Pom Poko - A tanukik birodalma (1994)
Rendezte: Isao Takahata
Írta: Isao Takahata
Szinkronhangok: Shincho Kokontei, Makoto Nonomura, Yuriko Ishada, Norihei Miki.
Van most egy ilyen sorozatom, hogy elkezdtem megnézni a Studio Ghibli filmjeit. Régebben már láttam párat, de kevésre emlékszem belőlük. Az utóbbi kb. öt évben most a harmadikra sikerült sort keríteni a Pom Pokoval.
Aki nem ismeri a stúdiót, a Chihiróval irányult talán rájuk legjobban a figyelem, hiszen az az első Oscar-díjas animációjuk (azóta idén A fiú és a szürke gém is elérte ugyanezt), de sok másik filmjük is igen jó kritikai visszhangot kapott, legfeljebb a szélesebb közönséghez nem jutott ez el. Animációs filmjeik elég jellegzetes jegyekkel rendelkeznek témájukban és vizualitásukban, ami a nyugati szemnek és agynak elsőre valóban igen szokatlan lehet. A stúdió talán legismertebb alakja és legtermékenyebb rendezője Hayao Miyazaki, aki a fent említett két film készítője is.
A Pom Poko a nyestkutyák egy kis közösségéről szól, a filmet tehát még különlegesebbé (és talán nehezebben befogadhatóvá is) teszi, hogy a főszereplői állatok, a legtöbb történés kizárólag velük történik, az emberek csak háttértáncosok a történetben. És mivel a fő konfliktus az, hogy Tokió növekedésével a nyestkutyák természetes élettere egyre szűkül, nyugodtan kimondhatjuk, hogy az ember a negatív fél.
A nyestkutyák, ahogy egyébként az emberek is bármikor, különbözőképpen állnak a területüket bitorló idegenekhez. Van, akit a kíváncsisága azért közel visz hozzájuk, alkalmasint kicsit rajongójuk lesz (az emberi ételeket alkalmasint egyik nyestkutya sem veti meg), van, aki rögtön kipusztítaná a teljes emberi fajt és persze a spektrum két végpontja között is sokan helyezkednek el. Az ázsiai kultúráknak megfelelően a hierarchia csúcsán az idősebb, tapasztaltabb nyestkutyák állnak, ők vezetnek be általuk megfelelőnek látott intézkedéseket: harci képzést, családtervezést, és mivel a nyestkutyák alakváltó képességekkel is rendelkezhetnek, annak fejlesztését is.
Támadásaik célpontja elsősorban az az építkezés, ami az élőhelyükként szolgáló hegy lakóépületekkel való benépesítését szolgálja. Nem riadnak vissza semmitől, bár a harc módszereiben is többféle irányzat van a csoporton belül.
Mindent természetesen nem szeretnék lelőni, bár azt hiszem, olyan nagyon váratlan fordulatok nem történnek, egy-két mágikusabb eseményt vagy radikálisabb figurát leszámítva. A film az én nyugati, animéhez kevésbé szokott szememnek-agyamnak nehezebben befogadható volt, és a harminc év sem múlt el nyom nélkül. A történet folyása elég lassú, a karakterek egymástól nehezen megkülönböztethetőek és így kötődni is nehezebb volt hozzájuk. A nyestkutyák jelleme is sok volt nekem: legtöbbször úgy viselkedtek, mint egy nagy csapat hiperaktív gyerek egy nap csokoládédiéta és szülői felügyelet nélkül. A grafika is fura volt nekem, az állatok csak önmagukban, alakváltás nélkül is három külön formában léteztek: egy valóságosabb, négy lábon járó, egyébkét egész klasszul kinéző formában, majd maguk között rögtön átlényegültek két lábon járó macikká, és ebből is volt egy kevesebb részlettel rendelkező, sablonosabb kinézet.
Ettől függetlenül a probléma valós, és ha kicsit is metaforákban gondolkodunk, akkor rengeteg juthat eszünkbe ugyanerről a helyzetről, még az egészen hasonló, ami nagyon sok állatfajjal történik nap mint nap, csak sokkal eszköztelenebbek, mint a (rajz)filmbeli nyestkutyák. De bármire gondolhatunk, ami teret hódít és idegen, főleg ha még akár szándékosan, akár szándéktalanul, de ártó is (lehet) ránk nézve. A nyestkutyák hol alkalmazkodni, hol harcolni próbálnak; igyekeznek valami jót kivenni belőle; de vannak olyan pillanatok is, amikor arról kell dönteniük, hátrahagyják-e a "gyengébbeket".
A témaválasztás és a humor miatt pontoztam kicsit magasabbra, mint amit eleinte gondoltam, szóval egy kicsit lágyszívű lettem a végére, de azt hiszem, aki nem ódzkodik az animéktől úgy, ahogy vannak, annak megér egy megnézést.
A bejegyzés írásakor a Pom Poko - A tanukik birodalma fenn van a Netflix kínálatában.
5/4
