Édesapám tegnap indult el a Kéken.

Nagyon sok gondolatot és emléket kavart fel ez bennem. Lassan öt évvel vagyok a Camino után, és valahogy mostanában újra minden előhozza. Megtalálnak ismerősök, akik szeretnék megcsinálni, beszélgetünk a lehetőségekről, az emlékeimről és egy ilyen út lehetséges hatásairól. Szerencsés vagyok, hogy ott lehettem, főleg akkor, amikor. Bár ez a legapróbb dolgokra is igaz (lehet), másképp alakult volna az életem, ha az átmeneti idegösszeroppanásom nem ezt, hanem valami mást csináltat velem.

Az utóbbi egy hónapban nagyjából hetente szembejön valahogy a Camino és azon gondolkodom, ezt jelnek kéne-e vennem, hogy itt az ideje az újra útra kelésnek. Négy és fél éve egyik napról a másikra döntöttem. Pénteken még azt sem tudtam, mi az a Camino, vasárnap már tudtam, hogy a portugálra szeretnék menni és megvolt a zsebkönyvem. 

Ha akarjuk, meglátjuk magunk körül a jeleket. Ha a hétköznap céljai homályosabbá válnak, vannak, akiknek bizseregni kezd a talpuk. Talán egy kézzelfoghatóbb célra vágyunk. Talán ez egyfajta megküzdési mechanizmus részünkről, talán menekülés. Vagy bizonyítani akarunk.

De lényeges ez? Hiszen bármilyen út magában hordozza az utat, a változást és a célt, az eredményt is, ha akarjuk, ha nem.