Apám ​receptjei

Aki régebb óta ismer vagy olvas tőlem, az már betéve tudja, hogy ha valami főzéssel kapcsolatos, legyen az könyv, film vagy sorozat, az több hossz előnnyel indul nálam. Álljon itt hát arra is egy példa, hogy magasból lehet a legnagyobbat zuhanni.

A történet Julien szemszögéből íródott, egyes szám első személyben. Egy olyan fiú bőrében ragadunk így, akit többnyire férfiak vesznek körül, a nőkkel való kapcsolata nehezen alakul vagy szinte említésre sem érdemes. A regény ugrál az időben. Már az elején megtudjuk, hogy nehéz pillanat áll elsősorban Julien előtt: Henri, az édesapja, élete példaképe és megkeserítője haldoklik. Julien szeretete átüt megírt mozdulatain, érezzük, hogy a történetük dús és életteli. Ez az alkalom felidézi a fiúban az emlékeket és ezzel bennünket is végigvezet apjával való kapcsolatán.

Ez a kapcsolat nem volt könnyű. Apja egyedül nevelte, szinte mióta eszét tudja, mióta anyja, Hélene elhagyta őket egy nap. Lulu volt még ott velük, apja katonakorában megismert testi-lelki jóbarátja, akivel hazatérésük után végül együtt nyitották meg a Virágos Állomás nevű éttermet. 

Henri nem egyszerű ember. Határozott elképzelése van fia életéről, és ebbe nem fér bele az, hogy Julien is szakács legyen, ahogyan apja. Talán írhatom, hogy ősi egymásnak feszülés ez, amiben egyre inkább elragadtatják magukat mindketten, ezzel egyre távolodva egymástól. Szomorú ezt olvasni. Végigéljük Julien életének fázisait, és abszolút megértjük, hogy egy gyermek, aki tulajdonképpen a konyhában éli le az életét, ez az egész otthon sokáig, ez jelenti neki az egyetlen embert, aki körül gyermeki világa forog, ide kötik mindenféle emlékek, nem is tud mást elképzelni, mint hogy szakács legyen. Ezt gyakorolja, mióta az eszét tudja, és mindenféle módon próbálja meggyőzni apját, hogy alkalmas erre a kihívásra, ami egyszerre embert próbáló és nemes az ő szemében.

A másik oldalon persze ott van az apa szemszöge: stabilabb munkát szeretne fiának, anyagi jólétet, szabad estéket, hétvégéket. Lehetőségeket. Oktatást. És elkeserítő kívülről végignézni, ahogy két ember, akik élete ennyire egymásba ágyazott, mégsem képesek közeledni egymáshoz.

Ahogy talán már kivettétek szavaimból, ez a könyv nem a fordulatos cselekménye miatt fogja megszerettetni magát az olvasóval. Lassú, elmerül a hétköznapokban, a pillanatokban. Akár azt is írhatnám, hogy olaszosan élvezi a percet, meg-megáll. De sajnos szerintem az ízek nem érnek össze kellőképpen. Hiába a rengeteg felsorolt finom étel és recept, hiába némi családi fészekmeleg, egy kis dohányfüst és borszag, egy kis titok és fordulat, számomra nem tudott emlékezeteset nyújtani az Apám receptjei. 

Ezen felül volt még kellemetlen nekem, hogy bár elvileg a könyv végén a regényben szereplő recepteket el tudjuk olvasni, engem kiszakítottak a történet szövetéből, ugyanakkor muszáj volt elolvasnom, annyira ismeretlenek voltak ezek az ételek. Ráadásul néha nem ugyanazzal a névvel szerepeltek, nem a történet szerinti sorrendben, hanem kategorizálva és azon belül ABC-rendben voltak, tehát a keresgélés is hosszabb időt igényelt. Szerintem ezt máshogy jobb lett volna, akár tényleg az előfordulás sorrendjében, akár végjegyzetként, de még a lábjegyzet sem ördögtől való ötlet.

Nem rossz könyv az Apám receptjei, vannak benne kedves pillanatok és a térkép ötletes, de mind a családi történetből, mind a receptekből is olvastam már sokkal jobb megoldást.

