Oroszlánkórus

Sokszor panaszkodtam már szerintem (nagyjából ahányszor csak eljutottam egyáltalán odáig), hogy milyen nehéz novelláskötetekről írni. Mivel viszont napi rendszerességgel olvasok novellákat, sokkal többet kéne hoznom nektek, többek között azért is, mert szerintem méltatlanul alulreprezentáltak és -értékeltek.

Dragomán György nevével pedig szerintem már mindenki találkozott, még ha olvasni nem is olvasott tőle. Ebben az esetben nem tartott velünk A máglyát megtárgyaló könyvklubunkon :) Én is már elég régen fogyasztom és szeretem az írásait. Számomra a regényíró és a novellaíró Dragomán egy kis túlzással ég és föld. Bár hasonló húrokon játszik, az írásai minden érzékszervre hatnak hossztól függetlenül, mégis, egészen más érzetet keltenek bennem. 

Az Oroszlánkórus kereken 30 novellát tartalmaz, amelyből több is felosztható több, apróbb, különálló, mégis összetartozó részre. Dragomán György most is gyakran fektet az átlagosnál nagyobb hangsúlyt az ízekre (nem véletlen a Főzőskönyv megjelenése), hangulatokat, emlékeket társít ételekhez, fogásokhoz. A másik, szinte minden novellán végigfutó hasonlóság a zene(iség). Néha ez egészen konkrét, szinte aköré szövődik (mint a Cry me a riverben vagy a Hevimetálban), néha pedig kicsit a háttérben marad, de ott van (mint a Húslevesben).

Rendhagyó módon most nem írok minden novelláról, hármat szeretnék kiemelni, kettőt rövidebben és egyet kicsit hosszabban.

A Вы выезжаете из американского сектора kitűnt számomra a mitológiájával. Erről a "kísértettörténetről" szívesen olvasnék többet vagy akár antológiát, szinte beleborzongtam a kislány történetébe.

A Karcsika nagyon megmelengette a szívemet, Karcsika talpraesett, kitartó és egészséges lelkű kisfiú. Egészen felvidított a karácsonyi kutyaajándék története (de hasonlóképpen kedveltem egyébként a Füles fotelt és a Mennyből az angyalt. A gyermeki tisztaság, naivitás és csodalátás üdítő hang.)

A kedvencem a Medvetánc volt. Ezen járt a legtöbbet az agyam, és nagyon sok apró, többről árulkodó részeltet hordozott számomra. Egyrészt nagyon tetszett a bizonytalan céllal jelen lévő főhős, aki végül egyáltalán nem az a titokzatos esélytelen győztes, akire talán először gondolunk. A keserű, lerombolt környezetben mégis nagy álmokat kergető emberek rászedhetősége, pumpolhatósága, kihasználhatósága abszolút ismerős a mindennapokból, bár ne lenne. A maffiaszerű üzenet kicsit felszabadítja az olvasót emiatt, úgy érezzük, elnyerték a méltó büntetést. De ugyan miért gondoljuk, hogy a főszereplőnk a jót képviseli, nem csak történetesen egybeesett a jó a saját (ill. Dzsidzsi bácsi) abszolút önös érdekével? Attól már felmenthető a tett?

Olvassatok Dragomán Györgyöt! Biztos vagyok benne, hogy több novella is el fogja indítani az agyatokat hasonló módon, mint az enyémet a Medvetánc. Talán nem ugyanaz, de pont emiatt is jók a novellák. Könnyebben tudnak sokszínűek lenni, mint egy hosszabb terjedelmű mű, és így valószínűbb, hogy mindenki talál benne neki tetszőt, és talán ami nincs olyan közel hozzá, arra sem sajnálja azt a rövidebb időt, amit azzal töltött.

5/5

Eyes Wide Shut

Rendezte: Stanley Kubrick

Írta: Arthur Snitzler, Stanley Kubrick, Frederic Raphael

Főszereplők: Tom Cruise, Nicole Kidman, Thomas Gibson, Sydney Pollack

Egyelőre nem találom a hangot Kubrickkal. Illetve kiskoromban úgy emlékszem, szerettem a Spartacuszt. Lehet, azt kéne következőnek elővennem. Mindenesetre a Ragyogást illetően Stephen Kinggel vagyok.

Nyitójelenetként a tehetős házaspár, William és Alice Harford készülődését nézhetjük végig egy karácsonyi időszakban rendezett bálba. Mindketten kicsit távoliak, tárgyilagosak. A bálban, ahol elvileg alig ismernek valakit, mindketten kicsit feloldódnak, de furamód mindketten mások társaságában és jó adag alkohol kíséretében.

