavarral kifut, az egy számunkra is nagyon érdekes meghasonlás és válaszkeresés. 

A tények valója, érzések igaza című két idősíkon és helyszínen játszódik. A fiktív jelenben egy újságíró szkeptikus a Remem nevű technológiai újítással szemben, ami keresőmotor múltbeli emlékekre (ezeknek rögzítése már eleve lehetséges, csak a könnyű elérhetőség-keresés nem volt eddig adott), tart attól, hogyan változtatja meg a kapcsolatokat, ha nem lesznek elfeledett dolgok, ha az érzelmeink nem szűrik egy kicsit meg az emlékeinket. Ezzel párhuzamosan tiv törzshöz érkezik egy misszionárius, aki megtanít írni-olvasni egy érdeklődő kisfiút. Azt követhetjük nyomon, hogy az ő dolgokról való gondolkodása hogyan formálódik át egy olyan egyszerű és a világ másik részén már egyértelmű készség hatására, mint az írás. Ennek a novellának többek között az aktualitása tetszett és az, ahogyan két teljesen másnak tűnő történettel mégis nagyon hasonló tanulságot érzésem szerint két különböző kimenetellel szemléltet. 

Mindenképpen szeretném még A szoftveres objektumok életciklusa című írást, ami hosszan követ egy férfit és egy nőt (váltott szemszöggel), akik mindketten érintettek egy digitális állatpótló életforma létrehozásában, majd gondozásában. Terjedelme ellenére engem nagyon berántott ez a novella, azzal esett ki a legjobb háromból, hogy még így sem éreztem eléggé lezártnak, kereknek.

Mindenképpen nagyon ajánlom mindenkinek ezt a kötetet, akit érdekelnek az elgondolkodtató, kisregénynél nem hosszabb írások, nem feltétlenül szükséges hozzá a sci-fit is szeretni.

5/5

They Called Him Mostly Harmless

Rendezte: Patricia E. Gillespie

Főszereplők: Kristin Adams, Marge Creech, Nicholas Thompson

Folytatódik a true crime sorozatom :)

A film egészen tömören annak a története, hogy találnak egy borzasztóan elhanyagolt állapotban lévő holttestet egy sátorban egy floridai túraútvonalon, és próbálják kideríteni, ki az és mi történt vele.

Kicsit hosszabban a túrázók és az internetes önkéntes nyomozók világába kalandozunk, és kevésbé mondjuk a rendőrség munkájába, ahogy általában. Sajnos nagyon gyorsan elmerülünk (legalábbis az utóbbit illetően) a csip-csup problémák és cicaharcok forgatagában, ami számomra nem volt annyira bizarr és nem utáltam olyan bősz gyűlölettel az egyik csoport vezetőjét, mint a filmet véleményezők nagy része, egyszerűen untatott. Nem ezért nézek egy ilyen filmet.

A túrázók közösségének világa már közelebb állt hozzám, itt olyan embereket kerestek meg, akik találkoztak és időt töltöttek az áldozattal, elmesélik, hogyan ismerték meg és milyen ember volt a rövid találkozásuk alapján. Ők magához a nyomozáshoz kevesebbet tudtak hozzátenni, inkább a karakterrajz volt érdekes.

Azt gondolom, hogy nagyobb erejűnek szánta a rendező azt az ívet, ahogy az áldozatot a különböző, róla kiderülő információk alapján megítéljük. Nem lehetek persze biztos benne. Viszont azzal, hogy ennyire a "nyomozásra" és nem a karakterre koncentrált, ráadásul kicsit ilyen "xy ezt mondta" jellege van egy halottal szemben, aki már nem tud védekezni, úgyhogy ez engem nem vitt se ide, se oda, elvesztette az erejét. Rendes lezárást pedig sajnos, szinte egyik szereplővel kapcsolatban sem kapunk.

Ez a film valahol inkább egy szociológiai tanulmány arról, hogy a bennünk lévő, felszínen vagy mélyen dolgozó motivációk és traumák hogyan visznek bele egy olyan dologba, amihez semmi közünk sem személyes, sem mondjuk szakmai okok miatt. Hogy hogyan szeretnénk kapcsolódni valami számunkra jelentősnek érzett csoporttevékenységhez és milyen lehetőségeket kap erre egy átlagember hivatalos keretek között. Hogy tényleg soha nincs-e késő valamihez. Viszont ez a része szerintem irtó gyenge, nem tudom, azért-e, mert a cél nem ez volt, hanem ténylegesen a nyomozással foglalkozni, amiben viszont szintén kudarcot vallott. Érdekes lenne tudni, mi volt az elképzelés a film mögött, mi lenne a mondanivaló.

