The Twilight Garden

Ez a külsőre gyönyörű könyv is csak egy kihívás miatt került a kezembe. Ráadásul még sem könyvtárban, sem használtan nem volt elérhető, így saját példányra is szert tettem gyors úton :)

Az írónő előző könyve, A könyvlista engem valahogy elkerült, így nem tudtam egyáltalán, mire számítsak. Fülszöveget sem olvastam, csak beleugrottam.

A történetet először Winston szemszögéből kezdjük látni, aki Londonban lakik párjával, Lewis-zal, és éppen válságban az élete. Csak egy picit kéne más fénytörésben lennie mindennek, hogy tökéletes legyen, de mégis, minden rossz. Egyrészt Lewis annyit dolgozik, hogy alig látja, fénysebességgel távolodnak egymástól, másrészt általában véve is világfájdalma van, nem tudja gyakran magának sem megmagyarázni, mi a baja.

És ahogy mondani szoktuk, huszonegyre húz lapot - a szomszédba hosszabb felújítás után beköltözik Bernice kisfiával, és a kapcsolatuk finoman szólva sem indul fényesen. Semmiben nem tudnak dűlőre jutni, az egyik biztosan pont akkor "hangoskodik", amikor a másik pihenne, és fordítva, és ahogy haladunk előre az eseményekben, már látjuk, hogy hamarosan igazi harcot fognak vívni - ugyanis a két szomszédos ház kertje közös, és Winston (egy kis külső hatásra, de elég komoly személyes érintettség miatt) elhatározza, hogy kertészkedni kezd.

Ez a kert lesz az origója, vagy inkább gravitációs mezője mindennek, ami a könyvben történik. Szándékosan tévesztettelek meg kicsit benneteket azzal, mikor azt írtam, Winston szemszögével indítunk, ez ugyanis papírforma szerint nem így van. A könyv egy levéllel kezdődik, ami kicsit bemutatja a környék életét, a szomszédokat, de ez így a közepébe csapva semmitmondó és maximum Winston és Bernice ellentétét mutatja be nagyon halványan. Csak elhelyezi az információt az agyunk egy eldugott pontjára, hogy itt valaki levelet ír valaki másnak, akiket még nem ismerünk és sokáig semmilyen szerepet nem is kapnak.

Aztán egy idő után váltott szemszögűvé válik a regény, Bernice is hangot kap, meglátjuk, mi az ő oldala a történetben. Majd idővel egy új idősík is beúszik, amelyben a Kenyából Londonba költöző Mayát ismerjük meg, aki egy évtizedekkel korábbi nézőpontot fog képviselni. Nyilván mindenki számít rá ezek után, hogy a két szál valahol össze fog futni.

A könyv az elején úgy beszippantott, amit már régen éltem meg. Elsősorban Winston személyét értettem és szerettem nagyon. Számomra nagyon átélhető volt az, amikor hiába lehetne rendben minden, valami mégsem stimmel, és bár pár lépés egészen kézenfekvő, mégsem tudja az ember megtenni azokat és csak szépen, lassan tudja egyáltalán visszafejteni, mi a baj, mi nem stimmel és ez a legritkább esetben keresendő kívülről.

Amikor Bernice-t is bevonja a könyv, az további csodálatot gerjesztett bennem, mert olyan rövid idő alatt szerettetett meg velem egy addig unszimpatikus karaktert, hogy az már meghökkentő. És ezt más, mellékszálat képviselő karakterekkel is pillanatok alatt éri el az író (pl. Simon). 

Ezt a csodát viszont nem tudta megismételni velem a Maya-Alma párossal. Valahogy ezen a két karakteren kevesebb fogást találtam, talán túl idealizáltak vagy nem is tudom. Úgy érzem, hogy amit a Bernice-Winston párosnál érthetően felépített Sara Nisha Adams, ahol követni tudtam, hogy hogyan lépkednek lassú lépésekkel egymás és saját maguk felé, azt Maya és Alma eredendően megkapta, nem éreztem a karakterek ívét, és bár történtek velük érdekes dolgok, még azok kihatása is érdektelen volt számomra. És ahogy haladunk előre a könyvben, sajnos egyre több részt kapnak, amivel egyenesen arányosan az én rajongásom is lecsökkent.

A felépítés egyébként érdekes. Évszakokra oszlik a történet, mindegyiket egy levél vezeti be, és utána a múlt és jelen történései időben egymásra vetülnek, csak míg a jelen eseményei egy évben haladnak előre, a múlt néha éveket is ugrik két jelenet között.

Úgy érzem, két olyan fontos és univerzális téma is van a könyvben, amivel sokat foglalkozik mindkét idővonal. Az egyik a gyász, a másik a közösség ereje-szerepe. (Ezen kívül is érint sok fontos és érdekes dolgot, de azok talán kevesebb hangsúlyt kapnak és talán szűkebb olvasótábort szólítanak meg.) Mindkettő része mindenki életének egy ponton. És ebben is rosszul teljesít a régebbi szál. Hiába vannak ott is komoly veszteségek, hiába sokkal intenzívebben része Maya-Almának a közösség, egyszerűen az ábrázolás súlytalan. A közösséget ők már eleve valahogy készen kapják, a gyász meg számomra átérezhetetlen volt, annyira kis hangsúlyt kapott (igen, tudom, gyakran emlegették, de ettől még nem lett mélysége). Maya nekem nem tudott a saját történetszálának főszereplőjévé előlépni. 

És sajnos ahogy a múltbeli szál egyre nagyobb terjedelmet kap, úgy laposodik el a jelenkori. A problémák maguktól oldódnak meg, az érzések elcsitulnak.

Ezen felül még apró kis zavaró tényező volt, hogy néha számomra olyan valószerűtlen dolgok történtek (vagy nem megalapozott), hogy felvontam a szemöldököm. De az is lehet, hogy az írónő csak viccnek szánta pl. azt, hogy Maya megérezte, hogy Winston neve nem Vincent, ahogy Jenny utal rá. Ha vicc volt, nekem nem jött át.

Mindent összevetve azért nagyon díjazom azt az élményt, amit a könyv eleje adott nekem. Könnyen lehetett volna az év kedvenc könyve.

5/4