Sjalusimannen og andre fortellinger

Jo Nesbovel kicsit visszásan vagyok. A krimijei jó részét (a Harry Hole-sorozatot mindenképpen) aranyba kellene foglalni. A gyerekkönyvei számomra meglepően szórakoztatóak voltak - persze felnőttként. Izgatottan várom, hogy egy kellő korú gyermek legyen a közelemben, akin tesztelhetem, működik-e nekik is. Ugyanakkor volt pár komoly csalódásom is. A novellái még új terepnek számítottak nekem, szóval hajrá, előre!

A történetek közös pontja bevallottan és előre bocsátottan a féltékenység, hangsúlyosabban vagy inkább csak a háttérben, de mindig ez mozgatja a szálakat. Mind terjedelemben, mind minőségben igen különböző művek - pont, mint az életmű.

A kedvencem mindenképpen a címadó A féltékenység-szakértő volt. Éppen csak egy kicsi kételkedés van bennünk, hogy valóban létezik-e ilyesmi, ezzel kicsit ki is ránt minket Nesbo a valóságból, de minden egyébbel abszolút benne is tart. Egy kicsit elbizonytalanít. Egy kicsit az olvasónál többet tudónak sejteti a főszereplőt. Ez a leghosszabb novella, és én nagyon éreztem, hogy ez a szerző terepe: a (kis)regény. Nagyszerűen kibontja mind a történetet, mind azokat az érzelmeket, amiket felkavar a főszereplő nyomozóban. A jelen eset nagyon rezonál a múltjával, annyira, hogy a végén egészen konkrét hatással lesz arra is, hogy végre cselekvésre szánja el magát és talán újra kezébe vegye a privát jövőjét. A történet egyébként egészen röviden, anélkül, hogy bármit elkotyognék (bár úgy gondolom, itt erős, de másodlagos maga a bűncselekmény): egy görög nyomozót segítségért keres meg egy kis sziget apró és nem túl felszerelt rendőrsége, mert egy fiatal férfi - aki ráadásul külföldi, a turizmus nem engedheti meg magának a presztízsvesztést - rejtélyes módon eltűnt, miután úszni indult. Természetesen csak emiatt nem hívták volna a kifejezetten féltékenységi ügyekben erős kollégát (aki egyébként szintén nem érti, mit keres ott), de hamar kiderül, hogy bonyolult kapcsolati szálak húzódnak a háttérben. 

A másik leghatásosabb nekem a Hulladék volt. Szintén nem is annyira a története, inkább a hangulata miatt. Ennek főszereplője egy norvég hulladékkezelő (kukás) és érzelmeit-nem-jól-kezelő (höhö...bocsánat...) fiatal férfi, aki egy középkorú bevándorló ex-pszichiáterrel viszi együtt a műszakokat, mert senki más nem tudja elviselni a dühkitöréseit. Főszereplőnket ezen a napon furcsa érzések és emlékrészletek gyötrik, úgy gondolja, talán bánthatta a párját, de nem biztos benne, társa pedig próbálja megnyugtatni, átsegíteni a napon, támogatni és igen, visszaemlékezni is. Nagyon érdekes ilyen furcsa helyzetben és kapcsolaton keresztül látni kibontakozni úgy a múlt éjszaka történéseit, mintha egy bűnügyi film vagy sorozat kihallgatásán lennénk, csak sokkal több empátiával és emberséggel. És ahogy talán kivehető, olyan jó svédkrimisen a társadalmi problémákat itt is ügyesen becsempészte Jo Nesbo a történetbe.

Az utolsó, amit kiemelek, a nyitódarab, a London. A Hulladékhoz hasonlóan szintén rövid, körülhatárolható időintervallumon belül játszódik, ami itt egy repülőútnyi pár óra. Két egymás mellett ülő ismeretlen, egy férfi és egy nő ismerkednek össze és gyorsan megosztják egymással azt, amit talán senki mással sem. Nagyon izgalmas a helyzet, talán számomra emiatt durrant túl kicsit a vége, de addig nagyon magával ragadott.

Örülök, hogy adtam egy esélyt Nesbo novelláinak is, valószínűleg a másik kötettől sem fogok elzárkózni.

5/4

Talking at Night

Ezt a könyvet is a Népszerű Könyvek kihívás sodorta elém.

A regényben Rosie és Will életébe nyerünk betekintést kamasz- és fiatal felnőtt korukban, a megismerkedésük pillanatától egészen az (spoler (?)) egymásra találásukig. Természetesen ez nem nehézségek nélkül való, az idő térben és lélekben is el-eltávolítja őket, mások érkeznek az életükbe, akik adott pillanatban jobb párnak bizonyulnak (vagy legalábbis azt remélik), de nem tudják elfelejteni a lehetőséget, amit egymásban láttak.

A történet viszonylag egyszerű és sablonos, mint az élet :) Pár viszonylag extrém, de hihető eseményen kívül mind a két fiatal, mind az életük átérezhető. A legnagyobb bajom az volt a könyvvel, hogy bár felvetett komoly kérdéseket, nem merült el bennük igazán. Vagy legalábbis én elég sekélynek éreztem. Rosie mentális problémákkal, Will alkoholizmussal küzd, látjuk a tüneteket vagy halljuk az elbeszélő által kimondva ennek nehézségét, aztán a következő pillanatban ez már nem gond, túl vagyunk rajta, a múlt része. Úgy éreztem, hogy ezeknek a dolgoknak csak a tényét tárja elénk Claire Daverley, fél belemenni a sötétbe, a mocsokba.

