Burlesque

Rendezte: Steve Antin

Írta: Steve Antin

Főszereplők: Christina Aguilera, Cher, Stanley Tucci, Eric Dane, Kristen Bell, David Walton.

Viszonylag ritkán van olyan, hogy úgy szánok időt filmnézésre, hogy nem a végtelen hosszú várólistámról választok valamit, hanem csak addig keresgélek, amíg a hangulatomhoz illőt nem találok. Van pár kategória, amihez különösen vonzódom, viszont ezek gyakran nem jutnak el addig a minőségig, hogy feljussanak a listára, mikor azonban mégis néznék egy ilyet, akkor jutok el pl. a Dívához. A táncos-énekes filmek például a gyengéim, főleg, ha az egyéni küzdésre koncentrálnak.

Tehát a Díva (fontos kihangsúlyoznom: eredeti címén Burlesque) Ali története, aki egy Kisvárosi Koszfészekből elindul, hogy valóra váltsa Álmait, hogy énekes-táncos produkcióban vegyen részt természetesen Los Angeles-ben. Miután megkapjuk a szokásos Semmi-Nem-Sikerül montázst, egy véletlen sodorja útjába a Cher (karaktere, Tess) által vezetett (és exférjével közös tulajdonban lévő) burlesque klubot, ami, nos, nem meglepő módon nehezen megy. Természetesen Ali addig törtet, amíg fel nem veszik, először pincérként, aztán szépen fokozatosan a színpadig küzdi magát azzal, hogy nem fogad el visszautasítást és minden helyzetet megragad. Közben beköltözik plátói módon, külön szobába a klubban megismert pultoshoz, Jackhez, és Ali színpadra kerülése fellendíti a helyet, új esélyt adva a fennmaradásnak. Azonban megjelenik a színen a Szívtipró Milliárdos, aki meg akarja venni Tess klubját, mindenáron...

A történetről így is túl sokat írtam, mindenki kitalálhatja nagyjából előre a fordulatokat, de az ilyen filmek (sem) a történetük miatt fognak működni vagy nem működni (többnyire). A zene, a hangulat a film első felében-két harmadában fergeteges. Aztán van egy pont, nem tudnák teljesen pontosan rábökni így utólag, hogy hol, amikor Ali eltűnik, és Christina veszi át a helyét. Na onnantól nekem kevésbé működött az egész, elveszett a varázs. Sajnos a karakterek annyira nem erősek, hogy elvigyék a hátukon a maradék időt, a történet sablonosságát már megénekeltem, így tulajdonképpen onnantól már csak azt várjuk, hogy a szálak a megjósolható módon rendeződjenek, és a fináléra kapunk még egy hangulatos zárójelenetet. 

Különösebben erős színészi játékokról azért nem beszélhetünk, de azért a forgatókönyv és a párbeszédek sem voltak olyanok, hogy abból nagyon sokat ki lehessen hozni. Stanley Tucci és karaktere még így is kiemelkedik (így, hogy pont az Új csajjal párhuzamosan láttam, kellemes meglepetés volt David Walton feltűnése), és közötte és Cher között kedves a szeretetteli kapcsolat is. Kristen Bell szórakoztatóan díváskodik, ill. ezt Peter Gallagherről is el lehet mondani. (Én végig meg voltam győződve, hogy Marcus szerepében Josh Duhamelt látom :D )

Ha szereted az ilyen típusú filmeket, nézd meg a trailert. Szerintem ha az tetszik, a film is fog. Teljesen rendben van, kb. azt hozza, amit ígér, szórakoztató kikapcsolódás arra a két órára.

5/3 

A bejegyzés írásakor a Díva fenn van a Netflix kínálatában. 

https://www.imdb.com/title/tt0088286/?ref_=nv_sr_srsg_1_tt_5_nm_2_in_0_q_top%2520s

Rendezte: Jim Abrahams, David Zucker, Jerry Zucker

Írta: Jim Abrahams, David Zucker, Jerry Zucker

Főszereplők: Val Kilmer, Omar Sharif, Lucy Gutteridge

Számomra egyértelműen ez a legkedvesebb a ZAZ-trilógia paródiafilmjei közül. A Csupasz pisztoly apropóján már hosszabban írtam a filmjeikről, ez pedig a már szintén megemlített második paródiafilmjük, melyben a második világháborús kémfilmeket és az Elvis-filmeket állítják pellengérre. Külön réteget jelenthet a zenekedvelőknek, hogy a főszereplő Nick Rivers által előadott számok szintén nagy amerikai slágerek paródiái (amit egyébként az ImdB-n az első számnál tételesen sorolnak fel, fantasztikus!). Mindig megdöbbenek rajta, hogy ezeket valóban Val Kilmer adja elő, aki szerintem remekel ebben a filmben.

