Happily Ever After

Néha jól jöhet egy rövidebb írás is - ez szerintem az lesz.

A történetem ezzel a könyvel úgy kezdődik, hogy a Moly kicsit félrevezetett és a sorozattól független kötetként nem számozta ezt a könyvet, így reméltem, hogy az első kötet elolvasása után is élvezhető lesz. Ez szerintem nem igazán felel meg a valóságnak, ráadásul a könyv maga is a nyolcadik Bridgerton-kötetként hivatkozik saját magára. Ezt szerintem érdemes figyelembe venni.

Ez a nyolcadik darab az írónőnek egyfajta továbbgondolása. Mindegyik regényéhez a sorozat korábbi darabjaiból írt egy újabb epilógust, amivel egy kicsit tovább engedett belátni az általa elképzelt jövőjébe szeretett karaktereinek.

Ahogy már mondtam, én csak az első regényt olvastam, így bár a nevek egy része valamelyest ismerős volt, igazán csak azt a két karaktert ismertem, a többit nem. De mivel itt egy család ágas-bogas fájáról van szó, fel-feltűnnek természetesen egymás történeteiben - és még így sem tudtam megjegyezni őket vagy felvenni a szálat. Nem tudom, hogy ez az előismereteim hiánya vagy a kusza nevek és titulusok kavalkádja miatt történt-e.

De szerintem ez nem ad hozzá és nem vesz el, hiszen igazából mindenki ugyanaz a kaptafa: hűséges, szerelmes és tüzes férjek és tűzrőlpattant, emancipált és tüzes feleségek néznek szembe egy kamubonyodalommal, ami aztán megoldja saját magát. Nagyjából ez minden történet váza.

Részemről ez a váz váz is maradt. Míg az első regényben sem annyira a történetvezetés, mint inkább a hangulat kapott el (az is inkább a könyv első felében), ez a rövidebb formátum szerintem nem állt jól Julia Quinnek. Míg egy hosszabb lélegzetvételű darabban több hely van a motivációk, érzelmek kibontására, amik egy bonyodalomhoz vezetnek vagy annak hatására jönnek létre, én ezt itt eléggé hiányoltam. A karakterek üresek maradtak, még azok is, akiket már ismertem. Nincsen személyiségük, a fentebb említetteken túl. Még Hyacinth is, ahol érezhetően mást akart nyújtani, kifúj a "kívül kemény, belül lágy" tucatjeggyel. De talán az üdítőbb pillanatok hozzá kapcsolódtak.

A dramaturgiája is ugyanaz mindegyik novellának: fergeteges boldogság, valami bonyodalom/fergeteges boldogságot beárnyékoló egyetlen dolog, megold(ód)ás és még fergetegesebb boldogság. Ez egy-egy hosszabb regényben még egészen fogyasztható lenne, de így egyben nekem megfeküdte a gyomromat. Nem kívánok senkinek sem rosszat, de azért már a nagy számok törvénye szerint sem lehetne itt mindenkinek felhőtlen élete és minden problémája áthidalható. Szívesebben olvastam volna például arról, hogyan birkóznak meg a meddőséggel, mint hogy jöjjön egy csoda, aztán hepiend. Nem is beszélve az akármilyen korban és élethelyzetben mindenhol "csintalankodó" ifjú és idős házasokról...

Valóságból való menekülésre, egy kis boldogtalanság-vakságra vagy valami hasonlóra jó lehet annak, aki téééééényleg szereti a romantikusokat, nekem ez így egy közepes volt.

5/3