A bálon aztán William szempontjából két jelentős dolog is történik: megmenti a házigazda alkalmi partnerének, Mandy-nek az életét (vagy...szerintem a film olvasata ez a történtekről, de leginkább rászánta az idejét és figyelmét egy bekábszizott pucér csajra) és találkozik régi egyetemi haverjával, aki most zongoristaként van jelen a buliban. Aközben az ittas Alice-re rátelepszik egy nagymenő hazánkfia, aki mindenáron rá akarja beszélni, hogy a házasság hülyeség, de ha már házas, akkor tuti le kéne feküdniük egymással.

A sok izgalomra aztán hazatérve rágyújtanak egy spanglira, ami hatására Alice fontosnak tartja elmondani a férjének, hogy megkívánt egy másik férfit egyszer és akkor és ott úgy érezte, bármit hátrahagyna a kedvéért, de ugyebár nem történt semmi. Ez abszolút kiforgatja a sarkából William világát, és nagyjából ámokfutásba kezd, aminek egy része gondolom, bosszúhadjárat és önigazolás, a másik pedig a sors-szerencse-szerencsétlenség játéka.

Én egészen sokáig viszonylag kedveltem ezt a filmet (erre mindjárt visszatérek). Elég erős erotikus thriller vagy egzisztenciális-házassági dráma lehetne. De nekem a két szál kioltotta egymást. Semmilyen szinten nem tudtam azonosulni a főszereplővel/főszereplőkkel, így a másik szál még menthette volna számomra az élményt, de az nagyon hamar kifulladt mindenféle érdembeli eredmény vagy konklúzió nélkül. És bár a házaspár valamennyire megbeszéli a dolgokat, de a végszó...ótejóég...a Zack és Miriben legalább vicces volt. Illetve nekem itt is, de a szándék gondolom, nem ez.

Tom Cruise William Hartfordja majdnem szürreális jeleneteken keresztül próbálja kitalálni, hogy neki most mi is a viszonya a nőkkel, kinek és hol a helye az életében, találkozik fiatalabb és idősebb, nélkülöző és gazdag, másoktól különböző módon függő nőkkel, és tehetetlen módon lebeg, hatást csak szándéktalanul vagy nem közvetlenül a helyzetre adott reakciójával elérve. Gondolkodhatnék most azon, hogy ez mennyire szimbolizálja a feleségéhez való viszonyát, de csak oda lyukadok mindig ki, hogy ha egy mondatban kéne összefoglalnom a filmet, az jönne ki belőle: Kőgazdag orvos szexuális bosszúálló-hadjáratba kezd, mikor megtudja, hogy gyönyörű felesége megkívánt valaki mást mindenféle következmény nélkül, a város minden pontján szenved, de az utolsó pillanatban aztán mindig meggondolja magát.

Arra pedig, hogy Nicole Kidman miért úgy játszik, ahogy, borzasztó kíváncsi lennék.

Ha a könyv egyszer elém kerül, nem fogom félretolni. Látom, hogy ebben a történetben több van, mint amit én ki tudtam hámozni. Simán lehet az is, hogy velem van a baj, hiszen a Ragyogásra is felhúztam a szemöldököm - én a könyvet vártam. De én ezt a filmet másodszor látom kb. 20 év különbséggel, és még mindig nem.

De Thomas Gibsonnak mindig örülök :)

5/3

Old Man's War

Ezek miatt a érdemes komfortzónán kívül lépni mondjuk kihívások miatt!

Gondolkodtatok már rajta, hogy milyen jó lenne az idősek bölcsességét a fiatalok fizikumával párosítani? Gondolkodtatok, ugye? Ha létezne is a technológia, valószínűleg nem nekünk állna legelőször a rendelkezésünkre. Logikus, nem? Hát kinek? Bizony, a katonaságnak. 

A John Scalzi által vizualizált jövőben sokat sikerült nyújtani az ember élettartamán, mindenki él kb. 90 éves koráig, de tovább nem nagyon, és azt sem egészségben, fitten. A betegségek, a szerveink elhasználódása még nem megoldott, és bár a legtöbb dolog cserélhető, az öregedés még mindig nyomot hagy mindenkin. 