A történet szerint Nick Rivers, az amerikai popénekes koncertezni utazik Kelet-Németországba, ahol beleszeret az ellenálló Hillary-be, mikor úriemberként kisegíti a bajba jutott lányt, aki édesapját próbálja kimenteni a gonoszok karmaiból, akik a tudóst a saját céljaikra használják. Nick Rivers követi a lányt tűzön-vízen át és különböző kalandok árán is.

Véleményem szerint ez a film elég jól öregedett, nagyon sok vicc ül még mindig, némelyik kissé talán porosnak hat, de az sem kizárt, hogy azért, mert már olyan sokszor láttam... Ahova Nick Rivers belép, ott árasztja maga körül az amerikai önfeledt fiatalságot és önbizalmat (ami valóban arroganciába hajlik néha, de ez egy rocksztárnak természetesen jól áll). Szinte egy képkockát sem kapunk valamilyen abszurd poén nélkül, nagyon sok a látványos is közülük, főleg, ha film korát nézzük. Abszolút kedvenceim, mikor a vonatablak előtt elmozduló állomást nem a vonat távozása okozza illetve nagyon szeretem a víz alatti verekedést is. A francia ellenállók remekek. 

A szerkezet igen epizodikus, és bár van egy átívelő történet, olyan, mintha több kis külön sztorit kapnánk. 

Bármikor szívesen nézem újra, nekem ez a kedvenc ZAZ-filmem és ez nem változott az évek során.

5/5

24 dní do Vianoc

Azt hiszem, túlságosan földhözragadt vagyok a romantikus könyvekhez.

A 24 nap karácsonyig egy nagyon ígéretes alapötlettel indul. Nina nem elégedett az életével, úgy érzi, elveszítette saját magát, nem az a lelkes, életigenlő, zabolátlan lány már, aki volt vagy lehetne, lennie kéne. Vissza akarja kapni azt, aki évekkel ezelőtt volt. Ehhez kihívás elé állítja magát: a Karácsonyig hátralévő 24 nap mindegyikére egy-egy feladatot tűz ki maga elé, és hogy még izgalmasabbá tegye, egyenként cetlikre írja őket és véletlenszerűen választ közülük reggelente. Ahogy az lenni szokott, gyorsan repül a jelenlegi pasi és érkezik helyette új, akit teljesen levesz a lábáról ez a régi-új Nina, és végig támogatja őt néha a leglehetetlenebb helyzetekben az adventi időszakban.

Sok dolog tetszett egyébként a könyvben. Végre egy kicsit lehúzták a díszletet a hétköznapokba. Szinte mindenki panellakásokban él, az anyagi felelőtlenségnek vannak következményei, azért nem minden csillogó karácsonyi pulcsi. Fajsúlyos kérdések is napirendre kerülnek (hibák helyrehozása, ki vagyok én, el tudom-e hagyni magam vagy inkább csak változok). Nagyon szerettem, ahogy az apjával próbáltak egymásra találni, és egyáltalán, a családi szálak fel- és leépítése izgalmas volt. És a nehezen emészthető napokat többnyire könnyedebbek váltják, hogy azért mégis egy romantikusat kapjunk a végére.

Viszont nagyon sok dolog nem tetszett sajnos. A karaktereket, igen, még a főhőst is kidolgozatlannak éreztem, Dominikkel pedig szerintem nagyon nem tudott mit kezdeni a szerző. Kellett valaki, aki ott van és támogatja a főhősnőt, egy ponton a kihívásokba is megpróbálta behúzni, de őszintén, Dominikben talán a legérdekesebb a családja volt. Nina addig átélhető és azonosulható volt számomra, amíg forgatta magában a gondolatokat és a válságából próbált kilábalni, de ott már elveszített, amikor úgy beszélt magában, hogy voltak körülötte és fogalma sem volt róla, hogy beszél; hogy elalszik egy autóban, majd amikor reggel felébred, fogalma sincs, mi történhetett vele és volt pár olyan kihívás, ahol egyszerűen csak elment mellettem az egész poén, mintha egy belsős viccet próbálnék megérteni. A munkahelyi barátnői nekem furcsán feszítettek túl határokat, erőltetettnek éreztem. És néhány tényleg komoly és súlyos téma olyan hirtelen, a semmiből tűnt fel, megalapozatlanul, hogy nem tudott akkora erőt kifejteni, amekkorát szerintem megérdemelt volna. A végére pedig nekem már annyira elemelkedett a valóságtól, annyira tökéletes lett, hogy az egész végül egy mese képzetét keltette bennem.

