"Keep on the sunny side."

Pokolian aludtam éjszaka. Először csak nem tudtam elaludni, aztán útitársam iszonyatos horkolásba fogott. Zenét kezdtem hallgatni, de igazából az is zavart, na meg még így is hallottam a horkolást. Úgy érzem, csak perceket aludtam. Teljesen összetörve ébredtem. Aludtak velünk önkéntes tűzoltók, így halkan kellett (és sötétben) készülni. Először azt hittem, ki sem tudunk menni, de találkoztunk egy férfival, ő már nyitott egy ajtót. Nem találtam a papucsom, amit bezacskóztam, aztán a folyosón, az öltözőszekrények mellett megtaláltam. Nem tudom, hogy kerülhetett oda. Elég rossz volt útitársamat hallgatni, aki arról panaszkodott, mennyire nem tudott aludni és mi mindenre felébredt.

A napfelkeltében gyalogoltunk a Rio Tejo mellett egy sétányon (inkább bicikliút-szerűn). Jó volt. Főleg csendben menni egymás mögött - ez később általánossá vált - élveztem, nekem így jó. Útitársam néha még így is sokat beszél, amikor megállunk, én már mennék tovább. Ráadásul az az érzésem, semmi, senki nem tud olyan jó lenni, mint ő, vagy amit ő csinál. 

Vila Franca de Xirában megálltunk kávézni. Útitársamnak igaza volt a Delta kávéval kapcsolatban: olcsó és finom. Kávé, cigi, én reggeliztem is. A kávézós lányoktól megtanultam a tej és a köszönöm szavakat.

Innen aszfaltút vezetett tovább, a Lidl - bocsánat, A Lidl volt a következő megálló. Bevásároltunk, és a tonnákkal nehezebbnek érzett táskákat alig bírtuk bekapcsolni. Megittam a joghurtot.

Carregadoba terveztünk egy nagyobb ebédszünetet, de mire észbe kaptunk, kint is voltunk belőle. Megálltunk az út szélén inni, aztán tovább, aszfalt. Itt már ki is teregettem a zsákra a ruháimat, rájöttem, hogy ennél nem lesz jobb.

Elfelejtettem írni a kedves emberekről. ég Lisszabonban megkérdezte egy rendőr, melyik Caminon vagyunk. Vilafrancában egy biciklis bácsi odajött, mit segíthet. Napközben ránk dudáltak, megálltak autóval "Bom camino"-t kívánni. Integettek. Kaptunk egy "Bon voyage"-t is.

Vila Nova de Rainha aranyos falu volt. Itt egy parkocskában aztán megálltunk, én levettem a bakancsot, találkoztam az első vízhólyaggal. Ettünk, ittunk, volt víz is, teregettünk. Aztán egy kávézóban pisiltünk, én kávéztam is. Ott is beszélgettünk két üldögélő bácsival - és lehet: ők portugálul, mi angolul, és mind a négyen kézzel-lábbal hozzá. Fogalmam sincs, mire válaszoltam, hogy kettő ill. van elképzelésem, de ki tudja?!

És csak remélni merjük, hogy az S a lány WC, nem a H :)

Ezután tovább, főúton, kamionok mellett... legalább volt valami oldalsó, gyalogos- vagy leállósáv. Valószínűleg itt éghettem le, rákvörös a vádlim, szerencsére nem fáj. A nyakam meg a karom is, de az nem olyan durva, már volt egy kis színe.