Nekem ez a film talán kicsit jobban tetszett, mint amennyire jó filmnek látom, mert a halotthoz és pár karakterhez jobban tudtam kötődni információtöredékek miatt. 

 A bejegyzés írásakor a Jobbára ártalmatlan fenn van a Max kínálatában.

5/3

Heisei tanuki gassen ponpoko

Rendezte: Isao Takahata

Írta: Isao Takahata

Szinkronhangok: Shincho Kokontei, Makoto Nonomura, Yuriko Ishada, Norihei Miki.

Van most egy ilyen sorozatom, hogy elkezdtem megnézni a Studio Ghibli filmjeit. Régebben már láttam párat, de kevésre emlékszem belőlük. Az utóbbi kb. öt évben most a harmadikra sikerült sort keríteni a Pom Pokoval. 

Aki nem ismeri a stúdiót, a Chihiróval irányult talán rájuk legjobban a figyelem, hiszen az az első Oscar-díjas animációjuk (azóta idén A fiú és a szürke gém is elérte ugyanezt), de sok másik filmjük is igen jó kritikai visszhangot kapott, legfeljebb a szélesebb közönséghez nem jutott ez el. Animációs filmjeik elég jellegzetes jegyekkel rendelkeznek témájukban és vizualitásukban, ami a nyugati szemnek és agynak elsőre valóban igen szokatlan lehet. A stúdió talán legismertebb alakja és legtermékenyebb rendezője Hayao Miyazaki, aki a fent említett két film készítője is.

A Pom Poko a nyestkutyák egy kis közösségéről szól, a filmet tehát még különlegesebbé (és talán nehezebben befogadhatóvá is) teszi, hogy a főszereplői állatok, a legtöbb történés kizárólag velük történik, az emberek csak háttértáncosok a történetben. És mivel a fő konfliktus az, hogy Tokió növekedésével a nyestkutyák természetes élettere egyre szűkül, nyugodtan kimondhatjuk, hogy az ember a negatív fél. 

A nyestkutyák, ahogy egyébként az emberek is bármikor, különbözőképpen állnak a területüket bitorló idegenekhez. Van, akit a kíváncsisága azért közel visz hozzájuk, alkalmasint kicsit rajongójuk lesz (az emberi ételeket alkalmasint egyik nyestkutya sem veti meg), van, aki rögtön kipusztítaná a teljes emberi fajt és persze a spektrum két végpontja között is sokan helyezkednek el. Az ázsiai kultúráknak megfelelően a hierarchia csúcsán az idősebb, tapasztaltabb nyestkutyák állnak, ők vezetnek be általuk megfelelőnek látott intézkedéseket: harci képzést, családtervezést, és mivel a nyestkutyák alakváltó képességekkel is rendelkezhetnek, annak fejlesztését is. 

Támadásaik célpontja elsősorban az az építkezés, ami az élőhelyükként szolgáló hegy lakóépületekkel való benépesítését szolgálja. Nem riadnak vissza semmitől, bár a harc módszereiben is többféle irányzat van a csoporton belül. 

Mindent természetesen nem szeretnék lelőni, bár azt hiszem, olyan nagyon váratlan fordulatok nem történnek, egy-két mágikusabb eseményt vagy radikálisabb figurát leszámítva. A film az én nyugati, animéhez kevésbé szokott szememnek-agyamnak nehezebben befogadható volt, és a harminc év sem múlt el nyom nélkül. A történet folyása elég lassú, a karakterek egymástól nehezen megkülönböztethetőek és így kötődni is nehezebb volt hozzájuk. A nyestkutyák jelleme is sok volt nekem: legtöbbször úgy viselkedtek, mint egy nagy csapat hiperaktív gyerek egy nap csokoládédiéta és szülői felügyelet nélkül. A grafika is fura volt nekem, az állatok csak önmagukban, alakváltás nélkül is három külön formában léteztek: egy valóságosabb, négy lábon járó, egyébkét egész klasszul kinéző formában, majd maguk között rögtön átlényegültek két lábon járó macikká, és ebből is volt egy kevesebb részlettel rendelkező, sablonosabb kinézet. 