Őszintén reméltem, hogy ez az alapötlet megkapja a megérdemelt kibontását, de ezt én nem éreztem így.

5/3

It ​Ends with Us

Ez is egy olyan könyv, amit nem vettem volna a kezembe a Népszerű könyvek kihívás nélkül. Főleg, mivel ugyanennek a kihívásnak már nem köszöntem meg egy másik CoHo könyvet. Emiatt féltem is a következőtől, főleg, mivel tudtam, mekkora körülötte a felhajtás.

A történethez hozzátartozik kicsit az is, hogy valószínűleg az éppen olvasásom idején készülő film nyomta fel újra ezt a könyvet a lista élére, és hiába próbáltam elkerülni, csak beszivárgott főleg Blake Lively a tudatomba, és nem tudtam nem az ő arcával elképzelni Lily Bloomot, a regény főszereplőjét. (Szerintem egyébként egy réteget elvett azzal a film saját magától, hogy egy ilyen gyönyörű és határozott színésznőt választottak főszereplőnek. A könyv alapján Lily tapasztalatlan és az önbizalma kevés, gyakran látjuk a tükör előtt kritikusan szemlélni magát - ezt nehezen hinném el Blake Lively-től.)

A sztori két idősíkon játszódik. A jelenben a fiatal felnőtt Lily Bloomot követjük az apja temetése utáni pillanattól, amikor az esemény miatti traumát és gondolatokat egy tetőn próbálja magából kidolgozni, ahol azonban ehelyett inkább megismerkedik egy szexi idegsebésszel (igen, itt fordult egyet a szemem), Ryle Kincaiddel (itt még egyet), aki szépen fogalmazva borzasztóan rágerjed Lily-re (és már a harmadikat). A szikrázás azonban külső segítséggel megszakad, és nem lesz folytatás. Lily az apai örökségből megvalósítja álmát és virágboltot nyit. Amikor a lomos üzlethelyiségben pakolászik, egy tornádószerű lány vágódik be hozzá, hogy nála dolgozzon, na persze nem azért, mert rászorul, hiszen a férje milliomos (jól gondoljátok, forog a szemem), hanem mert hogy legyen már valami, ami leköti (itt van néhány párbeszéd, ahol hangosan röhögtem föl). És mit ád az ég: ennek a leánynak a bátyja, igen, szerintem sejtitek már, Ryle. Aki ezzel vissza is tér Lily életébe, ezúttal már komolyabban, és bár az elején megy a szokásos "nem megy nekem olyan nagyon jól ez a párkapcsolatosdi" szöveg, végül mégis kapcsolat, összeköltözés, eljegyzés, házasság és gyerek lesz belőle.

Közben azonban vannak zökkenők. A másik időszálon kiderül, hogy volt valaki más is Lily életében, még kamaszkorában. Atlas Corrigan (szemforgatás) a szomszéd lakatlan házban próbálta nem felhívni magára a figyelmet, Lily azonban abban az időszakban bármit megtett volna, hogy ne erőszakos apjára és arra a hangra figyeljen, ahogy az anyját veri, és megpróbál segíteni a fiúnak, eleinte csak egy tornácra helyezett kajacsomaggal, ezzel-azzal, de egyre bátrabb lesz, aminek természetesen szerelem és tragédia lesz a vége.

Atlas viszont a jelenben is visszatér mint sikeres étteremtulajdonos. Egy véletlen találkozás aztán Ryle egy másik arcát is elkezdi felfedni, és jön a sokak számára ismert féltékenység, ami talán akkor még nem is tűnik nagy bajnak, talán még egy kicsit örül is neki a nő. Aztán történik egy baleset. Aztán még egy. És aztán jön a bocsánatkérés. És megint. És van oka. Persze, hogy van oka. Nem tehetek róla, mert. 