A könyv két igazán átérezhető pillanatát nekem Rosie beszélgetése jelentette az anyjával a házasságáról ill. Rosie férjének betegsége körüli események és ahogy Will és ő furcsa barátságot kötnek (az a kapcsolat igazából jobban érdekelt, mint Rosie-é és Willé).

Ahogy mondtam, egyébként érdekes kérdésekkel foglalkozik a könyv, mint az eltérő családokban való nevelkedés hatásai (Rosie anyagilag mindent megkap, szülei azonban kevésbé vannak jelen és abszolút elvárásaik vannak, míg Willt a nagymamája neveli szeretetben), az "ikertestvérség" és annak elvesztése miatti teljes magány, a gyász, a lelkiismeretfurdalás hatása a további életre, valamint hogy hogyan választanak az emberek kapcsolatpótlékokat. Ismétlem, számomra ezeket a témákat nem dolgozta meg eléggé, illetve a főszereplők gyakran buta döntéseit nekem nem tette hihetővé, megmagyarázhatóvá semmi. 

Egy kicsit felidézte nekem az Egy napot.

De egyébként olvasmányos, haladós könyv, csak én kevesebbet kaptam tőle, mint amennyit kaphattam volna.

5/4

Candyman

Rendezte: Nia DaCosta

Írta: Jordan Peele, Win Rosenfeld, Nia DaCosta, Clive Barker

Főszereplők: Yahya Abdul-Mateen II, Teyonah Parris, Colman Domingo

Két irányból közelítenék ehhez a filmhez.

Az egyik, hogy réges-régen láttam az "eredeti" Kampókéz filmet, és egész kellemes emlékeim maradtak róla, bár alig emlékszem már bármire belőle.

A másik, hogy sok helyről azt a pici információt kaptam el, hogy azért nem szeretik az emberek ezt a filmet, mert a horror rovására politizál. Én Jordan Peele-től csak a Get out!-ot és a Nope-ot láttam, azokat szerettem, úgyhogy ez alapján a két dolog alapján úgy döntöttem, én ezt a filmet szeretni fogom.

Elbuktam ezen a küldetésen. Ha nagyon mélyre ások, az alapötlet még tetszene is (Kampókéz az afro-amerikaiak "válasza" a fehérek brutalitására, a legenda, aki addig elpusztíthatatlan, amíg a jelenség létezik). De a kivitelezés...ugh. Azzal kezdeném, hogy bárki, aki kettőnél több horrort látott, vagy akár csak olvasott róluk, az tudja, hogy legalább egy alap gondolatiság mindig van a rémségek mögött. A biztonságos keret a félelmeinkkel való szembenézésre. Szóval azért nem találta fel senki sem a spanyolviaszt ezzel a fene nagy magyarázattal. Az meg, hogy egésze konkrétan elmondják ezt a filmben egy ponton, az szerintem teljesen felesleges, didaktikussá teszi azt a kevés mondanivalót is. Már az 1992-es filmben is nyilvánvaló volt, ha ekkora nagy mítoszt nem is kerítettek köré. 

A történetről: Anthony McCoy befutott festő, aki éppen alkotói válsággal küzd. Amikor új lakásba költöznek egy frissen felkapott negyedbe, egy beszélgetés során feljönnek a hely mítoszai, ekkor hall egy (fehér) nőről, aki ezeket kutatva megőrült és elrabolt egy gyereket, akit később fel akart áldozni, de ez nem sikerült a közösségnek köszönhetően, de ő azért elevenen elégette magát. A történet felkelti Anthony érdeklődését, és kutatómunkába kezd, meglátogatva a lezárt, de még álló gettót is. Itt fut össze William Burke-kel, aki mesél neki kampókéz legendájáról. Anthony-t teljesen lenyűgözi a monda, és egy egész kiállításnyi alkotást készít erre hangolva, többek között egy tükörrel, hiszen a történet része, hogy kampókéz akkor jelenik meg, ha ötször tükörbe nézve kimondjuk a nevét. Természetesen innentől várható a vérfürdő.

A film írói több társadalmi problémára is fel akarták hívni a figyelmet, az előbb említett társadalmi igazságtalanságon, rasszizmuson túl egy ponton bedobják a dzsentrifikációt mint hívószót, valamint én azt éreztem, hogy a kritikus személye is egy ilyen elem, aki rögtön fordít a véleményén, amint a kiállítás (a gyilkosságok miatt) váratlan siker lesz. Azonban ezek a jelenségek laposak és üresek maradnak a filmben. Kimondják, hozzátesznek két mondatot, de alig-alig látunk ebből az egészből bármit, és így tompán puffan a földön minden tartalom.

