Molly's Game

R: Aaron Sorkin

Fsz: Jessica Chastain, Idris Elba, Kevin Costner

Sztori: Molly maximalista apja nyomása alatt nagyon sikeres síelő, bár kamaszkorában egy komoly balesetet szenvedett, felépült és újra a pályára áll. Azonban fiatal felnőttként újra megtörténik: egy statisztikailag szinte lehetetlen esemény hatására teljesen összetöri magát az olimpiai kvalifikáción (ha jól értettem), és ezzel a karrierjének végleg vége. Elhagyja a családi házat, mert a jogi diploma előtt egy évet élni szeretne, így Los Angelesbe költözik, és elkezd dolgozni előbb hostesszként, majd asszisztensként. Egy idő után főnöke rábízza, hogy szervezzen meg egy pókerjátszmát, ahol Molly számára hihetetlenül híres emberek rengeteg pénzzel hazardíroznak, ő pedig a jattból többet keres, mint asszisztensként két hét alatt. Ez egyre rendszeresebb lesz, amíg főnöke ki nem rúgja. Molly felveszi a kesztyűt, és elkezdi szervezni a saját pókerjátszmáit, elcsábítva főnöke vendégkörét. Sajnos egy idő után kevésbé alapossá válik a háttér-ellenőrzésben, és a maffia tagjai ülnek az asztalához. Nem a modorukkal van baj - mivel egy beépített ember is van a kliensek között, az FBI letartóztatja Molly-t, lefoglalja az összes vagyonát és rá akarja venni, hogy neveket mondjon azokon kívül, amiket már megkaptak.

A film a jelenből: a letartóztatástól, ügyvédkereséstől indul, ezt használja keretnek a visszatekintésekhez, amikből az előbb ismertetett történet kikerekedik. 

Aaron Sorkint leginkább a pergő dialógusokról, oda-visszákról ismerjük. Ezt vártam a filmtől, és bár egy átlagos mozinál ez valóban jobb, azért gyakran a történet lesz hangsúlyos, ami bár izgalmas, engem nem kárpótolt. Véletlenül sem rossz vagy lapos a film, csak valahogyan nem alakul ki igazán egy olyan katartikus csúcspont, ami után megnyugszom vagy éppen hogy felkorbácsolja bennem az állóvizet. Kicsit hosszabb volt annál, ami egy ilyen típusú filmből befogadható. 

Ami nagyon tetszett, az a póker világának bemutatása. És nem, nem ettől a filmtől tanultam meg pókerezni (tehát még mindig nem tudok), de a hangulat, a karakterek, a játszmák nagyon élvezetesek. Idris Elba ügyvédjének fel-felvillanásai is tetszenek, bár kicsit néha túltoltnak éreztem. De valahogy Jessica Chastain most nem...pedig nagyon kedvelem.

Jó, jó, de többet vártam.

5/4

Washington Square

Nagyon régen láttam a regény filmváltozatát, és bár sokra nem emlékszem belőle, a hangulata nagyon megragadt bennem. Egyébként más befejezés rémlik :)

A regény főszereplői: Dr Sloper, a megözvegyült orvos, akinek élete tragédiája, hogy sem feleségét, sem fiát nem tudta meggyógyítani. Lánya, Catherine nem áll túl közel a szívéhez, egyszerűen nem tud megbirkózni a lány ... átlagosságával? Dr Sloper testvére, Mrs Penniman szintén megözvegyült, így ő a lány társasága, nevelője. 

Unokatestvére eljegyzésén Catherine megismeri Morris Townsendet, aki időt nem vesztegetve udvarolni kezd neki. Apja eleinte örül ennek, hiszen nem gondolta, hogy bárki is felfigyel Catherine-re, majd gyanakodni kezd, nincs-e a hirtelen jött érdeklődés mögött valami haszonszerzési szándék. 

A történet nagyjából ennyi, a végét nem szeretném lelőni, azért bár némelyest kiszámíthatóak a fordulatok, azért ezt egyértelműen nem szögezhetjük le. Ami nekem kis hiányérzetet hagyott hátra, az az, hogy nem igazán értettem a motivációkat, a szelek változását. Miért van rendben egyik pillanatban a doktornak, hogy Morris hozományvadász, majd miért gondolja meg magát? Catherine jobban követhető, de azért nála is vannak bakugrások, Morris-ról nem is beszélve. 