A könyvnek a fő erénye, hogy húsba vágóan mutatja be azt, ahogyan belemegyünk egy bántalmazó kapcsolatba. Teljesen vakon. Mert velem aztán soha nem történhet meg. Egész gyerekkorában azt nézte Lily, hogy az anyja hogyan nem lép ki, és fogadta meg, hogy ő aztán nem. És amikor ott van, a jelek hirtelen mégsem olyan egyértelműek. Tényleg baleset volt? Hiszen a körülmények. És bocsánatot kért. Bárkivel megtörténhet. Nem? Amikor kívülről látjuk-halljuk ezeket az eseteket, azt hisszük, mi mindent tudunk. És velünk aztán sosem. Hogy mi azonnal észrevennénk, össze se jönnénk olyan emberrel. A regény kijózanítóan mutatja meg, milyen könnyű meggyőzni magunkat az ellenkezőjéről.

Ami viszont nekem kevés volt, az a folytatás. Azzal, hogy a romantikus regények kulisszái közé helyezte a történetet, szupersikeres üzletasszonnyal, milliomos támogató barát-sógornővel, exkatona támogató szupergazdagszupersikeres épp most tértem vissza, nincsen senkim ex-szel, nagyon sok terhet vett le a főszereplője válláról. Nagyon sok nő nem azért nem lép ki egy bántalmazó kapcsolatból, mert nem tudja, hogy az egy bántalmazó kapcsolat. Hanem azért, mert látszólag nincs más lehetősége. Én azt a történetet szerettem volna olvasni, amit aztán az utószóban írt le az írónő. 

Valószínűleg így is nagyon sok embert érzékenyít (jobban) ez a könyv. Talán sokan veszik észre hamarabb a jeleket és hisznek maguknak. De számomra a karakter élete egyszerűen annyira valószerűtlen volt minden más tekintetben, hogy csak keserűen elhúztam a számat, és azt mormoltam magamban: úgy könnyű.

 5/4

Kurenai no buta

Rendezte: Hayao Miyazaki

Írta: Hayao Miyazaki

Szinkronhangok: Shuichiro Moriyama, Tokiko Kato, Akemi Okamura, Bunshi Katsura

A Porco Rossóval a már említett Studio Ghibli-sorozatom következő állomásához érkeztem, és azt kell, hogy mondjam, szerencsére! Az eddig látott négy filmből határozottan ez lett a kedvencem. 

A történetek közül, amiket eddig láttam, talán ez jár leginkább két lábbal a földön. Még akkor is így gondolom, ha úgy kell folytatnom, hogy a főszereplője Porco Rosso, a "vörös disznó", aki egy valamiféle átok miatt változott I. világháborús mesterpilótából malaccá, és ahogy a nagy eszmékből kiábrándult, fejvadásszá. Látszólag semmi másra nem vágyik, mint hogy a világ békén hagyja és legyen elég pénze lőrére, de mivel ez fán nem terem, ezért a légikalózokkal való összecsapások teszik ki élete jó részét. Azonban ez is egyre nehezebb kenyér mind a két oldalon, így amikor a kalózok felbérelnek maguk közé egy amerikai pilótát, hogy segítse őket, Porco Rosso is kénytelen emelni a tétet, ha más nem, hát azért, hogy szeretett gépét és becsületét megmentse.

Így kerül régi barátjához, aki repülőgép-szereléssel foglalkozik, de ő is nehézségekkel küzd, hiszen a világháború elvitt minden erőforrást. Kisvártatva unokája, az Amerikából nála lévő Fio kezd el dolgozni Porco Rosso gépén, majd amikor készen lesz, ragaszkodik ahhoz is, hogy vele tartson, amikor a gépet élesben bevetik. Különös barátság alakul ki az idősebb, savanyú malac és a fiatal, lelkes és határozott lány között, és mindkettejük élete a feje tetejére áll, amikor visszatérve egy újabb párbaj vár a férfira. 

Talán az európai környezet az, ami közelebb hozta hozzám ezt a filmet - nem tudom. Az is lehet, hogy a kicsit felnőttesebb téma, hiszen ha részletesen nem is tér ki rá, vagy nagyon gyakran poénforrást csinál belőle, belelátunk a háború okozta nyomorúságba is. És bár a középpontban egy disznóvá vált ember áll, a mágia is kevéssé szerves része ennek az animének, mint a többinek. 

A kedvenc momentumom mindenképpen az, ahogyan Miyazaki megmutatja, hogyan veszik át a férfiak szerepét kérdés nélkül a nők, legyen szó akár a (finoman fogalmazva) információkat megszűrve továbbadó bártulajdonosról, vagy a repülőgépet tervező és szerelő brigádról.