Ettől függetlenül a probléma valós, és ha kicsit is metaforákban gondolkodunk, akkor rengeteg juthat eszünkbe ugyanerről a helyzetről, még az egészen hasonló, ami nagyon sok állatfajjal történik nap mint nap, csak sokkal eszköztelenebbek, mint a (rajz)filmbeli nyestkutyák. De bármire gondolhatunk, ami teret hódít és idegen, főleg ha még akár szándékosan, akár szándéktalanul, de ártó is (lehet) ránk nézve. A nyestkutyák hol alkalmazkodni, hol harcolni próbálnak; igyekeznek valami jót kivenni belőle; de vannak olyan pillanatok is, amikor arról kell dönteniük, hátrahagyják-e a "gyengébbeket". 

A témaválasztás és a humor miatt pontoztam kicsit magasabbra, mint amit eleinte gondoltam, szóval egy kicsit lágyszívű lettem a végére, de azt hiszem, aki nem ódzkodik az animéktől úgy, ahogy vannak, annak megér egy megnézést.

A bejegyzés írásakor a Pom Poko - A tanukik birodalma fenn van a Netflix kínálatában.

5/4

The Devil on Trial

Rendezte: Chris Holt

Írta: Chris Holt

Irtó nehéz lehet dokumentumfilmet forgatni egy olyan témáról, amiről mind a film főszereplői, mind pedig a jövendőbeli nézői várhatóan előre állást foglalnak és egy kicsit attól függően fog nekik tetszeni a film, hogy melyik tábort erősítik. Ráadásul ahogy a filmben el is hangzik egy ponton, egyik oldalt sem lehet bizonyítani. Ha egy kicsit ki tudjuk nyitni az elménket (nem is feltétlenül a para-, elég a sima pszichológiai jelenségek irányába), ez egy elég megkapó történet.

A történet fókuszában David Glatzel áll, aki meglett férfi korában emlékszik vissza a nyolcvanas évek elejére, amikor 11 évesen szerinte és több családtagja szerint megszállta egy démon. Az egyre fokozódó történések csúcspontja és annak következménye egy gyilkosság és a tárgyalás, amiben a védelem a démon általi megszállásra építette a stratégiáját. (Ez egyébként úgy tűnik, egy elég híres tárgyalás volt a maga idejében és közegében.)

A filmnek sok erénye van. Ügyesen adagolja az amúgy mérsékelten eseménydús történetet, igaz történethez képest sok fordulatot is belecsempészve. A feszültséget határozottan megteremti, érdekesek az eredeti hangfelvételek és polaroidképek. Kicsit talán beleláthatunk az ördögűzés faramuci oldalába is (bürokrácia), ha minden igaz. Sok résztvevőt megszólaltat, a család minden élő tagját, a Warren házaspár unokáját, egy papot, a tárgyalás védőügyvédjét és egy tudósító újságírót. 

Ugyanakkor amit önhibáján kívül nem tud felmutatni, az a megbízható tanú. Ezt el kell fogadnunk. A három fiú gyerek volt még a történések idején (11-15 évesek), nővérük és annak barátja közvetlenül érintett az esetben, a Warren házaspár unokája pedig egészen konkrétan erről az esetről nem nyilatkozott, csak a nagyszüleiről mesélt kicsit. (Ezt én hiányoltam is. Ha nem tudott róla, vagy nem akart nyilatkozni, arról is jó lett volna tudni.)

A másik nagy hátránya a filmnek, hogy látszólag a tárgyalás a nagy csúcspont, ami felé haladunk, viszont nagyon hamar kiderül, hogy ez hamis benyomás volt, így pedig elmarad a várt katarzis. 

A lezárás viszont szép, és szerintem lényeges. Valahol nem az a lényeg, hogy mi történt, hanem az egyénekre és a közösségre gyakorolt hatása.

Nem állítom, hogy ez a film mindenkinek való. Nincsen megoldása, nem igazán bújik ki a szög a zsákból (megint: csak akkor érezhetjük így, ha határozottan az egyik vagy a másik véleményen vagyunk már akár a film megkezdése előtt). Nekem mindenképpen izgalmas volt és elgondolkodtató, bár néha lassú és saját magát gyengítette pár rendezési döntéssel. 

A bejegyzés írásakor Az ördög a vádlottak padján fenn van a Netflix kínálatában.