A hangulata lebilincselő, a leírások remekek. Természetesen érezni, hogy lassan másfél százada íródott, de érdemes adni neki egy esélyt, ha szeretnétek elmerülni a 19. században.

5/4

Happy Death Day

Kellemes meglepetés. Nem számítottam másra, mint egy kicsit dinka tinihorror-féleségre, és bár valóban az is, a jobbik fajtából.

A sztori: Tree főiskolás, nagykanállal habzsolja az életet, és ... nem túl szimpatikus. A születésnapján is egy számára ismeretlen fiú ágyában ébred, a szobatársától kapott saját készítésű muffint a szeme láttára a kukába dobja, meglátogatja a nős professzort, akivel kavar - és megölik. Majd felébred, és végigéli ugyanazt a napot. És újra megölik. Természetesen retteg, egyre jobban, és nem érti, mi történik. De változtat, egy kicsit mindig változtat. Mégsem kerüli el a végzetét.

Egy reggel aztán a változatosság kedvéért elbeszélget Carterrel, és ő azt javasolja, találja meg a gyilkost, hátha az megtöri ezt az ördögi kört. Tree azután ennek szenteli a napjait, és egyre többet lát meg a környezetéből: új dolgokat, és a régieket másképp. Ez óhatatlanul is megváltoztatja, és ez a jellemfejlődés az, ami talán az egyik megkapó a filmben. Elég hiteles ugyanis, bár egy kicsit sekély, lehetne jobb.

A másik, amikor Tree eljátszik azzal, amiről egy kicsit mindannyian álmodunk: mi lenne, ha következmények nélkül élhetnénk az életünket? Hiszen bármit tesz, ugyanaz a vége, és a kezdet újra ugyanaz lesz. BÁRMIT tesz. Ez a rész tényleg mókás.

Ezen kívül még a fordulat is váratlan tud lenni, leginkább a kidolgozatlansága miatt, de jó, mikor egy film a saját malmára tudja hajtani a vizet: a gyengeségét.

Kifejezetten üdítő volt, kellemes popcorn mozi, kicsit néha ijesztő, kicsit abszurd, de főleg szórakoztató.

5/4

The Lollipop Shoes

Öt évvel a Csokoládé történései után járunk, Vianne és Annouk hiába győzték le anno a Fekete Embert, sokáig úton vannak, mire sikerül letelepülniük Párizs egy félreeső negyedében. De itt sem könnyen fogadják be őket, és most Vianne sem használja hétköznapi mágiáját, igyekszenek beolvadni a szürke tömegbe. Főleg, mivel azóta megszületett Rosette, aki különleges: négy éves kora ellenére nagyon kicsi, nem beszél és saját elképzelései szerint használja (vagy nem használja) az eszközöket. Vianne azon felül, hogy nem akar kitűnni, még attól is fél, hogy a varázslatnak megvan az ára. Úgy érzi, életért halállal fizetnek, egyik emberért egy másikkal, és anyaként fél a kockázattól.

A családot egy új szereplő, Zozie de l'Alba szemén keresztül ismerjük meg újra. Zozie nagyon emlékeztet az előző könyvben megismert Vianne-ra: közvetlen, mindenki kedveli, és szereti megismerni és manipulálni a környezetét. Úgy mutatkozik be, mint szélhámos: mások identitását lopja el, és így tesz szert pénzre. Vianne chocolaterie-jéhez vetődik, és eleinte kívülről, majd belülről dolgozik annak fellendítéséért. Eközben egyre inkább megbizonyosodik arról, hogy Vianne hasonszőrű, még ha rejtőzik is. Egyre nélkülözhetetlenebbé válik a család életében, de mi tudjuk, hogy nem az, akinek kiadja magát, de hogy mit is akar, az csak lassan bontakozik ki.