Ehhez hozzátartozik, hogy a legtöbb beszélgetés abszolút forgatókönyv-szagú és szokás szerint nehezen megyek a társadalmi problémákon nyefergő felső-középosztállyal. A rendőri brutalitás meg egyszerűen annyira buta és indokolatlan, hogy nehezen hihető, már-már paródiába hajlik. Ha ezt így el akarják velem hitetni, jó lett volna, ha szól erről (is) a film, netán erről szól.

Ami azért egészen erős, az Anthony megőrülése, bár az is lóugrásokkal halad, a paranoid jelenetek, és a film esztétikája. A tükör sok játéknak engedett teret és ezt használták is.

Sajnos nem túl erős és nem is maradandó film a Kampókéz. Utólag bánom, hogy nem az eredetit vettem elő még egyszer.

5/3

Kálmán-nap

Rendezte: Hajdú Szabolcs

Írta: Hajdú Szabolcs

Főszereplők: Földeáki Nóra, Tóth Orsolya, Hajdú Szabolcs, Szabó Domokos, Gelányi Imre

Hajdú Szabolcs munkásságát régóta igyekszem követni, talán az egyetlen olyan magyar filmrendező, akinek négy filmjét is láttam és tudatosan igyekszem a következőket is megnézni. 

A Kálmán-nap a Látókép Ensemble alkotóközösség eredetileg színpadon előadott kvázi trilógiájának középső darabja. Az Ernelláék Farkaséknál (amit szintén megfilmesített már Hajdú Szabolcs), a Kálmán-nap és az Egy százalék indián egymástól külön is értelmező, mégis testvérdarabok. Középkorú párok különböző nehézségeit mutatja be, térben és időben behatárolt keretek között. Csak az első kettőről tudok még nyilatkozni, de azok közös jellemzője volt, hogy két pár volt az aktív résztvevő (mellékszereplőként előzőben a gyerekek, mostaniban Ernő, a "mindenes"); a helyszín nem volt semleges, egyik pár mindig saját térfélen, otthon volt és a helyszín valamiért fontos volt (elsőben a belföld-külföld ill. örökség, utóbbiban az iskolai körzetek ill. bejelentés mint bizalmi helyzet vagy kihasználás).

De túlságosan előreszaladtam. A Kálmán-nap egy talán még hétköznapibb szituációból indul, mint az Ernelláék Farkaséknál. Olga és Kálmán utóbbi névnapjának apropóján várják látogatóba Zitát és és Leventét. A viszonyok árnyaltak, nagyon sok dolog nem mondatik ki, csak idővel, ha egyáltalán. Az udvarias és baráti beszélgetések során szándékosan vagy szándéktalanul, de nagyon sok régi és új probléma felszínre kerül. Ezek közül néhány talán kicsi speciális, de sok van, amivel nagyon könnyű azonosulni. A történések nem egész egy napot követnek végig, a helyszín pedig szinte végig Olga és Kálmán háza.

A film íve nagyon hasonlít az Ernelláékra. Az egyik pár házába látogatóba érkezik a másik. Egy ponton, a feszültségnek talán a platóján az egyik szereplő eltűnik, de a nap végén egy közös, önfeledt pillanat mégis azt sugallja, hogy a feszültségek ellenére a családi, baráti közösségre számíthatunk, nem vagyunk egyedül.

Ahogy kivehető, ez sem az akciódús filmek sorát szaporítja, mégsem ül le egyáltalán. A szóváltások gyorsak és gyakran feszültek, és nagyon, nagyon ismerősek. Számomra az adja ennek a két filmnek (és remélem, majd a harmadiknak is) a bravúrját, hogy biztosan tudom, hogy a legtöbb szereplő én voltam, vagyok, leszek vagy lehetnék. Úgy ismerem a sémákat és fordulatokat, mint a tenyeremet, de mozgóképen kimondva és lejátszva rálátok a visszásságukra és esendőségükre is és remélem, tanulok ezekből. Tudom, mi fog elhangzani és mégis szurkolok, hogy ne így legyen, de ismerősségük nem véletlen. Magamat nézem a vásznon és téged is és nevetek. Ebben nagyon erősen emlékeztet a tavalyi év kellemes meglepetésére és egyik kedvencére (szigorúan nekem): a Magyarázat mindenre című Reisz Gábor-filmre.

Mindenképpen nézzétek meg, ezek a filmek megérdemlik a mozijeggyel támogatást!

5/5

Yellowface

Ezt a könyvet sem biztos, hogy olvastam volna a Népszerű könyvek kihívás nélkül. Szerencsére csak úgy tudtam megszerezni, hogy megvettem, és hogy örülök ennek utólag! Ez is egy olyan regény volt, ami beszippantott és nem eresztett, még ha sokszor kellemetlen is volt olvasni.

Kezdeném azzal, hogy ha mondjuk az írásom alapján kezetekbe vennétek (még nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e egyébként ez a külső, hol erre hajlok, hol arra), ne nagyon olvasgassátok a rengeteg ajánlót rajta. Engem nagyon félrevitt és még a kedvemet is elvette tőle egy kicsit. Egyrészt ömlengőek, másrészt a bekategorizálással is elég bátran bánnak. 