Azonban adott a lehetőség, hogy 75 éves korodban bevonulj a Gyarmati Véderőkhöz. Ez persze tartogat kihívásokat is. Kapásból azt, hogy senki nem tudja, mi történik azokkal, akik bevonulnak. A földön kívüli minden tevékenység, legyen az ember vagy bármi más általi, titkosított és nem jutnak el a hírek a Földre. Az amerikai John Perry és felesége azonban úgy okoskodik, biztosan nem vén trottyokat keresnének a gyarmatok védelmére. Kell hogy legyen olyan technológia, amivel valahogyan megfiatalítják őket. Így aztán közösen úgy döntenek a 65 éves korukban tartott első prezentáció és némi idő után, hogy tíz év múlva bevonulnak. Azonban ember tervez, Kathy pedig meghal, mielőtt ez bekövetkezhetne. John egyedül marad, és egyedül is ugyanarra a döntésre jut. Ekkor csatlakozik be az olvasó is a történetbe, követve John kalandjait egy Földön kívüli kiképzésen és háború(k)ban. 

Úgy szippantott be ez a könyv...á, nem, hagyjuk az űrhasonlatokat. Az elején szinte mentális fájdalmat éreztem, ha le kellett tennem, annyira tudni akartam, mi történik a következő és következő és következő fejezetben. Szórakoztató stílus, jól adagolt humor és ötletes alaphelyzet adják a gerincét, ami aztán a könyv végére kicsit kifullad, de még mindig fel-felvisz a lendület a hullámvölgyekből a következő hullámhegyre. Az én figyelmemet abszolút lekötötte. 

Nagyon bírtam a Vén Trottyokat, nekem még John karaktere is belefért, éreztem azért a szerencsefaktort is az ő sikeres előmenetelében, ez sokat segített, és úgy éreztem, ő legalább annyira érzi ezt, mint én, sőt ezt szóvá is teszi. Jane karaktere nélkül viszont tudtam volna élni, vagy ha bele is kerül a könyvbe, egy semlegesebb kapcsolatnak jobban örültem volna. A vége kicsit gejl lett, de mivel ez egyelőre csak hipotetikus, a következő kötet még javíthat is rajta. 

Biztosan el fogom olvasni.

5/5

Vacation Friends 2.

Rendezte: Clay Tarver

Írta: John Frances Daley, Jonathan Goldstein, Tim Mullen

Főszereplők: John Cena, Meredith Hagner, Steve Buscemi, Lil Rel Howery, Yvonne Orji, Carlos Santos.

Mivel az első részről nem írtam, összefoglalnám, hogy kezdődött: a főszereplők Marcus és Emily nyaralni indultak, és a pár, akit már első pillanattól irigységgel vegyes lenézéssel néztek, végül a legjobb baráttá válik, bár első pillantásra különbözőbbet nem is találhatnánk: míg főleg Marcus nehezen oldódik, tele van félelmekkel és aggodalommal, Kyla és Ron laza, a pillanatnak élnek és nagyon pozitívak - a legjobb társak buliban és nyaraláson. 

Emily és Marcus természetesen azt gondolja, hogy kapcsolatuk a nyaralás időtartamára szól, azonban amikor Kyla és Ron megjelenik az egyébként is feszültséggel terhes esküvőt megelőző pár napban és az eseményen, akkor egyre nehezebbé válik az életük kordában tartása.

A második rész valamivel később, mondjuk a következő nyáron zajlik, amikor a társaság Maurillioval kiegészülve (aki bébicsősznek jön velük) egy Marcus által fizetett luxusnyaralásra tart. Kylát és Ront nemigen változtatta meg a gyermekük megszületése, továbbra is ugyanazok a kiszámíthatatlan, kissé felelőtlen, bulizós pár, akik az előző nyaraláson voltak, ezzel párszor kellemetlen helyzetbe hozva Marcuszt. 

Természetesen ha felkapnátok a fejeteket arra, hogy mennyire karakteridegen a férfitól, hogy ő fizesse a csapat nyaralását, ez nem véletlen. Nem is teszi. Üzleti útra hívták, lehetősége van ugyanis prezentációt tartani, hogy cége megnyerje az opciót egy neves szállodalánc new yorki tervezett épületének megtervezésére és felépítésére. Ezt köti egybe a baráti nyaralással, ami természetesen nagyjából a nulladik ponton kiderül, mikor a prezentáció időpontját előrehozzák egy olyan napra, mikor még a barátok is ott vannak, a tervekkel ellentétben. 

Amellett, hogy Kylát és Ront is kordában kell tartania, beállít váratlanul Kyla apja, aki éppen most szabadult a börtönből. Ron természetesen azonnal nekilát elnyerni először látott apósa szívét, ami közel sem sikerül olyan tempóban, mint eddig bárki másét. Kyla apja, Reese viszont valami másban sántikál, Marcus pedig igyekszik meggyőzni a potenciális jövőbeli munkaadóját, hogy ő a tökéletes választás, a kaotikus körülmények ellenére is.

Az első filmtől nem vártam sokat, de elég jól szórakoztam. A klasszikus "furcsa pár" felállás jól működött, főleg Kyla és Ron harsány, az elviselhetetlenség határán nagyon ügyesen egyensúlyozó, de végtelenül szerethető párosa miatt.