Ez a regény sokkal sötétebb tónusú volt, mint az előző. Az elején kicsit nehezebben követhető is, hiszen minden fejezet más szemszögéből láttatja az aktuális történéseket, és nem mindig egyértelmű az első pillanattól, ki az aktuális mesélő. Ahogy haladunk előre, úgy tárulnak fel előttünk a főszereplők rejtett érzései, félelmei, múltja. Aztán a történések is felgyorsulnak, amit többen is katalizálnak. Vianne igazán csak a könyv végére kerül előtérbe. De nagyon érdekes gondolatokat hoz magával: ki tesz minket azzá, akik vagyunk? A nevünk? A múltunk? A cselekedeteink? A szeretteink? Mit jelent a genetikai származásunk, jelent egyáltalán valamit? Ha aszerint az elv szerint élted az életedet, hogy a családunkat magunk választjuk, hogyan leszel képes elfogadni, ha a gyereked is eszerint él?

Ha az első résszel szeretnétek kezdeni, ezt a könyvet olvassátok el:

Joanne Harris: Csokoládé

5/4

The Affair

R: Mark Mylod, Jeffrey Reiner, Carl Franklin, Ryan Fleck

Fsz: Domonic West, Maura Tierney, Joshua Jackson, Ruth Wilson

Bár sokat hallottam már a sorozatról, mégis az kellett hozzá, hogy el is kezdjem nézni, hogy az HBO leadta az első évad első részét, habár már a negyedik évadnál tart a történés.

Ahogy szinte mindenről, mindig, kritikát is olvastam, és a forradalmi kétszálú történetmesélést emelték ki, ami sokkal mélyebbé tehetik a néző élményeit, ha teret enged az empátiájának.

Először a történetről: Noah Solloway boldog házasságban élő író/irodalomprofesszor, négy gyermek édesapja. Szereti a munkáját (mindkettőt), szereti a feleségét, az életét. Az apósáékat azonban nem különösebben - ők gazdagok, más értékrendet képviselnek, mint ő, és nem mellesleg apósa híres író, aki ezzel rendkívül jól keres, Noah-val ellentétben, és egymásnak adják a kilincset a filmstúdiók és ügynökök, akik a műveit akarják.

Alison Bailey lassabban nyílik meg előttünk: pincérnő egy kis, tengerparti városban. Férje, Cole a családi ranchon dolgozik, ami után szörfözéssel tölti az idejét. Két éve elvesztették rajongásig szeretett gyermeküket négy éves korábban, amin egyikük sem tudja túltenni magát, nem találnak vissza egymáshoz, az életbe. Másképpen dolgozzák fel gyászukat, és bár egész jól megvannak, nem tudnak egymásnak segíteni. Idegenként mozognak a világban és egymás életében.

A történet azzal indul, hogy Noah és családja a feleségének szüleihez indul a teljes nyári szünetre, ami - nyilván - az a tengerparti kisváros, ahol Alison lakik. Noah és Alison az étteremben találkoznak, Noah családjának karéjában, és meglátnak egymásban valamit, amihez ellenállhatatlanul vonzódni kezdenek. A részek egymásutánjában hol egyikük, hol másikuk hadakozik sikeresebben az érzés ellen, sokszor sodródnak a szenvedélyeik hurrikánjának szélére, de visszakoznak. Majd idővel az is kiderül, hogy a történetnek egy rendőrségi kihallgatás ad keretet, amiről az elején szinte semmit nem tudunk - hiszen egy viszony miatt nyilván nem hallgatnak ki két embert. Ez a szál is lassan bontakozik ki.

És hogy mi a forradalmi ebben az annyira hétköznapi történetben, mi teszi különlegessé? Mondhatnám, hogy a történetmesélés, a színészi játék, de ettől még nem feltétlenül emelkedne ki az oly sokszor feldolgozott téma képviselői közül. De nem, az ötlet az, ami magával ragad: minden epizód két részre oszlik: Alison és Noah részére. Az egy órás részek első fél órája egyikőjükkel, a másik a másikójukkal foglalkozik. Látjuk a történéseket egyikük szemszögéből, majd másik nézőpontot is megismerjük, és gondolom, nem árulok el zsákbamacskát, ha azt mondom, ezek néha borzasztó távol állnak egymástól. Megdöbbentően távol. Én tátott szájjal néztem, és közben az járt a fejemben: vajon a mi valóságaink is ilyen különbözőek? Ez történik az én hétköznapjaimban is? 