De mindenképpen kiemelném még azt a bajtársiasságot, ami mindent félretéve mégis ott van rabló és pandúr között, ha arra kerül a sor. A háború az, ami mindenkinek az ellensége, és a nyomor, nem pedig a másik ember.

A bejegyzés írásakor a Porco Rosso, a mesterpilóta fenn van a Netflix kínálatában.

5/4*

The Naked Gun: From the Files of Police Squad!

Rendezte: David Zucker

Írta: Jerry Zucker, Jim Abrahams, David Zucker

Főszereplők: Leslie Nielsen, Priscilla Presley, O. J. Simpson, George Kennedy

A Jerry Zucker - Jim Abrahams - David Zucker trió nagyon egymásra talált. A nevükkel fémjelzett vígjátékok-paródiafilmek nagy nyomot hagytak két évtizeden, valószínűnek tartom, hogy amikor a kortársaim nosztalgiával gondolnak vissza a gyerek- és fiatalkoruk vígjátékaira, legalább egy művük jelentős szerepet játszik ebben (még ha nem is ugyanaz). 

Az Airplane! sikere után, ami a katasztrófafilmek jellemzőit figurázta ki (és ez hozta őket össze Leslie Nielsennel is), készítették el az ABC csatornának a Nagyon különleges ügyosztály (Police Squad!) című sorozatot, ami már a rendőrfilmekkel foglalkozott, és egy balfék rendőrpárost állított a középpontba - Frank Drebint és Ed Hockent, akik később a Csupasz pisztolyban térnek vissza. A sorozatot viszont hat rész után leállították - arról vegyes információkat találtam, hogy ez a ZAZ trió bosszúságára vagy megelégedésére szolgált-e. Viszont a Top Secret után, ami a kémfilmeket állította pellengérre (és a személyes kedvencem), újra visszatértek a rendőrduó ötletéhez és Leslie Nielsenhez, elkészítve egyik legnagyobb sikerüket, a Csupasz pisztolyt, ami két folytatást is megélt (és egy harmadikat is terveztek, ami sajnos már nem készülhetett el, viszont Akiva Shaffer rendezésében idén új részt nézhetünk Liam Neeson főszereplésével). 

A történet szerint II. Erzsébet királynő Los Angeles-be látogat. Frank Drebin azonban nyomozása során arra kezd gyanakodni, hogy merénylet készül ellene, méghozzá igen meghökkentő módon. Az ügy felderítésében (ill. eredetileg főnöke kérésére, hogy segítséget nyújtsanak a rendőrségnek) a gyönyörű Jane segít neki, akivel tagadhatatlan köztük a kémia. Egyik bonyodalom után jön a másik, ahogy azt kell, epizodikusan építve fel a lekerekített cselekményt, de természetesen nem ez a filmben elsősorban a lényeg, hanem a humor. 

A baltaarccal előadott legnagyobb képtelenségek, az abszurd humor és gyakran rajzfilmes gegek visszanyúlnak egészen a némafilmekig (Buster Keaton), közvetlen elődjük pedig az angol Monthy Python társulat. Amerikában (érthető módon) a társadalomkritika elveszett mint jellemző jegy, viszont ebben az időszakban népszerű volt, nem csak a ZAZ trió tette le a névjegyét ilyen módon, elég Mel Brooks-ra gondolnunk, de a Magyarországon anno kevésbé ismert Saturday Night Live humoristái is gyakran alkalmazták (ahonnan azért Chevy Chase, Martin Short és Steve Martin - látjátok, mit csináltam? :) - a magyaroknak nagyon is ismerős).

Hasonló utat próbáltak bejárva a Horrorra akadva filmek és utódjai, amelyek véleményem szerint abban tértek el egyre inkább a nagy elődöktől és azt rontották el, hogy nem a műfaji, hanem a konkrét filmes elemeket parodizálták, amivel kisebb közönséget értek el - azokat, akik az adott film(ek)et látták, ezen felül emiatt sokkal gyorsabban is öregedtek a Csupasz pisztolynál. Ráadásul egy időben annyira elárasztották a filmipart, hogy szerintem hosszú időre elvették az emberek kedvét a paródiáktól. 

De remélem, nincs igazam vagy augusztusig ez elmúlik, hiszen remélhetőleg jön az új Csupasz pisztoly. Ti adtok esélyt Liam Neesonnak?

A film része az 1001 filmnek, "amit látnod kell, mielőtt meghalsz".