Ugyanitt: Jacky Durand: Apám ​receptjei című könyvét szívesen elcserélem :)

5/3

Tűzember

Szinte már általánosnak mondhatom, hogy ezt a könyvet is mindenféle előzetes információ nélkül vettem a kezembe. Békésen haladok az 1001 könyv listán, és elém ugrik egy japán misztikus thriller...erre nem számítottam. És még jobban meglepődtem, amikor rájöttem, hogy a várólistámon is rajta volt időtlen időkig...

Ezen felül még annyit tennék hozzá a következőkhöz, hogy nem olvastam King egyik agyonhivatkozott művét sem, amivel lépten-nyomon összehasonlítják ezt a könyvet - sem a Tűzgyújtót, sem a Carrie-t, szóval nekem ez volt az első ilyen természetfeletti regényem.

Miyuki Miyabe Tűzembere az ezredforduló Tokiójába repül minket, egy nagyjából olyan világba, ami akár bárhol is lehetne. Persze csak ha nem lenne Dzsunkó, a főszereplő fiatal lány, akiről már az első oldalakon kiderül, hogy különleges képesség birtokában van: elméjével tűzet tud gyújtani és a megteremtés pillanatában elképesztően pontosan tud vele célozni. Hogy levezesse a benne fejlődő feszültséget, "kieressze a gőzt", Dzsunkó éjszakánként kioson elhagyatott területekre és ott ereszti ki a benne lévő lángokat. Egy ilyen esti alkalommal gyilkosság tanúja lesz, ami aztán lavinaként sodorja magával Dzsunkót: előbb bosszút áll a jelenlévőkön, majd egyenesen nyomozást, hajtóvadászatot indít egyszemélyes hadseregként az elmenekülő gaztevő ellen. Azonban az eset sokkal összetettebbnek bizonyul, mint ahogy azt gondolta...

A másik oldalon egy középkorú rendőrnőt, Csikakót követjük, akit szakértőként hívnak a helyszínre. Általa betekintést kapunk a rendőrség felépítésébe és hierarchiájába, valamint a nők szerepének megváltozásába és annak elfogadásába. Derűs, empatikus természetével számomra nagyon jól megteremtette az igazságosztó, ugyanakkor magányos és elszigetelt Dzsunkó ellentétét. 

Nem nagyon szeretnék a történetbe ennél tovább belemenni, mert én nagyon élveztem, hogy meglepetéseket tartogattak az oldalak. Viszont nagyon hamar megfogott a történet, hol az egyik szál, hol pedig a másik volt, ami hajtott tovább. Annyit megjegyeznék, hogy a fülszöveg által talán kicsit túlságosan kihangsúlyozott lelkiismeret jelenléte Dzsunkóban számomra nem volt ilyen egyértelmű és inkább csak a könyv végére láttam egyáltalán jelét, és akkor is inkább mintha ellenpólusként lett volna jelen, mintha egy pálfordulás történne a lányban azért, hogy relatív pozitív szereplőként tűnhessen fel a könyv végére - én ezt nem feltétlenül igényeltem, ott kicsit túlságosan kétpólusú lett számomra az addig ügyesen egyensúlyozó történet.

Kifejezetten szerettem a mellékszereplőket, itt elsősorban Makiharára gondolok, de az epizódszereplőként feltűnő egy-egy karakter is érdekes volt.

Dzsunkó sokáig kifejezetten ellenszenves főszereplő, és csak a végére tudtam elkezdeni kedvelni, de ez annak is köszönhető, hogy egyre jobban megismerjük a fel-fellebbenő múltja és a másokkal alakuló kapcsolata által. De ez is nagyon tetszett benne.

Ha pedig ez nem lenne elég, érdekes képet fest a némiképp fiktív jelenről az írónő, amiben az ember nem lehet biztonságban; amiben az értékek rohamosan vesznek el és ami magától nem enyészik, azt elpusztítják. 

Nagyon örülök, hogy elolvashattam, sok érzelmet és gondolatot adott nekem.

5/5

Les Oubliés du dimanche

Az írónő első könyvét nálunk a második után adták ki. A Másodvirágzás nagyon nagy siker volt hazánkban (is), nekem mégis A vasárnap koldusai került előbb a kezembe.