A második filmtől sem vártam sokat, de itt már sajnos nem működött ugyanaz, ami az elsőt egy élvezhető, könnyen emészthető élvezetté tette. A hangsúly lekerül Ronról, és megoszlik a hat főbb szereplő között, Kyla sokkal harsányabb és kevésbé bájosan trampli, mint az első részben, a Reese által behozott komolyabb, maffiózó-szál pedig elég fantáziátlan, cserébe túl sok időt vesz el a poénoktól. A behozott, akár komolyan is vehető témákat viszont (Emily és Marcus gyerekvállalásának kérdése) hagyja elhalni azzal, hogy villámgyorsan feldolgozza.

Éppen nem sajnáltam az időt rá, de nagyon sok filmmel használtam volna fel jobban az erre fordított másfél órát.

A bejegyzés írásakor az Egynyári barátság 2. fenn van a Disney+ kínálatában.

5/3

The Twilight Garden

Ez a külsőre gyönyörű könyv is csak egy kihívás miatt került a kezembe. Ráadásul még sem könyvtárban, sem használtan nem volt elérhető, így saját példányra is szert tettem gyors úton :)

Az írónő előző könyve, A könyvlista engem valahogy elkerült, így nem tudtam egyáltalán, mire számítsak. Fülszöveget sem olvastam, csak beleugrottam.

A történetet először Winston szemszögéből kezdjük látni, aki Londonban lakik párjával, Lewis-zal, és éppen válságban az élete. Csak egy picit kéne más fénytörésben lennie mindennek, hogy tökéletes legyen, de mégis, minden rossz. Egyrészt Lewis annyit dolgozik, hogy alig látja, fénysebességgel távolodnak egymástól, másrészt általában véve is világfájdalma van, nem tudja gyakran magának sem megmagyarázni, mi a baja.

És ahogy mondani szoktuk, huszonegyre húz lapot - a szomszédba hosszabb felújítás után beköltözik Bernice kisfiával, és a kapcsolatuk finoman szólva sem indul fényesen. Semmiben nem tudnak dűlőre jutni, az egyik biztosan pont akkor "hangoskodik", amikor a másik pihenne, és fordítva, és ahogy haladunk előre az eseményekben, már látjuk, hogy hamarosan igazi harcot fognak vívni - ugyanis a két szomszédos ház kertje közös, és Winston (egy kis külső hatásra, de elég komoly személyes érintettség miatt) elhatározza, hogy kertészkedni kezd.

Ez a kert lesz az origója, vagy inkább gravitációs mezője mindennek, ami a könyvben történik. Szándékosan tévesztettelek meg kicsit benneteket azzal, mikor azt írtam, Winston szemszögével indítunk, ez ugyanis papírforma szerint nem így van. A könyv egy levéllel kezdődik, ami kicsit bemutatja a környék életét, a szomszédokat, de ez így a közepébe csapva semmitmondó és maximum Winston és Bernice ellentétét mutatja be nagyon halványan. Csak elhelyezi az információt az agyunk egy eldugott pontjára, hogy itt valaki levelet ír valaki másnak, akiket még nem ismerünk és sokáig semmilyen szerepet nem is kapnak.

Aztán egy idő után váltott szemszögűvé válik a regény, Bernice is hangot kap, meglátjuk, mi az ő oldala a történetben. Majd idővel egy új idősík is beúszik, amelyben a Kenyából Londonba költöző Mayát ismerjük meg, aki egy évtizedekkel korábbi nézőpontot fog képviselni. Nyilván mindenki számít rá ezek után, hogy a két szál valahol össze fog futni.

A könyv az elején úgy beszippantott, amit már régen éltem meg. Elsősorban Winston személyét értettem és szerettem nagyon. Számomra nagyon átélhető volt az, amikor hiába lehetne rendben minden, valami mégsem stimmel, és bár pár lépés egészen kézenfekvő, mégsem tudja az ember megtenni azokat és csak szépen, lassan tudja egyáltalán visszafejteni, mi a baj, mi nem stimmel és ez a legritkább esetben keresendő kívülről.

Amikor Bernice-t is bevonja a könyv, az további csodálatot gerjesztett bennem, mert olyan rövid idő alatt szerettetett meg velem egy addig unszimpatikus karaktert, hogy az már meghökkentő. És ezt más, mellékszálat képviselő karakterekkel is pillanatok alatt éri el az író (pl. Simon). 