Azerbujában aztán kezdődtek a gondok. A tűzoltókat meglepően könnyen-gyorsan megtaláltuk, de ők egy térképpel elküldtek az igleja vagy mi mellé (eklézsia?). Útitársam azt mondta, ő ott nem alszik, mert egy rémes szállás egy boszorkánnyal. Abban maradtunk, megkeressük, hátha... rájöttünk, hogy úgyis kell pecsét, a templomban egy hölgy adott is, de portugálul magyarázott szállodákról (legalábbis úgy gondolom), mikor a szállásról kérdeztem. Nem találtuk azt a pontot sem, amit a tűzoltó bejelölt. Egy kicsit dühöngtem, pihentünk, mérlegeltük a továbbindulás lehetőségét (16 körül járt), de nem tudtuk biztosan, találunk-e szállást, ráadásul az esetleges is 10 km-re lett volna. Megnéztük, ami A Könyv szerint az utca végén volt. Az ajtót zárva találtuk, de a szomszédos bárban felhívták a figyelmünket a csengő létére.

Egy temperamentumos portugál hölgy fogadott minket, kézzel-lábban, néha egymást félreértve, de egyelőre úgy tűnik, rendben szálltunk meg egy két ágyas, fürdős szobában 15 euróért fejenként.

Útitársam elaludt, mikor megjöttünk, kicsit aggódtam, hogy 1. mit csinálok alvásidőig, 2. hogy fog aludni éjjel, de a donna felébresztette, mikor bejött, úgyhogy kimentünk a térre, beszélgettünk és most pancsolás, mosás, pakolás, hogy reggel már ne kelljen annyit.

Alig aludtam, nem tudom, miért. Tudatosan semmi nem zavart, mégis nehezen aludtam el. Aztán távozók voltak hangosak, és 8-kor már csörgött a telefon.

Pakolgatás, reggeli: narancslé, zsemle, vaj, lekvár. Tetszik, ahogy a törzsközönség reggeli közben cseveg, ahogy mezítláb csattognak a konyhában. Még kávét is iszunk tejjel, közben cigi. Nem tudom kinyitni az ajtót, nem hoztam tüzet.

Pakolás, a táska mintha egyre nagyobb lenne. Bár nehezen veszem fel, meglepően könnyű vinni. A Sé katedrálist viszonylag könnyen megtaláljuk, gyönyörűek az ablakai. Félek, a képek nem sikerültek. Megbeszéljük, hogy a világkiállítást nézzük meg, aztán busszal Alverca. Követjük a jeleket, piszkosul eltévedünk, nagy lejtőkön mászkálunk. De gyönyörűek az épületek, a Rio Trejo. A hangulat. Jól esik, hogy sokat megyünk csendben egymás mellett (mögött). Egy körül érünk valahova (van víz!), ami a világkiállítás helyszíne, bár nem tudom, mit kéne látnom. Itt töltünk egy órát, ebből én felet a parti sétányon lófrálva. Megkeresem a pályaudvart.

Vonatjegyet veszünk, az első üvegkalitkás kedves, de nem nála kell. A második nem az, és utólag gyanús, hogy nem töltötte fel a kártyánkat. A kalauz rendes, azt mondja, hagyjuk csak, az ő rendszerükben van a hiba.

Alverca kiábrándító, új építésű, ipari jellegű város. Kávézunk, pihizünk, megtudjuk (portugálul), hol a tűzoltóság. Bár itt terveztük tölteni az éjszakát, miután könnyen megtaláljuk, egy kedves fiatalember továbbküld az 5 km-re lévő Alhandrába.

Forgalmas utak mellett gyalogolunk, de most megy, érzem, hogy ezért jöttem: hogy menjek. Nem esik nehezemre, mármint lelkileg. A város, a közlekedés inkább.

A tűzoltóállomáson kedvesek, van ágy, párna, donativós.

[Kicsit kellemetlenül érint, hogy nekem kell intézni a dolgokat időnként. Néha semmi gond, de én nem ugrok fel egy vonatra, ha nem tudom biztosan, hova megy. Rosszul esik, hogy útitársam azt mondja, ez az én utam, minden úgy lesz, ahogy én mondom, aztán eltévedünk.

Nehéz elengedni a "tudom, mi hogy lesz" érzést. Sőt azt sem tudom, kell-e. Mindent megkérdezek, utánajárok. A többség ebben partner (pl. recepciós lány), van, aki nem. Ez jellemhiba? Gyengeség?]