Ennél az egy mondatnál sokkal többet nem tudtam sem a szerzőről, sem a könyvről, mielőtt a kezembe vettem. Azt hiszem, jót tett neki, hogy elvárások és főleg bármiféle információ nélkül álltam neki. A történet lassan bontakozik ki és bár megdöbbentő dolgok derülnek ki, mégis kevés ember életére vannak ezek hatással. A szereplők is nagyon ügyesen kerülnek fókuszba és kicsit később ki onnan, így aki az elején teljesen jelentéktelen mellékszereplőnek tűnik, később kaphat egy igen fontos fejezetet is.

De ne szaladjak ennyire előre. A történet két szálon fut, a jelen keretezi kicsit a múltat. A főszereplő-mesélő Justine nagyon fiatal, mégis imádja az idős embereket. Megfelelő állást is választott: a Hortenziák idősotthonban segédápoló. Itt ismeri meg Hélene-t (is), aki (szintén) rengeteget mesél neki az életéről, fiatalkoráról. Hélene története még a többieknél is jobban magával ragadja, és amikor a nagyon jóképű unokája feltűnik és azon sajnálkozik, hogy ő nem tudja annyit hallgatni nagyanyját, azt kéri Justine-től, hogy jegyezze le az asszony életét egy füzetbe. Így a memoár a regényben a Justine által vezetett bejegyzések Hélene életéről.

A két történet persze hatással van egymásra. Mármint Hélene élete csak a Justine általi szerkesztés szempontjából - olyan részleteket kapunk időnként, ami jobban rímel Justine életére is, éreztetve ezzel, hogy a lányt is ez a rész foglalkoztatja most. Justine szinte rabja Hélene és Lucien szerelmének, és ahogy a történet halad előre, úgy áll össze szálanként a fiatal lány előtt is saját múltjának és jövőjének szövete.

Míg Hélene élete teljesen egyértelműen már a lezárásához közelít, Justine élete talán még csak most kezdődik, nem látjuk benne az elkerülhetetlen véget, nem tudunk, csak sejtünk bizonyos fordulatokat. És ezek a fordulatok nagyszerűen, hétköznapian tragikusak, felfedve, hogy kisebb dolgok is derékba törhetnek életeket, boldogságokat, mint egy háború, és ez a történet nem ítéli el azt, hogy fájhat az átlagos is. Sodor előre a történet lendülete, tudni akarjuk a múltbeli kérdésekre a választ még úgy is, hogy Justine-nel együtt tudjuk: ez már nem változtat semmin. 

Justine végre az a hősnő, akire régen áhítozom és talán már nektek is elegetek van belőle: az átlagos nő, lány, akivel könnyű azonosulni. Akinek nem azért vannak hibái, hogy attól még különlegesebb legyen. Akire nem húzzák rá a hétköznapiság leplét, hogy aztán egy pillanatban ledobja magáról és rájöjjünk, hogy azért ez még sem az, aminek látszott. Justine átlagos, azzal együtt, hogy persze én nem vagyok pont ilyen, de simán el tudom képzelni, hogy ha máshogy állnak együtt a csillagok, akkor akár lehetnék is. A vakmerő vagy meglepő döntéseivel is együtt tudok létezni, nem ugrik le a lapokról. Átéreztem a fájdalmát, értettem a nagylelkűségét, egyszerűen emberi. Köszönöm, már ezért hálás vagyok ennek a könyvnek.

Ahogy már a bevezetőmben írtam, a főszereplőn túl a másik nagyszerű dolog a mellékszereplők ügyes elhelyezése a sakktáblán. Mintha egy karmester vezényelte volna a különböző hangszereket, szépen egymás után kerültek reflektorfénybe a megfelelő szereplők a megfelelő pillanatban, így érzelmileg is, hatásban is, és persze történetben is szép ívet írtak le az addig teljesen háttérbe szorult, csendes alakok, akikről soha nem sejtettük, milyen indulatokat, érzelmeket temettek el magukban.

Az írás számomra néhányszor kicsit túl lírai volt, de szerencsére a történet fordulatai ezt egyáltalán nem osztották, így ez csak egy apró stílusbeli ízléskülönbség :)

Aki szereti a személyesebb, a történelmet ugyan figyelmen kívül nem hagyó, de sokkal kisebb léptékű történeteket, ami kis egyéni útkereséssel, kis családon belüli titkokkal színesített, annak bátran ajánlom.