A történet June Hayward pár évét követi végig. A nem túl sikeres fiatal írónő órákat ad, ebből éli életét és próbál újabb és újabb regényeket írni, inkább kevesebb sikerrel. Egy este egy távolabbi barátja, Athena Liu, a sikeres volt évfolyamtársa ünneplésre invitálja - könyvét most vette meg a Netflix, hogy sorozatot forgassanak belőle. June, bár mindig kevesebbnek érzi magát Athena mellett, szívesen sütkérezik időnként a fényében, az este azonban tragédiába fullad, aminek a végén June otthon van - Athena kéziratával együtt, a lány pedig halott. 

June-t beszippantja a félig kész írás. Szinte erkölcsi kötelességének érzi befejezni azt, úgy ír, mint még soha. Majd úgy érzi, annyi munkát tett bele, hogy kár lenne nem kiadatni. Az események eztán olyan gyorsan követik egymást és ragadják magukkal June-t, mint a lavina. Sokszor persze ő saját maga dönt megkérdőjelezhetően, néhányszor a körülmények áldozata, de hamarosan olyan szorosan bogozza bele magát a saját hazugságainak-csúsztatásainak hálójába, hogy az már fojtogatja. Nem tud elszámolni lelkiismeretével, és egyre gyakrabban vannak furcsa észlelései. 

Imádtam ezt a könyvet, tényleg. Végtelenül izgalmas volt látni, hogy mennyi minden "kell" ahhoz, hogy egy sikerkönyv a piacra kerüljön. Vagy meg is fordíthatjuk: egy sikerkönyvnek szánt regényt mennyivel több dologgal támogatnak meg, mint egy, a kiadók által kevésbé fontosnak vagy jól pozícionálhatónak ítélt írást. Persze nem tudjuk, hogy June előző írásai milyenek, de általuk beleláthatunk a különbségbe.

Nagy fegyvertény, hogy June személyében megbízhatatlan elbeszélő szemén keresztül ismerjük meg a történéseket, és azt látjuk, hogyan magyarázza meg saját magának a cselekedeteit és reakcióit. Simán elítélhetjük persze csípőből, amit tesz, de akkor talán kevésbé jutnak el hozzánk azok a kérdések és morális dilemmák, amiket igenis felvetnek a tettei. A regény nem csak arról szól, hogy June ellop egy kéziratot és azzal mit csinál, és hogy bűnhődik vagy nem bűnhődik meg érte. Szól arról is, milyen a világunk vagy legalábbis annak egy része. Az számít-e, hogy hogyan, miről írsz, vagy az, hogy ki vagy, és utóbbi alatt leginkább azt értik, mennyire vagy eladható, akár néhány változtatással is. "Megcsinálnak" a piacnak, hogy befuthass. Hogy mit vállalsz, ha a sikert hajszolod. Arról is szól, hogy az emberek mi alapján alkotnak véleményt rólad. Hogy a social media milyen gyorsan elítél és hogyan reagál arra, ha hibázol. Hogy milyen könnyen befolyásolhatóak ugyanezek a platformok. 

És June szemén keresztül szerintem nagyon érzékletes képet kapunk arról is, milyen megélni azt, ha felkapnak, és azt, ha szétszednek. June-nak nincs biztos érzelmi háttere, a családja támogatására csak mérsékelten számíthat, nem tud velük arról beszélni, amit megél. Önbecsülését a szakmai és szociális médiában szerzi, így ez együtt hullámzik a közvélemény megítélésével. Szorongása azzal együtt is szívszorító, hogy könnyű őt elítélni is.

Jó döntésnek tartom azt is, ahogy Athena személyiségét és munkamódszereit is egyre jobban megismerjük, ezzel kicsit lelép a piedesztálról, amire a bevezetés illetve más szereplők és a közösségi média helyezi sokáig. Láttatja azt is, hogy sok történet "tulajdonjoga" finoman szólva is megkérdőjelezhető, és sokféle lopás elképzelhető, nem csak a June-féle elég közvetlen és egyértelmű. De meglátjuk azt is, milyen magányossá tehet a siker és milyen kevés barátja lehet valakinek, aki látszólag nagyon népszerű.

A befejezés felé haladva egyre inkább láttam, hogy nehéz lesz ugyanazt a színvonalat hozni és érdemben lezárni a történetet, és bár valóban nem volt akkora érzelmi csúcspont, mint amit szerintem a regény megérdemelt volna, korrekt volt. 

Nagyon erős könyv, szinte biztos, hogy elő fogom még később is venni, örülök, hogy a polcomon landolt.

5/5 

There's Something in the Barn

Rendezte: Magnus Martens

Írta: Aleksander Kirkwood Brown

Főszereplők: Martin Starr

Egy finn-norvég horrorvígjáték a film elvileg, de azért elég nagy amerikai hatással. Ezzel a film valamennyit kezd is, hogy eleve ez volt-e a terv, azt már nehéz megmondani. Szerintem kevesebbet hoztak ki belőle, mint lehetett-kellett volna, így én inkább arra tenném a voksomat, hogy ezt menet közben igazították így, de ki tudja.