Ezt a csodát viszont nem tudta megismételni velem a Maya-Alma párossal. Valahogy ezen a két karakteren kevesebb fogást találtam, talán túl idealizáltak vagy nem is tudom. Úgy érzem, hogy amit a Bernice-Winston párosnál érthetően felépített Sara Nisha Adams, ahol követni tudtam, hogy hogyan lépkednek lassú lépésekkel egymás és saját maguk felé, azt Maya és Alma eredendően megkapta, nem éreztem a karakterek ívét, és bár történtek velük érdekes dolgok, még azok kihatása is érdektelen volt számomra. És ahogy haladunk előre a könyvben, sajnos egyre több részt kapnak, amivel egyenesen arányosan az én rajongásom is lecsökkent.

A felépítés egyébként érdekes. Évszakokra oszlik a történet, mindegyiket egy levél vezeti be, és utána a múlt és jelen történései időben egymásra vetülnek, csak míg a jelen eseményei egy évben haladnak előre, a múlt néha éveket is ugrik két jelenet között.

Úgy érzem, két olyan fontos és univerzális téma is van a könyvben, amivel sokat foglalkozik mindkét idővonal. Az egyik a gyász, a másik a közösség ereje-szerepe. (Ezen kívül is érint sok fontos és érdekes dolgot, de azok talán kevesebb hangsúlyt kapnak és talán szűkebb olvasótábort szólítanak meg.) Mindkettő része mindenki életének egy ponton. És ebben is rosszul teljesít a régebbi szál. Hiába vannak ott is komoly veszteségek, hiába sokkal intenzívebben része Maya-Almának a közösség, egyszerűen az ábrázolás súlytalan. A közösséget ők már eleve valahogy készen kapják, a gyász meg számomra átérezhetetlen volt, annyira kis hangsúlyt kapott (igen, tudom, gyakran emlegették, de ettől még nem lett mélysége). Maya nekem nem tudott a saját történetszálának főszereplőjévé előlépni. 

És sajnos ahogy a múltbeli szál egyre nagyobb terjedelmet kap, úgy laposodik el a jelenkori. A problémák maguktól oldódnak meg, az érzések elcsitulnak.

Ezen felül még apró kis zavaró tényező volt, hogy néha számomra olyan valószerűtlen dolgok történtek (vagy nem megalapozott), hogy felvontam a szemöldököm. De az is lehet, hogy az írónő csak viccnek szánta pl. azt, hogy Maya megérezte, hogy Winston neve nem Vincent, ahogy Jenny utal rá. Ha vicc volt, nekem nem jött át.

Mindent összevetve azért nagyon díjazom azt az élményt, amit a könyv eleje adott nekem. Könnyen lehetett volna az év kedvenc könyve.

5/4

Kristálytemető

Mindig boldog vagyok, mikor egy magyar szerző érdekes témához vagy formához nyúl. Az sem kizárt, hogy ez kissé megengedőbbé tesz. 

Így van ez Zala Kristóf könyvével is, amit tovább "súlyosbít", hogy a szerző első könyvét olvastam. Bátor vállalkozás volt rögtön egy ilyen nehéz és ambiciózus téma-forma elegybe vágni.

A Kristálytemető ugyanis Olivér útjáról szól, melynek során elfogadja feleségének-élete szerelmének halálát, elengedi őt és megbirkózik a gyásszal és a dühvel, ami dúl benne és lehetetlenné teszi a hétköznapi életet.

És az utat itt szó szerint kell érteni. A szerző in medias res indít, ez hirtelen mély víz az olvasónak, csak kapkodtam a fejem, miközben próbáltam feldolgozni az Ady- és Aladdin-világból szökött szereplőket, és a helyére tenni magamban, hogy most mi is történik. Olivér egy nap ugyanis egy egészen egyszerű képi hasonlat (szomszéd néni boszorkány) miatt egy meseszerű alternatív valóságban találja magát (vagy hogy igazából mi történik, azt azért nem tudjuk pontosan), ahol a megszokott módon próbáról próbára halad előre, hogy elérje a jutalmát.

Kezdeném a negatívumokkal. Egyrészt a hirtelen kezdet engem kicsit megrázott. Nem mondom, hogy lehetetlen volt felvenni a ritmust, de határozottan zökkenőkkel teli volt az indítás.

A könyv maga borzasztóan tömör. 112 oldalról beszélünk, ami alatt egy szerelem történetét és egy alternatív világ teljes szabályrendszerét megkapjuk. Mivel nem volt tér a lassú építkezésre, én így elengedtem volna az apró részleteket, amik később nem bírtak jelentőséggel. Így persze kockáztatnánk azt, hogy minden a cselekményt viszi előre és talán kevesebb is a meglepetés, ugyanakkor az olvasónak könnyebb dolga lenne és a történet mesei mivolta is hangsúlyosabb lehetne.