5/5

The Nest

Rendezte: Sean Durkin

Írta: Sean Durkin

Főszereplők: Jude Law, Carrie Coon, Charlie Shotwell.

A fészek szerintem igen izgalmas műfajhibrid. A családi dráma keveredik benne thriller elemekkel. 

A történet szerint Rory O'Hara fényűző életet él Amerikában, de az üzlet lassan változik és úgy érzi, itt az ideje hazatérni Angliába, Londonba, hogy régi mentora cégénél új horizontokat hódíthasson meg. Felesége lovakkal foglalkozik és lovaglást oktat, gyermekeik is láthatólag lekötik magukat és meg van a helyük az életükben. Nagy döntés hát a költözés, de Rory ragaszkodik hozzá és végül meggyőzi a még mindig kicsit kelletlen és szkeptikus Allisont is.

A család többi tagja később csatlakozik Rory-hoz, aki addigra gondoskodik a lakhatásról. Egy lenyűgöző udvarházat bérelt ki maguknak távol mindentől, ami kedvez Allison lovakkal elképzelt terveinek és jövőjének, bár istálló egyelőre nincsen. A ház hatalmas, és a család tagjai természetesen nem csak térben kerülnek egyre távolabb egymástól, amit szépen szimbolizálnak persze a tényleges távolságok is. Rory egyre inkább átadja magát a kétségbeesett presztízshajszolásnak, és az addig meglévő (?) értékek lassan elvesznek.

Ez egyáltalán nem egy rossz film. Mindenféleképpen érdekes a téma, amivel foglalkozik és én üdvözlöm azt, ahogy megpróbálja fellebbenteni a fátylat lassan, enyhe szellőként csak időnként egy keveset megmutatva arról, mi az oka annak, hogy a szereplők odáig jutnak, ahol mi becsatlakozunk az életükbe. Jude Law határozottan jó választás volt, hogy ne idegenítse tőlünk el teljesen Rory O'Hara karakterét, akinek meggyőződése, hogy az a feladata a család életében és azzal tesz nekik jót, ha megadja azt, ami az ő gyermekkorából, életéből annyira hiányzott (vagy legalábbis ő meg volt erről győződve). Kulcspillanat ilyen szempontból anyjával való találkozása, amelyben szívszorító látni, hogy bármit tett a fiú, soha nem tudott elég, vagy akár csak figyelemreméltó lenni. 

Carrie Coon is érdekes anya, aki bár sokkal őszintébb magával, mint Rory, mégis nehezen érthető meg, mit miért tesz és a gyermekeivel is furcsa a kapcsolata. Egy szempontból szinte bénultan nézi, ahogyan szétcsúszik az életük, bár azzal, hogy ő nem tagadja meg saját magát, egy másik szögből ő lehet az, akit sokkal talpraesettebbnek, a család megmentőjének látunk. És ez a két ellentétesnek tűnő oldal jól megbújik egy testben. 

A gyerekek életébe kicsit kevésbé látunk bele, csak rövid jelenetek érzékeltetik a változást. Mégis kiemelném Ben O'Hara karakterét, aki talán az egyetlen, akivel tényleg szimpatizálni lehet a családban. 

A film erőssége a lassú építkezés. Azt éri el, hogy ugyanúgy lássuk a családot, mint egy külső szemlélő: először a felszínt, a tökéletesnek ható külsőségek tűnnek fel, és csak idővel tudjuk meg azokat a részleteket, amik felfedik az alapokban lévő romlást. A feszültség egyre csak nő és érezzük, hogy elkerülhetetlenül haladunk a tragédia felé, és már minden apróságra figyelünk és azt gondoljuk magunkban: "ez lesz az", aztán: "nem, ez lesz az".

A gyengesége pedig, hogy semmi nem történik. Nincsen katarzis. Nincsen megoldás. Elérkezünk a tarthatatlan pillanatig és ott maradunk. 

Természetesen lehet, hogy ez csak nekem keltette a befejezetlenség benyomását. Bennem hiányérzetet hagyott A fészek, be nem váltott ígéret maradt.

 A bejegyzés írásakor A fészek fenn van az HBOMax kínálatában.