Egy család történetét követhetjük nyomon, akik egy, a bevezetőben megmutatott rejtélyes haláleset után megöröklik egy távoli norvég rokon házát, és itt terveznek új életet kezdeni, új családként elkezdeni működni. Bill, az apa felesége, a két gyermek anyja nem túl régen elhunyt, az özvegy pedig valamiféle terápiaszerűn ismeri meg Carolt, aki a történet idején már több éve a család része, ha jól értettem. Nora, a nagykamasz lány nagyon nehezen viseli a Floridából Norvégiába költözést, Lucas viszont Amerikában sem kötődött túlságosan másokhoz, így látszólag őt kevésbé rendíti meg a környezetváltozás. 

Már a film elején világossá válik, hogy az amerikai család nehezen fog beilleszkedni, ezt egyébként elképzelhető, hogy az amerikaiságuk részeként írták a forgatókönyvbe: nem nagyon látják, hogy az idegen országban az emberek és szokásaik is idegenek. 

Lucas viszonylag gyorsan észreveszi, hogy a pajtában van valami. Majd amikor a környékbeli településre látogatnak (a ház a semmi közepén van), hamar kiderül, hogy a norvég mondák része, a pajtakobold az, akivel megáldotta a családot a sors. A múzeum gondnoka (?) elmeséli a kisfiúnak, hogy a történet szerint ha jóban vagy a pajtakoboldokkal, segítik a családodat, a gazdaságodat, míg ha nem tiszteled őket, ellened fordulnak. 

Ez az egy mondat nagyjából össze is foglalja a filmet. Lucas próbál a megismert szabályok szerint kedvezni új barátjának, de a többiek természetesen nem hisznek neki illetve sokszor Lucas el sem mondja, mit miért csinál, így gyakran csak nem hagyják, hogy a kisfiú diktáljon, érthető módon. El is jutnak elég gyorsan a tűrésküszöbig, ami után háború robban ki emberek és koboldok között. 

Én nagyon szeretem a horrorvígjátékokat, nagyon érdekes érzéseket kelt a félelem és a nevetés együtt, bár pont ebből kifolyólag elég nehéz jót alkotni az alműfajban, könnyen kioltja egyik a másikat. Martin Starrt pedig a Szilikonvölgy óta kedvelem. A Van valami a pajtában viszont érzésem szerint túl óvatos volt, így mind a horrorban, de főleg a vígjátékban nagyon erőtlen. A családi pillanatok sem adnak túl sok poént vagy meghittséget, talán egy-két jó pillanat van, de van pár igen idétlen is. Ezek után bár egész jó mögöttes mondanivalója van (alkalmazkodni kell ahhoz, aki már ott volt, hiába nem ember vagy nem rendelkezik tulajdonjoggal, akár együtt dolgozni vele - ezt természetre, őslakosokra bármire vonatkoztathatjuk), a megoldás szerintem egyszerűen agyonvágja a kompromisszumot. (SPOILER: én sokkal szívesebben láttam volna, hogy a család a kobolddal együtt építi újjá a pajtát.)

Semmiképpen sem nézhetetlen vagy fájó film a Van valami a pajtában, de sajnos kategóriájában elég gyenge. Annak, aki szereti a horrorvígjátékokat és újat szeretne nézni, egyszer megnézhető. Ennyi.

5/3

Mielőtt befejezi röptét a denevér

Rendezte: Tímár Péter

Írta: Tímár Péter

Főszereplők: Máté Gábor, Csontos Róbert, Bodnár Erika

Nem tudom már, hogyan került fel a várólistámra ez a film, mindenesetre régi tartozást tudtam le a megnézésével, az biztos.

A magyar filmek nem tartoznak a kedvenceim közé, bár az utóbbi években a jó ajánlásoknak köszönhetően határozottan emelkedett az értékük a szememben. Ezt erősíti a Mielőtt befejezi röptét a denevér is, bár kedvencet nem avattam, nagyon erős, feszültséggel teli darab ez.

A történet szerint Teri magányosan, kamasz fiát szeretetben nevelni képtelenül találkozik a munkahelyén a nem túl jó első benyomást tévő Lászlóval, akinek udvarlását egy idő után mégis elfogadja, és aki olyan életet ad neki, amire látszólag már régóta vágyott. László fiához, Róberthez is pozitívan közelít, több közös is van bennük, láthatóan szívesen barátkozik, barátkozna az anyja sokadik hazahozott pasijával szemben szkeptikus fiúval. A kapcsolatok hármójuk között egyre furcsábban alakulnak, rossz helyre kerül a bizalom és a figyelem, míg már  előre látjuk az elkerülhetetlen szomorú véget.

Igyekeztem minél kevesebbet leírni a drámából, ami ebben a csonka családban zajlik, ahol az anya egy pillanatig sem érzi teljesnek az életüket egy férfi nélkül és kétségbeesetten próbálja betölteni a Svájcba emigrált apa hiányát, amit Róbert viszont pótolhatatlannak érez és leginkább az apjával tartaná szívesen a kapcsolatot. De persze halljuk odavetett félmondatokból, hogy Terike túlzott lelkesedése soha nem hozta még a várt eredményt, nyitottsága csak szűrő nélkül engedte be az arra nem érdemes férfiakat is mindkettejük életébe. Látjuk, hogy nehéz dolga van egy egyedülálló anyának, ugyanakkor azt is, hogy Róbert mennyire magányos, hiszen nem csak az apját, hanem az anyját is elvesztette valahol útközben, aki egyszerűen képtelen meghallani, megérteni a fiát, majd később még többet is képes lenne feláldozni a saját vélt érdekében. 