5/4

(Forrás: vox.hu, 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz, Dr. Kárpáti György: A vígjáték)

The ​Never King

Ó te jó ég, mi a francot olvastam?!

Ez a könyv megint a népszerű könyvek kihívás miatt került az étlapomra, és szokás szerint úgy vágtam bele, hogy semmit nem tudtam róla. Így szerintem teljesen érthető volt a meglepetésem.

Először is ez egy retelling: egy sokak által ismert történet újragondolása. Ebben az esetben a Pán Péter legendát vette elő az író. Erről nem tudok túl sokat, de kétlem, hogy ez elvett az olvasásom élvezeti értékéből. A főszereplő Wendy Darling, aki éppen betölti a 18-at, amit egyáltalán nem vár, mivel a családján átok ül: születésnapjukon a Darling nőket elrabolják egy másik világba, és onnan már mentális problémákkal kerülnek elő. Így járt Wendy anyja is, aki egész életét rettegésben, menekülve töltötte illetve próbált felkészülni arra, hogy megvédje lányát minden lehetséges módokon, így Wendy finoman szólva sem szerető és biztonságos otthonban nőtt fel. Ezt azzal kompenzálja, hogy a mának él és amit akar, meg is teszi. Bár teljesen nem hiszi el a legendát, azért tart is tőle. 

Aztán amikor elkövetkezik a nagy nap, hiába a mindenféle mágikus-ezoterikus védelem meg készültség, valóban besétál egy férfi és könnyedén elviszi magával Wendy-t. A lány Sohaországban találja magát négy elveszett fiúval összezárva, akik különböző módon viszonyulnak hozzá. Azt azonban egyértelművé teszik számára, hogy a cél, hogy őt megtörjék. Wendy erre azzal próbál visszavágni, hogy egyesével elcsábítja a fiúkat, ezzel éket verve közéjük. Majd ahogy haladunk egyre előre a történetben, elkezdenek bonyolódni a szálak és végül Wendy elszántan segíteni próbál, hogy Pán Péter visszaszerezhesse ellopott árnyékát. 

Nos, khm. Szerencsére nem volt olyan rossz, mint az eleje, vagy még inkább a közepe. Az elején egészen érdekes volt ez a diszfunkcionális anya-lánya kapcsolat meg a rettegés valamitől, ami vagy van, vagy nincs, és ha van, nem teljesen világos, mi is az. Aztán az elrablástól a nagy leleplezésig nekem borzasztóan nem tetszett. Nekem elég nagy logikai bukfencek és-vagy átérezhetetlen motivációk tették tönkre az amúgy sem acélosan felépített izgalmat. Pl. Wendy szexhez való hozzáállása: a nyitójelenet és a gondolatai alapján neki ez eszköz, amivel eléri a céljait (legyen az a társaság, az idő eltöltése vagy jelen esetben az életben maradás-megosztás), majd a következő pillanatban ahogy meglát egy fiút, rá akarna mászni. Mindkettőnek van értelme, de nekem jobban tetszett volna, ha A. hideg fejjel ment volna bele később is mindenbe B. jobban éreztette volna velem az író, hogy itt valami másról van szó, valami megváltozott benne. A fiúk, ó te jó ég: a szuperszexi négyes, akiknek minden mozdulatára elalél Wendy; akik már sokszáz éve tervezetten rabolnak el Darling lányokat, olyannyira, hogy már unalomig begyakorolt koreográfiájuk van a megfélemlítésükre; akiknek egy szabályuk van: nem lefeküdni Darling lányokkal és vállaltan az a céljuk, hogy megtörjék őt és meg is mondják, hogy csontjukig romlottak: na ők roppant gonosz módon a lány kedvenceit főzik, vigyáznak rá, tutujgatják, beszélgetnek vele, varázsolnak neki és gonosz, nagyon gonosz módon kielégítik. Ne mááár. Teljesen tét nélküli gonoszkodásokat valóban látunk, de nekem ez kevés. 

Nyilván az "ez a lány más" klisé is a könyökömön jön ki, de lapozzunk.

Engem eléggé idegesített, hogy Wendy-re a fiúk nézőpontjában ill. dialógusaiban "a Darling"-ként hivatkoznak. Értem, hogy angolul van ennek egy másodlagos jelentése (beszélő névnek véletlenül sem hívnám...), ami angolul talán jobban kijön, de így eredeti nyelven névelővel nekem nem jött be. De persze nincs jobb ötletem.