A történet úgy mozdul előre, hogy a két szál nem teljesen fedi egymást. Egyrészt ugye főszereplőink nem töltik minden idejüket egymással, így megláthatjuk azt, mi vezet a történésekhez, mi miatt reagál valaki úgy, ahogy, mi történik a közös pontok előtt ill. után. Másrészt a két szál néha időben elcsúszik, így haladunk előre az időben. Harmadrészt pedig a kihallgatás is kibontakozik a szemünk előtt, ahol már egyértelműen külön találkozunk a Noah-val és Alisonnal, és kis lépésenként megtudjuk, mi után is nyomoznak. És halvány elképzeléseink is lesznek arról, hogy mikor.

Nagyon érdekes volt, hogy pár rész után azon kapom magam, hogy az egyik nézőpontot kezelem igazságként. Ez történetesen Alisoné volt. Vajon miért? Mert ez a női nézőpont? Vagy mert ez volt ezekben a részekben a később megismert állítás? Nem tudom, de jó volt rajta gondolkodni.

Adjatok egy esélyt neki, meghálálja :) Én pedig majd jelentkezem a további évadokról támadt gondolataimról.

5/5

Darkness, Take My Hand

Sötét, mocskos, magával ragadó, letehetetlen, fogvacogtató.

Leginkább ezek a jelzők jutnak eszembe Patrick Kenzie és Angie Gennaro újabb kalandjáról. Szinte minden pillanatban az kattogott a fejemben: ilyen nincs, a világ nem ennyire beteg, az emberek ennél jobbak - mégis hihető volt a történet; az elején az tartott rettegésben, hogy a főszereplőkkel együtt nem értettük, egyszerűen nem volt benne semmi logika; majd ahogy egyre több részlet vált világossá, rájövünk, hogy hiába van valamiféle indíték, az nem számít. Ezeket a tetteket egyszerűen semmi nem támaszthatja alá.

A sztori elején Patricket köszönthetjük újra. Romokban az élete. Az előző könyvhöz képest túl van egy - rá nem igazán jellemző - tartós kapcsolaton, ami sokat jelentett neki. És nemcsak Grace - a lánya, Mea is közel került hozzá. De ők már a múlté. A magánnyomozó-irodát bezárták, Angie sincs már. Patrick napjai üresen telnek. És ezzel vissza is utazunk az időben, hogy megtudjuk, hogyan jutottunk ide.

Nem sokkal az előző regény történései után Patrick egy volt tanára megkéri a párost, hogy segítsenek egy barátjának. A nő az egyetemen tanít, neves pszichiáter, és vállalja egyetemisták fogadását is. Egy ilyen alkalommal egy magát Moira Kenzie-nek mondó fiatal lány rettegve mesél az ír maffiának dolgozó pasijáról, aki nagyon erőszakosan bánik vele. Ezután, mintha megtudta volna, hogy a Moira mesélt róla, a pszichiátert is elkezdik zaklatni: telefonon hívogatják, és kap egy fényképet a fiáról. Patrick és Angie elvállalja, hogy utánajár, ki áll a fenyegetések mögött, és megvédik a nő fiát. A lehetséges gyanúsítottak kihúzásával azonban a megbízóval egyetértésben lezárják a nyomozást. De ezzel nincs vége a történetnek, és kiderül, hogy Patrick sokkal jobban érintett az egyre szaporodó gyilkosságokban, mint először bárki gondolhatta volna, és a múltban gyökerezik minden. Hamarosan az FBI is bekapcsolódik, és Patrick együtt dolgozik velük. 

Ez a könyv is többféleképpen olvasható. A történet végtelenül izgalmas, és nem teljesen kiszámítható. A kegyetlenség egyszerűen ép ésszel felfoghatatlan, fojtogat bennünket, míg megszállottan olvassuk a sorokat. Nem, elfogadhatatlan, hogy a világ ilyen gonosz is lehet. Ilyen világban nem akarunk élni. Ugyanezek a gondolatok nyomasztják Patricket is, míg az őt bekebelező ügy egyre jobban magába szippantja az őt körülvevő embereket, a szeretteit is. Még az előző gyilkosság is nyomasztja mind az ő, mind Angie lelkiismeretét, de újra ellentmondásos helyzetekkel kerülnek szembe, és nehéz döntéseket kell meghozniuk. Ez az ügy jobban rájuk telepedik, és megtöri a lelküket. Mindketten elgondolkodnak, milyen áldozatot érdemes meghozni azért, hogy jobbá tegyék a világot; és kinek, minek teszik jobbá, ha mindenki, akit szeretnek, előbb-utóbb fejvesztve menekül az életükből.