5/4

American Fiction

2024-ben elnyerte a legjobb adaptált forgatókönyvért az Oscar-díjat. 

Rendezte: Cord Jefferson

Írta: Percival Everett könyve alapján Cord Jefferson

Főszereplők: Jeffrey Wright, Sterling K. Brown, Erika Alexander, Tracee Ellis Ross, Issa Rae, Myra Lucretia Taylor, Adam Brody.

A történet főszereplője Monk, a középkorú író és (életének jelenlegi szakaszában talán inkább) egyetemi tanár. Legújabb könyvét, A perzsákat nem nagyon akarják kiadni, mert "nem elég fekete". Nincs türelme semmihez, kollégái pedig a többedik incidens után a diákokkal megkérik, hogy tartson egy kicsit hosszabb tavaszi szünetet. Monk egy könyvfesztivál okán egyébként is a családja meglátogatására készült (akikhez egyébként szintén nincs sok türelme és a kapcsolatos is elég hevenyészetten tartják), de a látogatás több okból is hosszúra nyúlik. Hiába hárman testvérek, egyszer csak egyedül találja magát azzal a problémával, hogy édesanyja agya időnként mintha nem működne (úgy, ahogy kell), ezzel tulajdonképpen a nap minden percében szakértő felügyeletet igényelne. Egyre kétségbeesettebb helyzetbe kerül, amibe csak egy kezdődő kapcsolat a szomszéd hölggyel lop némi kikapcsolódást. Amikor egy keserű éjszakán álnéven egy szatírát ír, egy fekete nyomorpornót a kiadók igényeinek kifigurázására és elküldi az ügynökének, mindketten elképednek, hogy a regény elkel, nagyobb előleggel, mint Monk eddigi bármelyik könyve. Eztán elszabadult vonatként száguldanak Monkkal az események, aki gyakran úgy érzi, nincs más választása, mint erősen kapaszkodni és szurkolni, hogy nem siklik ki az élete végleg.

Igyekeztem a nagyobb fordulatokat nem ellőni nektek előre, annak ellenére, hogy a film nem a története miatt erős, bár az is érdekes, gyakran abszurdba hajló. Engem témaválasztásában nagyon emlékeztetett a Sárga című könyvre, bár annak inkább thrilleres, ennek inkább vígjátékos-szatirikus a hangvétele. Mégis hogy egy kisebbséget vállára emel a média (mindkét esetben az irodalom - kiadók, de lehetne ez ugyanúgy bármi más is), ugyanakkor ugyanúgy megválogatja, hogy kitől és miről hajlandó hallani és belekényszeríti őket egy olyan szerepbe, amivel igazából nem tudnak azonosulni, az megegyezik.

Bár eleinte tartottam tőle, nagyon jól szórakoztam a filmen, amiben remek színészek érdekes témá(ka)t dolgoznak fel gyakran hangos röhögésre késztetve a nézőt. Ha módotok van rá, nézzétek meg! (És Adam Brody-t még mindig imádom.)

A bejegyzés írásakor az Amerikai irodalom fenn van az Amazon Prime kínálatában.

5/5

Assistant to the Villain

Ezt a könyvet sem vettem volna le önként a polcról, szintén a már sokat emlegetett Népszerű könyvek kihívás miatt olvastam. Ez már sokszor hozott kellemes meglepetéseket, lássuk, most is így történt-e!

A könyv elsősorban Evangeline "Evie" Sage-ről szól, aki a kezdetekkor még nagyon nagy pácban van, mert kirúgták, és ő a pénzkereső a családban. Anyját és bátyját egy sokáig homályban tartott incidens során elvesztette, apja egy rejtélyes, a királyság jó részét érintő betegségben szenved, így egyedüli támasza kishúga, aki még iskolába jár, és Evie szeretné is, ha ezt így tudnák fenntartani, mert neki ott kellett hagynia az iskolát, hogy az anyja által hagyott űrt betöltse a háztartásban, majd apja betegsége miatt nem is tudta folytatni. Miközben hazafelé sétál azon tűnődve, milyen lehetőségei maradtak, szó szerint egymásba botlanak egy jóképű idegennel, aki éppen a Királyi Gárda elől menekül. Mikor megemlíti a helyzetét egy verbális asszó közepette, akkor az idegen kap az alkalmon és felfogadja. Így lesz Evi a Gonosz asszisztense.