Ami nekem sokat javított volna a könyvön - és láttam is erre halvány próbálkozásokat - ha sokkal önironikusabb lett volna. Így is voltak pillanatok, amikor nevettem rajta, de sajnos többször azért, mert a szokásos módon számomra hiteltelen romantikus könyveknél szándékosan elmélyített női hangon "hallottam" a férfiak dialógusait. 

Amúgy a végén, mikor valóban beindulnak az események, egészen érdekes lett, az javított is kicsit az értékelésemen, sajnáltam, hogy ott vége szakadt, de mondjuk magamtól biztos nem olvasnám el a folytatást. Annak jobban örültem volna, ha több időt szán a könyvére az író és nem vágja el ilyen hirtelen a szálakat.

5/3

Gladbeck: The Hostage Crisis

R: Völker Heise

Nem tudom, mekkora port kavarhatott az eset 1988-ban Magyarországon. 6 éves voltam, ha tudott is róla a környezetem, én nem vettem észre, hozzám nem ért el. Aztán teltek-múltak az évek, hamar feledésbe merült a dolog, legalábbis amennyire én látom - körülöttem senki sem emlegette, így én teljesen nulláról indultam a történettel.

A történetet két dolog különbözteti meg a hasonlóaktól, amik jórészt egymásba fonódnak: egyrészt a hatalmas, rendőrség által nem kontrollált médiafigyelem, másrészt az ennek köszönhető hatalmas kép- és hanganyag.

A túszdráma egy gladbecki bankban kezdődött a reggeli órákban, ahol két férfi betört és túszokat ejtett, menekülésükhöz pedig pénzt és egy autót követeltek. Miután ezt meg is kapták a rendőrségtől, este két banki alkalmazottat magukkal vittek és elhagyták a várost. Később csatlakozott hozzájuk egyikük barátnője is. Később brémai megállójuk során a személygépjárművet egy autóbuszra cserélték. Igen, 32 további tússzal. A képanyagok szerint itt kapcsolódott be nagyban a média: míg a túszejtők viszonylag sokáig egy helyben álltak az autóbusszal és a túszokkal, várva, hogy további követeléseiket teljesítsék, a riporterek vontak köréjük gyűrűt és egyre közelebb merészkedtek, a lehető legjobb anyagot remélve. Az egyik túszejtő ebben partner volt, kihasználni remélte-e vagy csak élvezte a figyelmet, ez számomra nem volt világos. Mindenesetre szinte baráti beszélgetések indulnak meg a frontvonalban, kamerára véve, fényképezve. 

Ennek ellenére azonban az idegek egyre jobban feszülnek, a türelem fogy, a túszejtők egyre fáradtabbak, a rendőrök meg nagyjából sehol, és amikor megjelennek, abban a rossz értelemben nincsen köszönet. Robogunk az elkerülhetetlenül tragikus végkifejlet felé, néhány megállóval.

Ha nem ismered a történetet, szerintem érdemes előzetes utánaolvasgatás nélkül megnézni a filmet. Én így tettem, és zsigerig hatott. A médiafigyelemnek köszönhetően nagyon sok embert egy idő után arcról megismerünk a túszok közül, vannak, akik meg is szólalnak pár szó erejéig. Van kiért izgulni, könnyen felfogható az egész tétje. És így könnyen átérezhető a veszteség is.

Számomra az is nagy tanulsága is a filmnek, hogy csak azt tudjuk egy kicsit is embernek látni, és bármilyen szinten együtt érezni vele - igen, a túszejtőkkel is, a média képviselőivel is - akik megjelennek és vállalják magukat. Ami érthetetlen, hogy a rendőrség hol volt. És amikor bekacsázott, te jó ég..! Inkább ne tették volna. Igen, értem, a médiafigyelem zavarta az akcióikat. És ez ellen nem lehetett volna, kellett volna fellépni? Értem, hogy még most is védik a mundér becsületét (legalábbis ezt gondolom), de utólag némi magyarázatot szívesen láttam volna a filmben - vagy mondjuk legalább annyi információt, hogy megkeresték őket, de nem működtek együtt. 

Elképesztő, megrázó film ez. Felfoghatatlan, hogy hogy alakulhatott így. De mindenképpen örülök annak, hogy ha már ekkora anyag született belőle, elkészült ez a film. Mindig remélem, hogy tanulhatunk az ilyen történetekből. De ahogy körülnézek a világban - nem hiszem.