Róbert eközben halvány pillanatokra mintha meglátná Lászlóban a hiányzó apafigurát, de a felnőtt férfi túl intenzív érdeklődése iránta arra kényszeríti, hogy meghúzza a határokat - szerencsére elég idős már ahhoz, hogy lássa a saját érdekeit és képes legyen kommunikálni azokat. Ő talán a legérettebb karakter a trióból.

Mindeközben László, akinek talán a legkevésbé árnyalt a karaktere, fergeteges színészi játékkal megtámogatva változik megváltóból megrontóvá. Sajnos tőlem a meglepetést elvette a történet ismerete, de én ilyen szemmel nézve úgy láttam, nem a klasszikus előre látható, ördögi vonásokkal ruházták fel őt, hanem szépen lassan csúsztunk bele a felismerésbe. Hátborzongató, ahogyan az is, hogyan alakulnak a történések.

5/4

Happily Ever After

Néha jól jöhet egy rövidebb írás is - ez szerintem az lesz.

A történetem ezzel a könyvel úgy kezdődik, hogy a Moly kicsit félrevezetett és a sorozattól független kötetként nem számozta ezt a könyvet, így reméltem, hogy az első kötet elolvasása után is élvezhető lesz. Ez szerintem nem igazán felel meg a valóságnak, ráadásul a könyv maga is a nyolcadik Bridgerton-kötetként hivatkozik saját magára. Ezt szerintem érdemes figyelembe venni.

Ez a nyolcadik darab az írónőnek egyfajta továbbgondolása. Mindegyik regényéhez a sorozat korábbi darabjaiból írt egy újabb epilógust, amivel egy kicsit tovább engedett belátni az általa elképzelt jövőjébe szeretett karaktereinek.

Ahogy már mondtam, én csak az első regényt olvastam, így bár a nevek egy része valamelyest ismerős volt, igazán csak azt a két karaktert ismertem, a többit nem. De mivel itt egy család ágas-bogas fájáról van szó, fel-feltűnnek természetesen egymás történeteiben - és még így sem tudtam megjegyezni őket vagy felvenni a szálat. Nem tudom, hogy ez az előismereteim hiánya vagy a kusza nevek és titulusok kavalkádja miatt történt-e.

De szerintem ez nem ad hozzá és nem vesz el, hiszen igazából mindenki ugyanaz a kaptafa: hűséges, szerelmes és tüzes férjek és tűzrőlpattant, emancipált és tüzes feleségek néznek szembe egy kamubonyodalommal, ami aztán megoldja saját magát. Nagyjából ez minden történet váza.

Részemről ez a váz váz is maradt. Míg az első regényben sem annyira a történetvezetés, mint inkább a hangulat kapott el (az is inkább a könyv első felében), ez a rövidebb formátum szerintem nem állt jól Julia Quinnek. Míg egy hosszabb lélegzetvételű darabban több hely van a motivációk, érzelmek kibontására, amik egy bonyodalomhoz vezetnek vagy annak hatására jönnek létre, én ezt itt eléggé hiányoltam. A karakterek üresek maradtak, még azok is, akiket már ismertem. Nincsen személyiségük, a fentebb említetteken túl. Még Hyacinth is, ahol érezhetően mást akart nyújtani, kifúj a "kívül kemény, belül lágy" tucatjeggyel. De talán az üdítőbb pillanatok hozzá kapcsolódtak.

A dramaturgiája is ugyanaz mindegyik novellának: fergeteges boldogság, valami bonyodalom/fergeteges boldogságot beárnyékoló egyetlen dolog, megold(ód)ás és még fergetegesebb boldogság. Ez egy-egy hosszabb regényben még egészen fogyasztható lenne, de így egyben nekem megfeküdte a gyomromat. Nem kívánok senkinek sem rosszat, de azért már a nagy számok törvénye szerint sem lehetne itt mindenkinek felhőtlen élete és minden problémája áthidalható. Szívesebben olvastam volna például arról, hogyan birkóznak meg a meddőséggel, mint hogy jöjjön egy csoda, aztán hepiend. Nem is beszélve az akármilyen korban és élethelyzetben mindenhol "csintalankodó" ifjú és idős házasokról...

Valóságból való menekülésre, egy kis boldogtalanság-vakságra vagy valami hasonlóra jó lehet annak, aki téééééényleg szereti a romantikusokat, nekem ez így egy közepes volt.

5/3

Poor Things

Jelenleg az IMDb top 250-es listáján a 129.

Rendezte: Yorgos Lanthimos

Írta: Alasdair Gray könyve alapján Tony McNamara

Főszereplők: Emma Stone, Willem Dafoe, Mark Ruffalo, Ramy Youssef, Jarrod Carmichael, Margaret Qualley

Sok dolog miatt lehetett hallani már erről a filmről. Megszórták rendesen díjakkal és jelölésekkel. Itt forgatták Magyarországon. 