A könyv néhol nagyon ügyesen forgatja ki a sablonokat, néha pedig ugyanúgy él velük, mint bármely más young adult vagy esetleg romantasy. Szerintem azok a részei az erősebbek, amiknél paródiába-szatírába hajlik, de sajnos elég kevés az ilyen. Viszonylag sok ötlet eredeti benne, de azokat kicsit túl is hajtja az írónő (a "bánatos békába" pl. az első pár alkalommal még nagyon mókás volt, a tizenhuszadiknál már forgattam a szemem). 

Evie karaktere többé-kevésbé tetszett, bár őt is a hibás-hibátlan heroinák közé sorolom. A Gonosz nagyjából annyit hoz, hogy jóképű és titokban (aha, nem) odáig van Evie-ért, és természetesen, mivel az sehogy nem lehetne elnézhető, igazából mindig csak okkal gonosz. A kettőjük közti kémia viszont többnyire működik, inkább a verbális, mint a testi, és inkább az odamondogatós, mint a bizalmas. A mellékszereplők hozzák azt a hátteret, amit kell. A bonyodalom a könyv legvégéig nagyjából kiszámítható néhány beleerőltetett sértődéssel, a végén viszont a nagy érzelmi pillanatot szerintem indokolatlanul elkapkodjuk. A vége pedig az a fajta befejezetlen vég, amit nem veszek jó néven. Nyilván lehet rögtön több kötettel tervezni és nyitottan hagyni a befejezést, de itt tulajdonképpen belemerevedünk egy mozdulatba, nekem legalábbis ez volt az érzésem.

Ettől eltekintve szórakoztató könyv, nem okozott fájdalmat, de nem is adott hozzá az életemhez.

5/4

Hit Man

Rendezte: Richard Linklater

Írta: Richard Linklater, Glen Powell, Skip Hollandsworth

Főszereplők: Glen Powell, Adria Arjona, Austin Amelio

A filmben Glen Powell olyan pszichológiaprofesszort játszik, aki mellékesen az elektronika iránti rajongása miatt belép a rendőrség kötelékeibe is és titkos lehallgatásokon vesz részt. Egy nap aztán hirtelen kiesik az ügynök (egész pontosan felfüggesztik három hónapra), aki a bérgyilkos szerepét játszotta volna, ezzel csalva tőrbe a szolgáltatást igénybe vevőket, és Gary-nek kell beugrani helyette. A kezdeti bizonytalankodás után olyan jól sikerül a küldetés, hogy ő helyettesítheti a kieső fedett ügynököt. Sőt, ahogy egyre több akción lesz túl, egyre jobban élvezi a különböző karakterek megszemélyesítését, ügyelve arra, hogy azt nyújtsa, amit szerinte az ügyfél elvár egy bérgyilkostól.

A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor egy fiatal nő, Madison a férjét akarja vele megöletni. Gary megsajnálja a birtokló férfitól szenvedő nőt, és rábeszéli, hogy inkább hagyja el a férjét, és kezdjen új életet. Ezzel természetesen az akció kudarcba fullad.

Amikor később Madison megkeresi és elmondja, mennyire hálás neki és hogy élvezi új életét, természetesen nem tud neki ellenállni és viszonyba kezdenek. Azonban a visszatérő, felfüggesztett kolléga összefut velük egy alkalommal, és zsarolni kezdi őket, ráadásul a férj is megkavarja a dolgokat és megpróbálja felbérelni Gary-t, hogy ölje meg Madisont.

A film elsősorban vígjáték, és elég jól is működik, főleg Gary különböző karakterei és a felbérlés körülményei viccesek. Nekem ott siklott ki, amikor a bonyodalmak elkezdődtek, mert nem éreztem azt az elbizonytalanodást és bizalmatlanságot, amikor a pár tagjai olyan dolgokat tudtak meg egymásról, amik szerintem önmagukban elegek lehetnek a szakításra (persze nem feltétlenül). Ha a végét nem kapkodták volna ennyire el, jó film is lehetett volna, így azonban csak egész jó.

A bejegyzés írásakor az A bérgyilkos, aki nem is volt fenn van a Netflix kínálatában.

5/4

Forward

Úgy emlékszem, úgy találkoztam először ezekkel az akkor még különálló művekkel, hogy egy kedves szerzőmnek a könyvei között találtam meg Amazonon, majd ahogy tovább böngésztem, még másik két olyan szerzőnek is találtam a "sorozatban" darabját, akinek a munkásságát kíváncsian követem. Akkor még egyáltalán nem számítottam arra, hogy ezeket egy kötetben, magyarul fogom majd elolvasni.