Ha az első résszel szeretnétek kezdeni, ezt a könyvet olvassátok el:

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt

Olvasásom idején a moly.hu olvasóinak értékelése alapján ez a 40. legjobb krimi

5/5

Through the Looking-Glass

Régi adósságomat róttam le az Alice egyik kötetével. És nyilván nem én vagyok a célközönség.

Ezzel együtt, felnőttként is szórakoztató volt elolvasni, viszonylag gyorsan magával ragadott a bonyolultan egyszerű történet. Amit igazából le sem tudnék írni, hiszen egy gyermek fantáziájának követhetetlen, ámde nyomokban logikát is tartalmazó fonalról van szó.

Tömören: Alice egy álmos délutánon átlép a tükör másik oldalára, ahol nyilván minden másképpen van. Rövidesen belecsöppen egy sakkjátszmába, aminek a szabályait viszont már akkor sem fogtam fel, amikor olvastam.

Könnyed, többnyire vidám, rövid és gyorsan olvasható könyv, ha még nem olvastad, bátran vedd kézbe! :)

4/5

I, Tonya

R: Craig Gillespie

Fsz: Margot Robbie, Allison Janney

Gondolom, aki odáig eljut, hogy ezt a filmet válassza, már tudja, hogy Tonya Hardingról fog egy életrajzi alapokon nyugvó filmet látni. A bevezető szerint az interjúrészleteket és vallomásokat alapul véve dolgozták ki a történetet, nagyon érdekes látni, ahogy az interjúkat újraforgatták (a film végén lehet látni pár eredeti részletet, ami szó szerint megegyezik a filmben elhangzottakkal).

Nem sokat tudtam az "indicensről", nagyjából prekoncepciók nélkül ültem le a TV elé. Tette ellenére nem ítéltem el Tonyát, van elképzelésem, miket tehet az emberekkel a versenysport. De érdekes volt megismerni az előzményeket és a körülményeket.

Megismerjük a rendkívül tehetséges fiatal műkorcsolyázó gyermekkorát, családi hátterét, szerelmét és házasságát, na és persze a karrierjét, annak nehézségeit és felívelését, így eljutva ahhoz, ami miatt úgy alakultak az események, ahogy. Ha hinni lehet a film írójának, Tonya is csak a körülmények áldozata volt, bármilyen butuskán is hangzik ez (ha megnézitek a filmet, láthatjátok, mire gondolok) - mégpedig keményen megbüntetett áldozata.

Nem rossz film ez, de volt egy olyan érzésem, hogy tele van beteljesítetlen ígéretekkel. Van itt borzasztó komoly családon belüli testi-lelki erőszak (akár anyáról, akár a férjről is beszéljünk), de nincs sem meg-, sem feloldás, csak úgy van. Van humor, de kicsit túl kevés. Van dráma, de az is túl kevés. Van bűntény, de nagyon kis részt hasít csak ki magának a 119 percből. Van sport, műkorcsolya, de azt is csak színes-szagos betétnek érzem. Számomra a film igazi csúcspontja Tonya felszólalása a bíróságon, az a pillanat ragadott igazán magával.

Ettől függetlenül abszolút megtekintésre érdemes a film, rengeteg elgondolkodtató momentuma van.

4/5

Talking As Fast As I Can

Vannak művészek, akikről el tudjuk képzelni, sőt szeretnénk, ha a barátaink lennének. Ez nem a rajongás, ami kimerül egy dedikálás és egy közös fotó közbeni/utáni kínos nyökögésben; nem, kifejezetten arra gondolok, amikor úgy érzed, ezzel az íróval/zenésszel/színésszel attól függetlenül megismerkednél, hogy (valamennyire) híres, mert bár az alkotásai világítottak rá arra az egyéniségre, ami téged megfogott, kifejezetten a lénye az, ami érdekel. Egyszerűen kíváncsi vagy a gondolataira, a világnézetére, az elveire. Mert úgy érzed, van bennetek valami közös, és emellett tanulhatnál tőle valamit, megmozgatja kicsit a belső világod. 