The Art of Dying

A sorozat előző kötetéről írtam nektek nemrégiben, a véleményemet itt olvashatjátok el:

Minden testek sorsa

Mivel az első regény egy kimondottan jó kis viktoriánus-orvostörténeti-nyomozós darab volt, hasonlóban reménykedtem, és összességében nem kellett csalódnom.

A történet egy gyors külföldi kitérővel ráz minket vissza Will Raven életébe, ami hasonló önmarcangolással folytatódik: Will azt hiszi, azok vagyunk, amit öröklünk vagy egyszer elkövettünk, hogy ezek a tettek rángatnak maguk után és a változás csak esetleges, mintha nem mi irányítanánk az életünket. Persze megint bajba keveredik, annak eredménye ez a gondolkodás, de élete már jobb irányba fordult.

Miután Will külföldi tanulmánykörútja rövid úton megszakad, mikor dr Simpson most asszisztensi állást kínál neki, kb. két évvel az első történet után újra átlépi az oly ismerős ház küszöbét, hogy teljesen más körülményekkel találkozzon. Sarah férjhez ment, mialatt ő távol volt (és miután fellobbanó kapcsolatukat gyáva indokokkal gyorsan rövidre zárta), és már hivatalosan sem szobalányként van jelen dr Simpson rendelőjének életében (bár az is igaz, hogy hivatalos titulusa azóta sem lehet). Férje ráadásul orvos, és támogatja felesége tanulmányait és munkáját. 

Will keserűen szembesül azzal, hogy amit ő félt megtenni, arra más lelkesen csapott le. Ezzel természetesen újra is értelmezi saját magát és viszonyát a presztízzsel és értékekkel.

Az is erre készteti, mikor kiderül, hogy dr Simpsont éppen igyekszik bemocskolni egy kisebb, de annál hangosabb orvostársaság. Dr Simpson nem hisz a védekezésben, és a kezelése közben elhunyt asszony özvegyét is kímélni szeretné, Sarah azonban tudja, hogy dr Simpson alulbecsüli az események jelentőségét, így Willt kéri társul, hogy járjanak utána az esetnek és bizonyítsák az orvos szakmai döntéseinek helyességét. Nem elsőre mond ugyan Will igent, de végül az első regény két főszereplője ugyanabban a helyzetben találja magát: együtt nyomoznak valami után, és sokkal jelentősebb esetre találnak, mint amit reméltek.

Az előző kötet sok jellegzetességét megőrizte a folytatás is: a váltott szemszöget, a két főszereplő érdekes helyzetét, a nyomozás szálát. Azt gondolom, apróbb változásokat leszámítva azt kapjuk, amit az első könyvben, a változtatások pedig éppen eleget adnak hozzá, hogy ne tűnjön önismétlőnek vagy unalmasnak a cselekmény. Bár a magánéleti események nagyjából megjósolhatóan haladnak előre, számomra annak úgysem a mibenléte volt a lényeges, sokkal inkább a két főszereplőre kifejtett hatása, és ebben talán erősebb a folytatás, mint a bevezető regény volt. Willel és Sarah-val is olyan dolgok történnek, amik hatására alapjaiban kell felülbírálniuk a saját életüket és bátrabbá kell válniuk. Kifejezetten szerettem Sarah vergődését egy olyan szerep kialakításában, ami még nem áll rendelkezésére; éhesen les minden lehetséges mintára vagy példaképre.

A thriller rész is kimondottan izgalmas, érdekes volt a külön fejezeteket kapó gyilkos "bemutatkozása", amit úgy sikerült olvasmányossá tenni, hogy nem leplezte le az elkövetőt, és még különösebben azt sem mondhatnám, hogy nagyon friss vagy újító lett volna az ötlet, de a betekintés és a jelenetek ügyes szemléltetése, a gyilkossal való összeolvadás mégis közelebb hozta a sötét oldalt is az olvasóhoz.

Természetesen az orvostörténeti, -tudományi betekintés is erős marad, bár most talán az anesztetikumokról (amik azért még mindig igen hangsúlyos szerepet kapnak) inkább a sebészeti eljárásokra terelődik a hangsúly (amit szintén igen érdekes megvilágításba helyeznek). A könyv továbbra sem retten meg a nehezebb témáktól (bár én szívesen mentem volna bele talán még mélyebben).