Lehet, hogy ez csak én vagyok, de nekem leugrottak a könyv lapjairól a pár (illetve hát, hmm, nem csak az ő) szexuális életéről történő anekdoták. Ráadásul szerintem semmit nem adtak hozzá a hangulathoz vagy a történethez. 

Sokszor éreztem, hogy az író valamelyik szereplő szájába adva inkább felmondatja számunkra a történetet, a megfejtést vagy amit éreznünk kell ahelyett, hogy lefestené, körülírná nekünk vagy hagyná, hogy magunkról jöjjünk rá, utalásokból vagy a sorok közül olvassuk ki. Ez leginkább az Úriember és Olivér beszélgetése volt, amit ráadásul kicsit modorosnak is éreztem, de megpróbáltam betudni valamiféle tudatalatti pszichiáter-kliens szeánsznak (annak meg túlságosan irányított volt, és még mindig indokolatlanul modoros, de mindent nem lehet). 

És utolsó pontként még a vége volt nekem kicsit esetlen, elmaradt a katarzis azzal, hogy ami addig olyan nehéz volt, hirtelen súlytalanná válik. Elég lett volna a jövőnek csak egy sokkal leheletnyibb felvillantása, sugallata ahelyett, hogy úgy érezzük, a múlt azonnal le is zárult és "jöhet a következő".

Abból, hogy ilyen hosszan soroltam azt, ami nem tetszett, talán azt gondolhatjátok, nem szerettem a könyvet. De igen, és főleg azt süvegelem meg és bocsátok meg emiatt szinte mindent, hogy volt bátorsága a klasszikus mesei elemekhez nyúlva feldolgozni egy ilyen nehéz témát. A regény egyértelmű erősségei azok a pillanatok, amikor Zala Kristóf mesél, nem pedig magyaráz. Ezekben teljesen elmerültem, észre sem vettem, hogy telik az idő, izgultam, gondolkodtam. Ilyen formán (alternatív világban jellemzően inkább aktív mozgásos feladatokkal) nehézségeket, pszichológiai mélypontokat vagy jelenségeket feldolgozni eddig még inkább csak számítógépes játékokat láttam, és nagyon, nagyon örültem, hogy ezt most egy könyvben kapom meg.

Köszönöm, hogy olvashattam!

Megérjük ​a pénzünket!

Olvasásom idején a 70. legjobb gyerekkönyv kisiskolásoknak a molyok értékelése alapján a moly.hu-n.

Az előző részt véletlenszerűen sorsoltam ki a könyvklubunkra és nagyon sokat nevettem rajta. Reméltem, hogy hasonló élményben lesz részem.

Engem (és ahogy látom, másokat is) eléggé megakasztott az, hogy nagy változások történtek. A lányok neve változott (bár ez nekem kevésbé volt zavaró valahogy), mintha apróbb egyéb változások is lettek volna bennük/rajtuk, de ez még belefért a növésbe-kamaszodásba. Azt viszont nehezen tudtam feldogozni, hogy Apa egyszer csak, további magyarázat nélkül ott volt a család részeként, nagyjából mintha mi sem történt volna. Többször utána is néztem, hogy biztosan a jó sorrendben olvasom-e a könyveket.

Ha ezen túlteszi magát az ember (lánya), akkor azért nagyon hasonló írást kap. Talán egy kicsit komolyabb ez a könyv, de ez rímel a lányok életére, a felnövésre, és talán a kis olvasóikéra is, ahogy együtt nőnek a sorozattal. Bár a humor továbbra is a fő vonulat, több drámai pillanatot kapunk, nehézséget, és olyan helyzetet, amit csak feldolgozni lehet, megváltoztatni nem. 

A forma egy kicsit változott: mesélőnk ugyanúgy a középső lány, Anikó, de már a könyv elején bevezetik a naplót mint közvetítő médiumot, ami kb. ugyanúgy beszél a mindennapokról, ahogy az első könyv fejezetekre bontott szerkezete.

Ahogy a lányok nőnek, már másféle problémákkal találkoznak, mindenki nagyjából kora szerint. Megjelennek az első szerelmek-párkapcsolatok, a társadalmi különbségek, a családon belüli ellentétek, az egészségügyi gondok, csalódások és lemondások, a csúfolás és a szégyen. Ez kevésbé szórakoztatóvá, de mélyebbé teszi a Megérjük a pénzünket!