Én Yorgos Lanthimos filmjeit nagy érdeklődéssel követem. Nem láttam mindent, a Kutyafog még mindenképpen hátra van, de A homárt én nagyon szerettem. Aztán nagyot csalódtam A kedvencben. Az eggyel korábbi Egy szent szarvas meggyilkolása kicsit visszaadta a hitemet. Talán érthető módon tartottam a Szegény páráktól, hiszen több közös pont is van A kedvenccel, ami számomra szinte teljesen érdektelen maradt, a remek színésznők ellenére. 

A Szegény párákat nagyon sok okból lehet szeretni. A látványvilág lenyűgöző, szürreális-steampunk, de szerintem impresszionista jegyeket is hordoz, hasonlót sem láttam soha. Talán a Dafoe által alakított Dr. Baxter (- Frankenstein) találmányai miatt, de még a Michel Gondry-féle Tajtékos napok volt kicsit hasonló. Kicsit. 

A történet szerintem annak is érdekes, aki nem akar sokat gondolkodni, visz magával a történet, nyoma sincs az önmagáért való elvontságnak. De ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ne lenne rengeteg réteg, ha egy kicsit is alánézünk a legfelső, hártyavékonyságú szintnek. Sőt, én úgy látom, ez a film kicsit úgy működik, mint a tükör: azt látod a történetben, amit akarsz, ami vagy.

A történet kezdetén Max McCandles szemén keresztül ismerjük meg Dr Goodwin Baxtert, aki torz, összeszabdalt ábrázatával nem is Frankensteinre, hanem a szörnyére emlékeztet első látásra, de gyorsan megtudjuk, hogy McCandles szemében ő kora sebészzsenije (ez a kor ekkor még leginkább a 19. század végére, vagy a századfordulóra emlékeztet - nekem többször eszembe jutott A sebész című sorozat). Dr Baxter magához is rendeli az orvostanhallgatót, hogy segítségét kérje egy saját, furcsa projektben. Azt a feladatot kapja a fiatal férfi, hogy Dr Baxter házában egy páciensét, az agyi trauma után felépülőfélben lévő Bellát figyelje és a fejlődését rögzítse. 

Bella ekkor még felnőtt külseje ellenére kisgyermek mentális szintjén áll, öntörvényű, kíváncsi, nyitott, romlatlan. A házból ki nem léphet, bár ahogy rohamosan fejlődik és az elméje is "hozzánő" a testéhez, egyre kevésbé tűri a bezártságot. Amikor elkezdi felfedezni saját testét és annak örömeit, Dr Baxter jó megoldásnak látná, ha McCandles elvenné őt feleségül, amiben az érintett felek meg is egyeznek. Azonban az ügyvéd, aki a szerződést megfogalmazza, nem a legjobb választás: az élvenc Duncan Wedderburn feltett szándéka, hogy az izgalmasan nyitott lányt megszerezze magának. Az akaratok egy rövidebb csatája után Bella el is utazik Wedderburnnel Lisszabonba, ahol kikerül a vigyázó tekintetek elől és őt ismerő és elfogadó környezetből, és a maga módján fedezi fel a világot, és ismeri meg (ezáltal is) saját magát. 

A történet egy részekre bontott fejlődéstörténet, és egyben road movie is. Bella a tapasztalatai és más emberek által egyre többet lát a világból, ami komoly hatással van rá. A személyisége viszont végtelenül izgalmas számomra: bár abszolút szándéka és fő célja a világot jobbá tenni, mégis megőriz egyfajta tárgyilagosságot és mintha ezzel vagy ennek ellenére valamiféle romlatlanságot is (akik látták a filmet, ezen talán meghökkennek, de nekem határozottan az volt a benyomásom, hogy őt nem korlátozzák címkék és tulajdonított értékek, és képes dolgokat és jelenségeket a maguk igazságában vagy ahhoz közelebb látni).

Bennem nagyon sok gondolatot indított el a film. Vagy nagyon sok érzést ébresztett fel. És ahogy írtam, szerintem arról szól, amit látunk benne. Persze a felszínen ott van ez az érdekes felnövés-utazás, vagy akár alászállás a pokolba, ahogy tetszik. Ugyanakkor Bella elengedése Dr Baxter által nagyon szép allegóriája a szülői létnek. Dr Baxter attól félti "lányát", amit ő maga átél és átélt, a kegyetlenségtől. Ugyanő megdöbbentően mutatja be azt, hogy mennyire nem látjuk, milyen gusztustalan szándékossággal bánt valaki minket módszeresen, ha szeretjük őt. Wedderburn és Bella viszonya több ponton is csodálatos példája a kettős mércének. Nagyon sokat mesél a testiségről is: a saját viszonyunkról a testünkkel, hogy szabad-e, hogy ez nekünk mint embernek értékmutató is legyen; hogy milyen kétarcú ez a testiség. Mikor, mit és kivel lehet élvezni. És mindezek által igenis mesél a szeretetről és az elfogadásról.

