Poor Things

Jelenleg az IMDb top 250-es listáján a 129.

Rendezte: Yorgos Lanthimos

Írta: Alasdair Gray könyve alapján Tony McNamara

Főszereplők: Emma Stone, Willem Dafoe, Mark Ruffalo, Ramy Youssef, Jarrod Carmichael, Margaret Qualley

Sok dolog miatt lehetett hallani már erről a filmről. Megszórták rendesen díjakkal és jelölésekkel. Itt forgatták Magyarországon. 

Én Yorgos Lanthimos filmjeit nagy érdeklődéssel követem. Nem láttam mindent, a Kutyafog még mindenképpen hátra van, de A homárt én nagyon szerettem. Aztán nagyot csalódtam A kedvencben. Az eggyel korábbi Egy szent szarvas meggyilkolása kicsit visszaadta a hitemet. Talán érthető módon tartottam a Szegény páráktól, hiszen több közös pont is van A kedvenccel, ami számomra szinte teljesen érdektelen maradt, a remek színésznők ellenére. 

A Szegény párákat nagyon sok okból lehet szeretni. A látványvilág lenyűgöző, szürreális-steampunk, de szerintem impresszionista jegyeket is hordoz, hasonlót sem láttam soha. Talán a Dafoe által alakított Dr. Baxter (- Frankenstein) találmányai miatt, de még a Michel Gondry-féle Tajtékos napok volt kicsit hasonló. Kicsit. 

A történet szerintem annak is érdekes, aki nem akar sokat gondolkodni, visz magával a történet, nyoma sincs az önmagáért való elvontságnak. De ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ne lenne rengeteg réteg, ha egy kicsit is alánézünk a legfelső, hártyavékonyságú szintnek. Sőt, én úgy látom, ez a film kicsit úgy működik, mint a tükör: azt látod a történetben, amit akarsz, ami vagy.

A történet kezdetén Max McCandles szemén keresztül ismerjük meg Dr Goodwin Baxtert, aki torz, összeszabdalt ábrázatával nem is Frankensteinre, hanem a szörnyére emlékeztet első látásra, de gyorsan megtudjuk, hogy McCandles szemében ő kora sebészzsenije (ez a kor ekkor még leginkább a 19. század végére, vagy a századfordulóra emlékeztet - nekem többször eszembe jutott A sebész című sorozat). Dr Baxter magához is rendeli az orvostanhallgatót, hogy segítségét kérje egy saját, furcsa projektben. Azt a feladatot kapja a fiatal férfi, hogy Dr Baxter házában egy páciensét, az agyi trauma után felépülőfélben lévő Bellát figyelje és a fejlődését rögzítse. 

Bella ekkor még felnőtt külseje ellenére kisgyermek mentális szintjén áll, öntörvényű, kíváncsi, nyitott, romlatlan. A házból ki nem léphet, bár ahogy rohamosan fejlődik és az elméje is "hozzánő" a testéhez, egyre kevésbé tűri a bezártságot. Amikor elkezdi felfedezni saját testét és annak örömeit, Dr Baxter jó megoldásnak látná, ha McCandles elvenné őt feleségül, amiben az érintett felek meg is egyeznek. Azonban az ügyvéd, aki a szerződést megfogalmazza, nem a legjobb választás: az élvenc Duncan Wedderburn feltett szándéka, hogy az izgalmasan nyitott lányt megszerezze magának. Az akaratok egy rövidebb csatája után Bella el is utazik Wedderburnnel Lisszabonba, ahol kikerül a vigyázó tekintetek elől és őt ismerő és elfogadó környezetből, és a maga módján fedezi fel a világot, és ismeri meg (ezáltal is) saját magát. 

A történet egy részekre bontott fejlődéstörténet, és egyben road movie is. Bella a tapasztalatai és más emberek által egyre többet lát a világból, ami komoly hatással van rá. A személyisége viszont végtelenül izgalmas számomra: bár abszolút szándéka és fő célja a világot jobbá tenni, mégis megőriz egyfajta tárgyilagosságot és mintha ezzel vagy ennek ellenére valamiféle romlatlanságot is (akik látták a filmet, ezen talán meghökkennek, de nekem határozottan az volt a benyomásom, hogy őt nem korlátozzák címkék és tulajdonított értékek, és képes dolgokat és jelenségeket a maguk igazságában vagy ahhoz közelebb látni).

Bennem nagyon sok gondolatot indított el a film. Vagy nagyon sok érzést ébresztett fel. És ahogy írtam, szerintem arról szól, amit látunk benne. Persze a felszínen ott van ez az érdekes felnövés-utazás, vagy akár alászállás a pokolba, ahogy tetszik. Ugyanakkor Bella elengedése Dr Baxter által nagyon szép allegóriája a szülői létnek. Dr Baxter attól félti "lányát", amit ő maga átél és átélt, a kegyetlenségtől. Ugyanő megdöbbentően mutatja be azt, hogy mennyire nem látjuk, milyen gusztustalan szándékossággal bánt valaki minket módszeresen, ha szeretjük őt. Wedderburn és Bella viszonya több ponton is csodálatos példája a kettős mércének. Nagyon sokat mesél a testiségről is: a saját viszonyunkról a testünkkel, hogy szabad-e, hogy ez nekünk mint embernek értékmutató is legyen; hogy milyen kétarcú ez a testiség. Mikor, mit és kivel lehet élvezni. És mindezek által igenis mesél a szeretetről és az elfogadásról.

Mindezek mellett persze nem ajánlanám mindenkinek. Akik a meztelen testek és a szex látványa nem komfortos, kerülje el messzire, mert abból aztán van benne bőven. Akik kifejezetten a realista-reális, természetesnek ható szettek kedvelői, azoknak egészen biztosan idegenek lesznek az élénk színű egek, a fura libegő vasutak és a többi. Van benne némi sebészi trancsír is, de ez jelentősen kevesebb. De ezzel együtt is azt gondolom, a legkönnyebben emészthető Lanthimos-filmmel van dolgunk.

Nekem személy szerint végtelenül tetszett, de az utolsó szegmens nekem nem adott hozzá a mondanivalóhoz és az élményhez, illetve a zárókép szerintem már túltolta azt a abszurd-groteszk humort, amivel addig nagyon ügyesen zsonglőrködött, így sajnos pont a végére fulladt ki nekem egy kicsit az áhítatom.

5/5