A három szerző, akinek olvastam már regényét és nagyon vártam, hogy a novelláit is olvassam, Andy Weir, Blake Crouch és Amor Towles. Jemisin novellájával egy másik gyűjteményben már találkoztam és be kell vallanom, erősebbre emlékeztem, sokkal jobb nyomot hagyott bennem, mint amivel most az újraolvasás során találkoztam.

A kedvencem sajnos nem a fenti szerzők egyikének munkája lett, hanem Veronica Roth Bárkája. Ez a rövid próza egy olyan alternatív Földre visz bennünket, ahol az emberiség úgy éli az életét, hogy a fejük fölött lóg a végzetük, egy meteor, ami ismert időpontban fog a bolygóba csapódni, pusztításával és annak következményeivel mindenkit halálra ítélve. Ez azonban évtizedekben mérhető. Samantha olyan fiatal lány, akinek már a szülei is tudatában voltak a lassan, de egyre inkább közelgő csapással, felnőtt tehát egy generáció, akikről tudni lehetett, a Földön biztosan nem fognak hosszú életet élni. Időközben azonban az emberiség kidolgozott egy menekülési útvonalat, és űrhajókkal menekítik az embereket és a flóra és fauna génállományát egy másik élhető bolygóra. 

Samantha az utolsó űrhajóval kéne, hogy elhagyja a Földet. A Spitzbergákon az utolsó pillanatig is mintákat katalogizálnak, hogy a DNS-ek szállítását szolgáló kvázi Noé bárkája minél több hasznos mintát szállítson és minél kevesebb duplikátumot. Minden apró hely drága. A lány azonban mást forgat a fejében. Társai elől is titkolva azt tervezi, hogy nem száll fel az űrhajóra, hanem egy apró hajón nézi végig első sorból a Föld pusztulását. Nincs ezzel egyedül, a munkaállomáson Hagen, a nála idősebb férfi is hasonló terveket forgat a fejében. Ezért, vagy talán a virágok iránti közös szeretetük miatt, mindenesetre az utolsó hetekben megtalálják a közös hangot és megnyílnak egymás előtt, összebarátkoznak. Eközben, talán az egyre közeledő elmúlás miatt Samanthával együtt emlékezve, belelátunk abba, milyen volt a lány kapcsolata szüleivel, milyen meghatározó pillanatokat éltek át együtt.

Bár maga a történet is izgalmas, engem a hangulat ragadott leginkább magával. Egy olyan fiatal, életerős lány bőrébe ragadunk, aki ellentmondásos módon soha nem készülhetett a klasszikus életpályára, hiszen élete a Földön tudhatóan rövid lesz-lett, és ha felszáll az űrhajóra, azon fog meghalni. A szülei annak tudatában hozták őt a világra, hogy ez így lesz (illetve megkockáztatom, hogy akkor még azt sem tudták, lesz-e egyáltalán alternatíva). Samantha gyökértelensége sokkal áthatóbb, mint amit el tudunk képzelni, és mégis elég ahhoz, hogy ne akarja elhagyni a bolygót. Gyönyörű szimbóluma ennek az orchidea, ami átszövi az írást, és aminek szintén elég alternatív elképzelései vannak a gyökerekről. Nagyon tetszett benne, hogy a terjedelemben és időben is rövid mű mégis milyen mélyre visz minket Samantha lelkébe, és azt is megmutatja, milyen apró dolog is milyen nagy változást indíthat meg bennünk.

Egyébként a premissza engem nagyban emlékeztetett a Míg a világvége el nem választ című filmre, amit én nagyon szeretek.

Kiemelném még mindenképpen Amor Towles: Érkezés a célhoz című novelláját, aminek az kiindulópontja nagyon tetszett, csak aztán egész máshova jutott, mint ami engem érdekelt. Egy Sam nevű férfi utazik benne egy termékenységi klinikára, ami a legjobb hírnévvel rendelkezik, és ahol a potenciális utódok közül kellene választania. A statisztika segítségével ugyanis a feleségével közös gének alapján kisfilmeket készítenek a gyermekek lehetséges jövőiről, ezzel megkönnyítve a szülők dolgát.

Bár összességében kicsit csalódtam, egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, emlékezetes gondolatokkal gazdagodtam.

5/4