Mindezek mellett persze nem ajánlanám mindenkinek. Akik a meztelen testek és a szex látványa nem komfortos, kerülje el messzire, mert abból aztán van benne bőven. Akik kifejezetten a realista-reális, természetesnek ható szettek kedvelői, azoknak egészen biztosan idegenek lesznek az élénk színű egek, a fura libegő vasutak és a többi. Van benne némi sebészi trancsír is, de ez jelentősen kevesebb. De ezzel együtt is azt gondolom, a legkönnyebben emészthető Lanthimos-filmmel van dolgunk.

Nekem személy szerint végtelenül tetszett, de az utolsó szegmens nekem nem adott hozzá a mondanivalóhoz és az élményhez, illetve a zárókép szerintem már túltolta azt a abszurd-groteszk humort, amivel addig nagyon ügyesen zsonglőrködött, így sajnos pont a végére fulladt ki nekem egy kicsit az áhítatom.

5/5

Fourth ​Wing

Januárban két "kötelező" olvasmányom volt, az egyik a közösen olvasott könyvünk, a Minden kémia, a másik pedig a Népszerű könyvek kihívásra Rebecca Yarros Negyedik szárnya. Előbbit minden előzetes számítás szerint szeretnem kellett volna, míg az utóbbit nem. Mindkettő másképpen alakult.

Elméletben nem tartom magam nagy young adult-kedvelőnek, és a fantasy-kat is elkerülöm. Ha egészen cinikusan szeretném összefoglalni ezt a könyvet, a tartalma sem hoz igazán lázba: az igazi underdog, a csenevész "rút kiskacsa" egyáltalán nem akar bőrszerkóban járni és sárkányokon lovagolni, de az élet rákényszeríti, és nyilván ő lesz a legmenőbb, aki mindent visz. Ezmilyenmár. 

Tehát magamtól nem hiszem, hogy a kezembe vettem volna ezt a brutál féltéglát. Pedig szép, tényleg. De a sors úgy hozta, hogy egymásra találtunk, én meg kiolvastam a nyolcszáz oldalt négy munkanap alatt. Rebecca Yarros úgy berántott a világába, hogy éppen a lábujjaimmal tudtam megkapaszkodni a valóság peremén. 

A történet kicsit kevésbé cinikusan és sematikusan Violet Sorrengail megpróbáltatásairól szól, aki neves sárkánylovas család harmadik sarja. Anyja és két testvére is komoly hírnevet szerzett magának, ő viszont írnoknak készült egész életében, apja nyomdokában járva. Anyja, Sorrengail tábornok azonban meggondolta magát, és férje elvesztése után Violetet is a sárkánylovasok közé parancsolja, a toborzásra azonban legtöbben egész életükben készülnek (és még így is igen nagy a lemorzsolódás - ami, igen, végzetes kimenetelű), míg Violetnek csak pár hónapja van.

A sárkánylovasok közé nem csak bekerülni nehéz. A halálos összecsapások a kiképzés során sem példa nélküliek, Violetnek ráadásul az anyja neve súlyos terhet akasztott a nyakába. A birodalom területén ugyanis volt egy lázadás, amit levertek, a lázadók gyermekeit pedig arra kényszerítették, hogy jelet viseljenek testükön és ha a megfelelő korba lépnek, sárkánylovasok legyenek. A legidősebb gyermekek tehát szintén a sárkánylovas kadétok között vannak, és szívesen látnák a lányt holtan, így Violetnek nem csak a szellemi és fizikai próbákra kell felkészülnie, hanem örökké a háta mögé kell lásson, nehogy egy éjszaka meglepjék álmában.

A személyes fiatal-lány-felnő-a-feladathoz történet mögött izgalmas mitológiát és politikát is kapunk, egyelőre átgondolt történelme van ennek a birodalomnak és a vége sem egészen arra kanyarodott, amerre számítottam rá, meg tudott lepni több fronton is. 

Volt pár karakteridegen elem benne, amin viszonylag sokat gondolkodtam, ezeket jobb lett volna kicsit jobban árnyalni, pl. hogy mikor és hogyan is lesz Violet az írnoki pálya helyett a sárkánylovaglás óriási elkötelezettje, mert még ha értem is, hogy miért, akkor is nehezen találom azt a pontot, ahol ő ebbe az irányba fordul, ill. nem nagyon értettem azt sem, miért utasít vissza tényleg minden olyan lehetőséget, amit az élet az útjába sodor, hogy a másik útra lépjen (ezt néhányszor értettem, néhányszor nem).

Részemről az egyetlen gyöngesége a szerelmi szál, aminek alávetve egy szimpatikus karaktert egyik pillanatról a másikra, látszólag kevéssé megalapozottan fordított ki magából az írónő, míg a "gyűlölök-és-szeretek, első pillanatban tudtam, hogy ti egymás mellett köttök ki" karakter olyan tökéletes, hogy néha hallhatóan forgott a szemem tőle, és ez a főszereplővel való kapcsolatára duplán igaz volt. Szívesebben olvastam volna egy igazán jó baráti kapcsolatról akárkivel, vagy ugyanennyivel többet a sárkányokról, de úgy sejtem, ez csak az én nyomorom :)

Nagyon várom a következő kötetet, remélem, az is ilyen letehetetlen lesz!

Olvasásom idején a 87. legjobb fantasy könyv a molyok értékelése alapján.

5/5