Ha az előző rész tetszett, akkor bátran állíthatom, hogy ez is fog, a szerzők ügyesen villantják meg újra az első kötet erényeit. Eredeti nyelven van további két könyv a sorozatból, kíváncsian várom, nálunk is megjelenik-e.

5/4

Rosa, Minha Irmã Rosa

Amikor elkezdtem olvasni ezt a Pöttyös könyvet, őszintén aggódtam, hogy ez lesz az a szint, aminek már nem tudok utánamenni, ahol már nem tudom áthidalni a korosztályos különbséget és unni fogom. Megijesztettek a testvérféltékenység sablonos toposzai, a gyerekszemmel figyelt szülői nehézségek, a "cuclisüvegek" és a főszereplőt elhanyagoló szülők. Hogy nem fog tudni sem újat mondani, sem megfogni.

Tévedtem. Mariana "története" nagyon ügyesen egyensúlyozik a teljesen hétköznapi és varázslatos között, kiszínezi az átlagos történetet álmokkal, képzelettel és mesékkel. Az elején még szemforgatós és fújtatós énem elbujdosott és átadta a helyét a meghatott gyermekszívű felnőttnek. 

A történet főszereplője Mariana, akinek rövid időn belül több dolog is megváltozik az életében: elveszítette imádott nagyanyját, és kistestvér is érkezik a családi házba. Mariana úgy érzi, egyedül marad az iskola támasztotta nehézségekkel, ugyanakkor meglátja a szülei nehézségeit is, és nem meri zavarni őket saját panaszaival. 

Ez a nyúlfarknyi kis regény nagyon ügyesen markolt keveset, és adott sokkal többet annál, mint amit ígért. Mariana tíz évesen épp elég felnőtt, hogy meglásson dolgokat, amik egy felnőtt olvasót is megragadhatnak és különösen érdekes azokat egy gyermek szemén keresztül vizsgálni. Belelátunk egy picit tragédiákba, nehéz sorsokba, politikába és gazdaságba, és ez szerintem éppen elég ahhoz, hogy egy nyitott felnőtt megtalálja benne azt, ami neki is ad valamit, és mindent szívmelengető történetekkel dobja fel. Abszolút megéri azt az egy-két óra olvasást.

5/4*

The Snowman

Rendezte: Tomas Alfredson

Írta: Jo Nesbo regénye alapján Hossein Amini, Peter Straughan és Soren Sveistrup.

Főszereplők: Michael Fassbender, Charlotte Gainsbourg, J.K. Simmons, Val Kilmer, Rebecca Ferguson, Chloe Sevigny.

Hú, hát ilyen alapanyagból és ilyen szereplőgárdával nehéz rosszat alkotni...

...

Én eléggé szerettem a Harry Hole sorozatot, ami egy skandináv krimifolyam, éppen most bővült tizenhárom kötetesre. A Hóember a hetedik regény. Felmerülhet az emberben (és a film után fel is merül): vajon miért a hetedik részével kezdik a megfilmesítést? Oké, igen, az én véleményem is az, hogy a Hóember a legjobb könyv. És? ÉS???

A történet szerint a kivert kutya Harry beszeszelt estéről másnapos reggelre kódorog, többnyire véletlenszerű, hogy hol ébred fel. Munkájából egy hónapig indoklás nélkül távol volt, és csak mérsékelten könnyű lenyelni ezt azzal, hogy érezzük, ő ott Valaki, hiszen az eseteit tanítják az iskolában. Ezt az új lánytól, Katrinétől tudja meg, akire kicsit nehezen érthetően rácuppan (mert eset nélkül nem tud élni? akkor mi volt ez az egy hónap szünet? vagy csak véletlenül megy ki vele az eltűnt anyukáról történt bejelentés helyszínére, mert a lánnyal fuvaroztatja magát?). Közben megpróbál civilizált baráti kapcsolatot fenntartani volt barátnőjével, Rakellel, leginkább annak fia, Oleg miatt, aki végre kötődni kezdett hozzá, és ezt nem akarja feladni. Azonban Katrinéval mind jobban beleásnak az eltűnt anya esetébe, közben Harry is neki szóló üzeneteket kap hóember szimbolikával, és kiderül, hogy Katrine sem ok nélkül került Oslóba Bergenből...