Én abszolút így érzek Lauren Graham iránt. Illetve nem is annyira iránta: Lorelai Gilmore iránt. Elkötelezett híve vagyok ennek a karakternek (akinek esetleg nincs meg: a Szívek Szállodája - Gilmore Girls című sorozat főszereplője ő), aki független, mégsem a klasszikus perfekcionista/kőemancipált korunk anyukája; önálló, mégis szerethető; elkövet hibákat, de ezekkel együtt abszolút emberi. Olyan tempóban beszél, hogy érdemes vissza-visszatekerni és bizonyos részleteket újra meghallgatni, ha megengedhetjük magunknak, és közben hihetetlen töménységgel kapjunk nyakunkba a kulturális utalásokat, hogy ember legyen a talpán, aki fel tudja dolgozni.

Mindig kíváncsi voltam, hogy vajon mennyi köze lehet Lorelai Gilmore-nak Lauren Grahamhez (a nyilvánvalóakat leszámítva természetesen). Egyáltalán van-e köze, vagy csak egy betanult szerep/szöveg/póz? Bár természetesen ez a könyv lehet ugyanígy valami mesterséges, de ha elhisszük, hogy ez valóban az író gondolatait közvetíti, akkor erre a kérdésre némelyest választ kaphatunk. Hiszen egy pár vonást leszámítva ugyanazt kapjuk Laurentől, mint Lorelaitól: hihetetlenül pergő, szellemes, néha csípősen ironikus belső monológot kulturális kitekintésekkel. Aki kedveli Lorelait, nagyon jó eséllyel fogja kedvelni Lauren Grahamet is. 

A könyv kronologikusan építkezik: megismerjük a kis Laurent, hogy hogyan töltötte gyermekkorát, hogyan öltözködött és hogyan szerette meg a színészetet. Majd követhetjük a főiskolás és a főiskolai évek utáni fiatalt, aki megállás nélkül dolgozik, különben úgy érzi, lemarad valamiről. Végtelenül szimpatikus humorral emlékszik vissza a meghatározóbb szerepeire, míg végül elérünk a Szívek szállodája első sorozatához, amelyet a könyv alkalmából néz meg először a színésznő és kommentálja végig az évadokat nekünk. Belső információkat kapunk, de nem a pletykalapok stílusában: érzéseket, emlékeket, hangulatokat, és a régi divat, tárgyak felsorakoztatását. 

Ezután hasonló szellemben folytatódik a könyv, míg el nem jutunk az új Szívek szállodája sorozatig. A megszületés körülményeit is részletesen taglalja az írónő, majd a forgatásra naplórészleteit vágja be könyvébe. Itt hasonlóan az előző sorozathoz nem annyira a sorozatra, annak történéseire reflektál, sokkal inkább a saját érzéseit, élményeit osztja meg velünk.

A könyv - bár imádtam - nem lesz maradandó, nem kerül fel a polcra, és kis hiányérzetet hagyott bennem lezáratlan végével (akárcsak a sorozat...). Viszont mindenképpen olvassátok el, ha ti is kíváncsiak vagytok, ki van Lorelai Gilmore mögött, ha kicsit hiányoljátok már őt, vagy szimplán egy kis felhőtlen szórakozásra vágytok egy kedves barátnőtökkel - Lauren Grahamben nem fogtok csalódni.

4/5

Az ​ékszerész, a szőke és a sánta

Ritkán olvasok magyar könyveket, és olyankor általában elnézőbb vagyok velük, mint bármely más nemzet irományaival. Így van ez a filmekkel is.

Ha jól emlékeszem, ezt a könyvet a belőle készült film apropóján tettem az olvasási listámra. A filmet azóta sem láttam, de a könyv sorra került. Semmit nem tudtam sem a szerzőről, sem a könyvről.

A sztori a 19. század fordulóján ill. a második világháború előtt zajlik jobbára. Azért írom ezt így, mert két fontosabb generációt ölel fel a regény: Judit Schönhauser és Karl Liebeskind törvénytelen szerelmének kezdetét (egészen gyermekkoruktól) és végét, valamint Carla Hirschfeld, közös gyermekük életének kezdetét és a szüleinek megismerését járja körül a könyv.

Nincs igazán rossz szavam a könyvre, szépen megírt, érdekes karakterekkel, szimpatikus, szerethető főhősökkel könnyen olvasható, rövid kis történet, villámgyorsan elfogy. De szerintem nem is lesz túl maradandó. 

4/5