Ezt is szerettem, bár az elsőhöz több ordítva röhögős pillanat kapcsolódik. Várom a folytatást! :)

5/4

Away We Go

Rendezte: Sam Mendes

Írta: Dave Eggers, Vendela Vida

Főszereplők: John Krasinski, Maya Rudolph, Carmen Ejogo, Allison Janney, Catherine O'Hara, Jeff Daniels, Maggie Gyllenhaal, Chris Messina, Melanie Lynskey

A történet Verona és Burt életét követi nyomon, a bevezetőben röviden megtudjuk, hogyan esik teherbe Verona, majd a fiatal párral együtt meglátogatjuk Burt szüleit (Verona szülei fiatal felnőtt korában elhunytak), akik ezt az alkalmat látják jónak közölni, hogy unoka ide vagy oda, követik álmaikat és elköltöznek. Verona és Burt átgondolják, hogyan képzelik el életüket gyermekükkel és mivel eleve a nagyszülők miatt költöztek oda, úgy döntenek, továbbállnak. Hogy jó döntést hozzanak, meglátogatják azokat az embereket, akikkel rokoni vagy baráti kapcsolatban állnak, hogy a végén oda költözzenek, ahol leginkább el tudják képzelni családos életüket.

Ugyan már láttam ezt a filmet, most nagyon nagy hatással volt rám. Nagyon szépen mutatja be, hogy Verona és Burt mennyire bizonytalan mindenben (ezzel szerintem sokan tudnak azonosulni), és mégis hogyan vág bele optimistán közös jövőjük megalapozásába. Azon túl, hogy van egy kis road movie-érzésem, kapok egy felnövéstörténetet is, ha nem is a klasszikus, kamaszkorú főszereplőkkel, sokkal inkább harmincasokkal, akik saját magukat sem érzik igazán felnőttnek, és mégis szülők lesznek. 

Az út során nem csak szeretteiket látogatják meg, betekintést kapnak és nyújtanak a különböző nevelési stratégiákba, szülői nehézségekbe is. Nagyon megható pillanatokat kapunk, és még az én aranyhal-memóriámban is rögzült Melanie Lynskey szomorú rúdtánca az előző megtekintéskor.

Természetesen sokkal vidámabb pillanatokat is ad a film, és mindkét főszereplő, akik ekkor még sokkal inkább vígjátéki-komikusi karrierjükről voltak ismertek, nagyon szép spektrumát mutatja be a karakternek.

Nekem nagyon sokat adott ez a film, még úgy is könnyen át tudtam érezni Verona és Burt helyzetét, hogy magam nem jártam vagy járok az ő cipőjükben. Receptre kellene felírni.

 A bejegyzés írásakor a Továbbállók fenn van a SkyShowtime kínálatában.

5/5

Den andre sonen

Sajnos a sorozat első kötetéről nem írtam jegyzeteket, sem véleményt, cserébe régen is olvastam, így kb. úgy álltam vele, mintha a második résszel kezdeném az olvasást.

Szerencsére a regény így sem dobott ki magából, eléggé gyakran magyarázta az eseményeket. Inkább a nevek okoztak gondot, abból elég sok volt.

Sophie Brinkman az előző részben véletlenül összeismerkedett Hector Guzmannal, amikor a férfit szándékosan elgázolják az utcán és törött lábával az ápolónő gondos kezei alá kerül. Szimpátia alakul ki közöttük, és bár a férfi sokáig másnak mutatja magát, mint aki (már ami a foglalkozását illeti - valamiért nem azzal kezdi az ismerkedést, hogy maffiafőnök), a nő egy olyan oldalát ismeri meg, ami teljesen a hatása alá vonja.

Ez a valószínűtlen kapcsolat már az első részben bonyodalmat okoz mindkettejüknek, és Marbella felé vezető úton veszítjük őket szem elől, ahol egy Hector elleni félresikerült leszámolás után a férfi apjához igyekeznek, azonban őket is megtámadják, és Hector apját is megölik. Hector kómában fekszik.

És itt vesszük fel a fonalat a második részben, ahol Hector csatlósai Sophie hathatós segítségével próbálják a birodalmat egyben tartani és Hector állapotát eltitkolni, mert akkor semmi sem riaszthatná el a keselyűhordát. Hector két riválisa minden mozdulatukat figyeli. Aztán egy nap Hector öccsét, aki fiatalon elhatárolódott apja és bátyja életmódjától, megölik, és ez beindítja a dolgokat. A rendőrségtől egyre nagyobb figyelmet kapnak a különböző elszigetelt esetek és elkezdik összekötni a pontokat. Sophie vergődik a "maffiózólétben", félti azokat, akiket megkedvelt maga körül, és elsősorban a fiát, Albertet. Hector körét lassan egyre szorosabb körbe zárják és fontos lenne megtudniuk, ki pályázik és mire az üzletükből. Mindenki átver és elárul mindenkit, az egész könyv egy sakkjátszma, néha átláthatatlan célok felé.