Kicsit ideges vagyok, hogy minden jól menjen. De miért ne menne? Még egy karton cigit is sikerült venni (nem elsőre, az első választást nem vihetem Lisszabonba...) 30 perccel később indulunk (vagy még többel), útitársam teljesen rekedt, beteg, én is úgy alszom, mintha három napja nem. Adnak valami kisfilmet, az jó volt - valami Disney papírrepülős-szerelmes. Zenét hallgatok. Kapunk kaját, nyilván valami darált hús-krumplipüré kombó, meg talán májkrém? tálalva, mint egy gombóc fagyi. Éhes vagyok, lekaparom a krumplipürét, van egy pici zsemle meg kockasajt, meg egy elég gyenge, pár kanál tejberizs.

Későn landolunk, mint a mosott ... komolyan elgondolkodunk, hogy a reptéren éjszakázzunk. Csak a véletlen, hogy nem: mikor cigizni tartunk, találunk egy tourist infót. A lány eleinte kelletlennek tűnik, de minden igényünknek megfelelő szállást foglal a katedrálisnál 25 Euro / főért. Elmagyarázza, hogy találunk oda. Megveszem a metrójegyeket is, kinézem, merre, hány megálló, hol átszállás...kezd hízni a májam. Kíváncsi vagyok, egyedül is menne-e így, anélkül, hogy valakinek... bizonyítanom kéne? hozzájárulni a csapateredményhez? nem tudom, de biztos hatással van rám már a jelenlét is.

A metró még oké, de a gyönyörű, éjszakai Lisszabonnal meggyűlik a bajunk. Nem találjuk a szállást, a térképet használhatatlannak érezzük. Nem szeretek útbaigazítást kérni, de fáradt vagyok, a helyzet kilátástalannak tűnik és útitársam tulajdonképpen nem hagy más választást. Nagyon édes hapsik segítenek, az utcáig kísérnek (egy sikátor...), kedvesek. 

Még itt sem egyszerű megtalálni a recepciót, embernyi széles sikátorban botladozunk, élet sehol. Nagy nehezen megtalálom, csengetek. A lány kedves, szoba a harmadikon - két ágy, külön fürdő, még reggelit is kapunk. Örülni a kis dolgoknak: párna!

Édesapám tegnap indult el a Kéken.

Nagyon sok gondolatot és emléket kavart fel ez bennem. Lassan öt évvel vagyok a Camino után, és valahogy mostanában újra minden előhozza. Megtalálnak ismerősök, akik szeretnék megcsinálni, beszélgetünk a lehetőségekről, az emlékeimről és egy ilyen út lehetséges hatásairól. Szerencsés vagyok, hogy ott lehettem, főleg akkor, amikor. Bár ez a legapróbb dolgokra is igaz (lehet), másképp alakult volna az életem, ha az átmeneti idegösszeroppanásom nem ezt, hanem valami mást csináltat velem.

Az utóbbi egy hónapban nagyjából hetente szembejön valahogy a Camino és azon gondolkodom, ezt jelnek kéne-e vennem, hogy itt az ideje az újra útra kelésnek. Négy és fél éve egyik napról a másikra döntöttem. Pénteken még azt sem tudtam, mi az a Camino, vasárnap már tudtam, hogy a portugálra szeretnék menni és megvolt a zsebkönyvem. 

Ha akarjuk, meglátjuk magunk körül a jeleket. Ha a hétköznap céljai homályosabbá válnak, vannak, akiknek bizseregni kezd a talpuk. Talán egy kézzelfoghatóbb célra vágyunk. Talán ez egyfajta megküzdési mechanizmus részünkről, talán menekülés. Vagy bizonyítani akarunk.

De lényeges ez? Hiszen bármilyen út magában hordozza az utat, a változást és a célt, az eredményt is, ha akarjuk, ha nem.