Candyman

Rendezte: Nia DaCosta

Írta: Jordan Peele, Win Rosenfeld, Nia DaCosta, Clive Barker

Főszereplők: Yahya Abdul-Mateen II, Teyonah Parris, Colman Domingo

Két irányból közelítenék ehhez a filmhez.

Az egyik, hogy réges-régen láttam az "eredeti" Kampókéz filmet, és egész kellemes emlékeim maradtak róla, bár alig emlékszem már bármire belőle.

A másik, hogy sok helyről azt a pici információt kaptam el, hogy azért nem szeretik az emberek ezt a filmet, mert a horror rovására politizál. Én Jordan Peele-től csak a Get out!-ot és a Nope-ot láttam, azokat szerettem, úgyhogy ez alapján a két dolog alapján úgy döntöttem, én ezt a filmet szeretni fogom.

Elbuktam ezen a küldetésen. Ha nagyon mélyre ások, az alapötlet még tetszene is (Kampókéz az afro-amerikaiak "válasza" a fehérek brutalitására, a legenda, aki addig elpusztíthatatlan, amíg a jelenség létezik). De a kivitelezés...ugh. Azzal kezdeném, hogy bárki, aki kettőnél több horrort látott, vagy akár csak olvasott róluk, az tudja, hogy legalább egy alap gondolatiság mindig van a rémségek mögött. A biztonságos keret a félelmeinkkel való szembenézésre. Szóval azért nem találta fel senki sem a spanyolviaszt ezzel a fene nagy magyarázattal. Az meg, hogy egésze konkrétan elmondják ezt a filmben egy ponton, az szerintem teljesen felesleges, didaktikussá teszi azt a kevés mondanivalót is. Már az 1992-es filmben is nyilvánvaló volt, ha ekkora nagy mítoszt nem is kerítettek köré. 

A történetről: Anthony McCoy befutott festő, aki éppen alkotói válsággal küzd. Amikor új lakásba költöznek egy frissen felkapott negyedbe, egy beszélgetés során feljönnek a hely mítoszai, ekkor hall egy (fehér) nőről, aki ezeket kutatva megőrült és elrabolt egy gyereket, akit később fel akart áldozni, de ez nem sikerült a közösségnek köszönhetően, de ő azért elevenen elégette magát. A történet felkelti Anthony érdeklődését, és kutatómunkába kezd, meglátogatva a lezárt, de még álló gettót is. Itt fut össze William Burke-kel, aki mesél neki kampókéz legendájáról. Anthony-t teljesen lenyűgözi a monda, és egy egész kiállításnyi alkotást készít erre hangolva, többek között egy tükörrel, hiszen a történet része, hogy kampókéz akkor jelenik meg, ha ötször tükörbe nézve kimondjuk a nevét. Természetesen innentől várható a vérfürdő.

A film írói több társadalmi problémára is fel akarták hívni a figyelmet, az előbb említett társadalmi igazságtalanságon, rasszizmuson túl egy ponton bedobják a dzsentrifikációt mint hívószót, valamint én azt éreztem, hogy a kritikus személye is egy ilyen elem, aki rögtön fordít a véleményén, amint a kiállítás (a gyilkosságok miatt) váratlan siker lesz. Azonban ezek a jelenségek laposak és üresek maradnak a filmben. Kimondják, hozzátesznek két mondatot, de alig-alig látunk ebből az egészből bármit, és így tompán puffan a földön minden tartalom.

Ehhez hozzátartozik, hogy a legtöbb beszélgetés abszolút forgatókönyv-szagú és szokás szerint nehezen megyek a társadalmi problémákon nyefergő felső-középosztállyal. A rendőri brutalitás meg egyszerűen annyira buta és indokolatlan, hogy nehezen hihető, már-már paródiába hajlik. Ha ezt így el akarják velem hitetni, jó lett volna, ha szól erről (is) a film, netán erről szól.

Ami azért egészen erős, az Anthony megőrülése, bár az is lóugrásokkal halad, a paranoid jelenetek, és a film esztétikája. A tükör sok játéknak engedett teret és ezt használták is.

Sajnos nem túl erős és nem is maradandó film a Kampókéz. Utólag bánom, hogy nem az eredetit vettem elő még egyszer.

5/3