Talán sikerült éreztetnem, hogy igen mozgalmas a regény. Nagyon, nagyon sok szereplőt mozgat. Ehhez képest sok új és szimpatikus karaktert ismerünk meg, Miles-ban új kedvencet is avattam. A könyv sok erőssége szinte elfelejteti a gyengeségeit.

Amik azért vannak. Sophie szerintem gyenge összetartó erő. Ő az a (női) karakter, akit ellenpéldának szeretek hozni: mindenki odáig van érte, de nem sikerül átadni, hogy miért. Az egész regényt átszövő ambivalenciája számomra kifejezetten visszatetsző volt, ráadásul a karakterleírást egyáltalán nem támasztja alá. A motivációját gyakran nem értettem. 

Hasonlóan egysíkúak a gonosz karakterek is sajnos. Nagyon gonoszak, értem, valami háttérsztorit is felvázolgatott az író, hogy lássuk, azért nem volt mindig gonosz és hát az ő élete is nehéz (illetve van, akinél még ennyit sem), de azért ez közel sem volt elég ahhoz, hogy Tommy karakterváltozását szemmel tudjuk követni (ráadásul úgy tűnik, ő lesz a harmadik könyv egyik kulcsfigurája is...). 

Szerencsére a sok új pozitív szereplő viszont elég jól sikerült, még az "epizódszerepekben" is, és ez kárpótolt engem. Mihail, Jens és Lothar hármasát nagyon megkedveltem, Miles Sennája is üdítő mellékszereplő. Még Ulfnak is szurkoltam, aki pár mondatnál többet nem is kapott, ott nem arra számítottam, ami aztán végül történt. 

Szóval összességében kellemes olvasmány volt, karakterrel rendelkező, nem tizenkettő egy tucat skandináv krimi A második fiú. 

5/4

The Squid and the Whale

Rendezte: Noah Baumbach

Írta: Noah Baumbach

Főszereplők: Jeff Daniels, Laura Linney, Jesse Eisenberg, William Baldwin, Anna Paquin, Owen Kline.

Noah Baumbach nevét én a Házassági történet miatt jegyeztem végleg, de már addig is sok filmjének olvastam olyan kritikáját, ami felkeltette az érdeklődésemet, csak még azóta sem jutottam el a megtekintésükig. Most végre sorra került A tintahal és a bálna.

A történet 1986-ban játszódik Brooklynban. Egy értelmiségi házaspárt és két gyermekét követjük nyomon életük abban a nem túl fényes periódusában, amikor a szülők eldöntik, hogy elválnak. Egy kicsit korábban ismerjük meg őket, illetve valamennyi betekintést kapunk a múltjukba is néhány flashback és párbeszéd révén. 

A tintahal és a bálna nem a cselekménye miatt fog megragadni a fejekben, ebben (is) nagyon hasonlít a Házassági történetre (na meg a setting is igencsak hajaz rá). A rendező, aki az írója is a filmnek, saját traumáját dolgozza fel újra és újra ezekkel a filmekkel. A szülők itt talán karikaturisztikusabbak, mint a későbbi darabban, kifejezetten kultúrsznobnak állítja be főleg az apát. A gyerekek is idősebbek, így aktív részesei a történetnek, sőt, két jogon is főszereplővé válnak: Jesse Eisenberg képviselte számomra a fő szemszöget valahogyan, habár nem kimondott az, hogy ő lenne a néző látcsöve. Valamint mindkét gyerek hordozza a tüneteket, részt vesz a háborúzásban, sőt, magára is vállalja azt a szülők "helyett" bizonyos helyzetekben. 

Egy válás biztosan nagyon törékeny helyzet, amiben a legjobb szándék ellenére is mindenki sérül. Számomra hihetetlen érzékenységgel ábrázolja ezt Baumbach. A gyerekek rajonganak és csalódnak, húznak ide és oda, és döbbenten szembesülnek szüleik emberi oldalával és igényeivel. Próbálják megérteni, mi történik és miért, közben ők is éppen kamaszodnak, és minden pillanatban mást gondolnak. Kimerülésig szajkózzák a szülőktől hallott lózungokat, hozzájuk futnak és menekülnek előlük. Látjuk, milyen nehéz beosztani a láthatást, eldönteni, hogy az igazságosság vagy az igények döntsenek. 

A Házassági történet jóval jobb film ennél, véleményem szerint. De A tintahal és a bálna más szemszögből mutatja meg nagyjából ugyanazt, a gyerekek szemszögéből. Érzékeny, megtekintésre érdemes film. És Jeff Daniels szenzációs.

5/4