A bejegyzés írásakor A gladbecki túszdráma fenn van a Netflix kínálatában.

5/4

Boldogtalanság ​az Auróra-telepen

Mán-Várhegyi Rékát egy novellagyűjteményben, a Nem kötelezőben ismertem meg, az ott szereplő műve nagyon felkeltette az érdeklődésem, így került ez a könyv a várólistámra.

Olyan szempontból csalódott vagyok, hogy a másik kötetbe is kiemelt A csatárnő bal lába életveszélyes című darabot még megközelíteni sem sikerült az én véleményem szerint. Ugyanakkor nagyon jó pillanatokat, érzéseket, egymásra hangolódást köszönhetek mégis az írónőnek pár írásában. Nagyon gyakran jártam úgy, hogy lenyűgözött egy-egy novella eleje(-közepe), aztán valahogy a vége nem hozott számomra lezárást vagy katarzist, esetleg nem tudtam értelmezni vagy mit kezdeni vele.

Szokás szerint a három kedvencemet emelem ki.

A csatárnő bal lába életveszélyes: egyes szám első személyben írt helyzet, amiben a főszereplő fiatal felnőtt nő kvázi arra ébred, hogy álmában megkapta Messi tehetségét. Ez lassan derül ki egyébként valójában, akkor pedig elszabadul az élet, ahogy kell. Nagyon ügyesen játszik úgy egy kifordított helyzettel az írónő, hogy mégsem csak egy tucattörténetet kapunk: a világ rácsodálkozik arra, hogy egy nő lehet ugyanolyan jó, mint egy férfi (labdarúgásban), és más helyzetekkel, problémákkal kell szembenéznie, mint férfi csapattársainak (amennyire tudom). Ugyanolyan, mégis kicsit más.

Idegenek az éjszakában: egészségmániás férfi és haldokló beteg anya, kettejük (nem létező) kapcsolata. Hogyan dolgozza fel anyja elmúlását, egyáltalán az elmúlást. De még az is kiderül belőle, mennyire magányos lehet valaki, aki kerüli a káros szokásokat. Elgondolkodtató, hogy a "bűnbe esés" vajon mi hatására történt, vagy esetleg sokkal gyakoribb, mint kívülállóként gondoljuk?

Mária nem bírja a meleget: az elbeszélő fiatalabb, házas, belenyugvóbb típus, barátnője idősebb, elvált, egy kamasz édesanyja. Egy ideig a beszélővel szimpatizálunk, az állandóan nyavalygó Mária nekünk is terhesnek tűnik (talán emlékeztet is valakire), de mikor egy ismerőssel találkoznak, aki elhívja őket estére szórakozni, valahogy megfordul a kocka és kellemetlen lesz a nő bőrében lenni. Esetleg csak azért találkozik Máriával, mert mellette úgy érzi, jobbnak tűnik?

Emellett azért ajánlom a könyvet, érdemes adni neki egy esélyt, ha nem is egész tortaszeleteket, de morzsákat-falatokat találtam benne.

5/4

I Medici – Lorenzo il Magnifico

Azt hiszem, ez most nem lesz hosszú.

Egyrészt az első részről beszéltem a könyvklubban, hiszen azt együtt olvastuk el még korábban. Ha szeretnéd megnézni, itt találod:

https://fb.watch/v55SEp3vcM/

Másrészt bennem ez a második kötet sem mozgatott meg semmit. Elolvastam, nem fájt, de azért nem is szerettem. A karakterekhez igazán nem tudtam kötődni, nehezen érthetőek voltak számomra. Még mindig sok a szereplő, még mindig kevés a rájuk fordított tartalom, értem persze, hogy mit miért tesznek, mert egészen konkrétan leírja az író (ez sem tetszett, sokkal finomabban is érzékeltethetett volna dolgokat), de az érzelmeket nem sikerült hozzám közel hozni. 

A karakterek ha lehet, még végletesebbek lettek, aminek egy része, főleg mondjuk Lorenzo megváltozása a könyv végének eseményei után, érthető és megmagyarázható, de engem ez a végletes, megingathatatlan gonoszság a másik oldalról nagyon kidobott, hihetetlen volt, elsősorban Francesco Pazzira gondolok.

Egyedül a politikai csatározások és ármánykodások voltak nekem kicsit izgalmasabbak, cserébe nagyjából az egész Medici család emberileg teljesen érdektelenné vált, hiába a nagy felvirágoztatás(i törekvés).

5/3