Ahogy már említettem, az alapsztori, a könyv igen jó. A színészekre sem igen lehet panasz, bár szerintem láthatóan topognak néha a tanácstalanságtól, kihozzák magukból, ami bennük van. J. K. Simmons-t külön kiemelném, ő eléggé lubickol a befolyásos pénzember-immorális férfi-sejtelmes gonosz karakterben. Én legfőképpen a forgatókönyvet és azt a döntést hibáztatom, hogy a sokadik regényből készüljön az első film. Harry-val az egyik legrosszabb szakaszában találkozunk, és az amúgy is nehezen kedvelhető férfi egyszerűen ... nem tudom. Semmi szerethetőt nem találtam benne. Néha szeretetteli gesztusokat tesz, de azok is inkább leugranak a vászonról, nem illenek a karakterhez, nem megalapozottak. A rengeteg figurát, akiket az előző történetekben kellett volna megismernünk, számunkra láthatatlan szálak rángatják át a filmen, és nagyon gyakran volt olyan érzésem, hogy az események megértését további vágásokkal lehetetlenítik el. 

Azért hadd tegyem hozzá, hogy az operatőri munka gyönyörű, a tájak lélegzetelállítóak és néhány kép beleég az ember agyába.

Tudtam, hogy a skandináv krimi eleve nehezen megfilmesíthető alapanyag, hiszen jellegzetessége a komplex szocioökonómiai háttér felrajzolása, a szikárság, és a gyarló főhős. Tudtam, hogy nagy falat egy többedik könyvet kiemelni a többi közül. Mégis reméltem.

Sajnos a Hóember azoknak is középszerű, felejthető film, akik nem olvasták a könyvet. Akik pedig igen és esélyt adtak neki, bosszantó elszalasztott esély valamire, ami egy nagyszerű út kezdete lehetett volna. 

A bejegyzés írásakor a Hóember fenn van a Netflix és a SkyShowtime kínálatában.

5/3

North and South

Nagyjából előzetes információk nélkül talált meg ez a regény, viszonylag régen szerepel már a várólistámon, de az 1001 könyv kihívás is erre irányította a figyelmemet. Nem is tudtam a BBC sorozatról.

A regény 1855-ben íródott, és egy fiatal lány, Margaret Hale szemén keresztül mutat be markáns változásokat mind szűkebb, mint tágabb környezetében. A könyv kezdetekor a lány még édesanyja nővérénél él Londonban unokatestvérével, ők hivatottak megfelelő környezetet és nevelést teremteni a szerényebb körülményű szüleinél. Edith azonban férjhez megy, és ezek után Margaret hazaköltözik szüleihez, akik egy apró vidéki faluban egy lelkészi lakban vezetnek szerényebb háztartást. A fiatal lány nem bánja, hogy fel kell adja a nagyvárosi nyüzsgést és pompát, sőt, hiányolta az embereket és az egyszerűbb életet, így boldogan tér haza szeretett apjához, anyjával viszont kicsit nehezebben találja újra meg a hangot. Rövidebb idő után az apja váratlan és megrázó hírrel áll elő: hitében megrendült és visszaadta lelkészi hivatalát, így kénytelenek lesznek elhagyni szeretett otthonukat és még szerényebb körülmények közé költözni. A választás egy barátja javaslatára az ipari Cromerre esik, ahol a családnak eddig nem tapasztalt körülményekkel kell megbirkózniuk és a megszokottól teljesen eltérő társadalmi berendezkedésbe megtalálni a helyüket.

Igyekeztem a történetet a legrövidebben összefoglalni, mert olyan nagyon nem fordulatos (a leírásomból talán nem ez tűnik ki, de így van), és egy kis meglepetést szívesen hagyok nektek is :) Engem kimondottan emlékeztetett az Elfújta a szélre, hiszen ott is egy épphogy felnőtt, tapasztalatlan fiatal lány szemén keresztül látunk megroskadni egy addig stabilnak hitt rendszert és mindkét főszereplő erején felül igyekszik a családját a felszínen tartani. Míg az amerikai regényben a függetlenségi háború, ebben a könyvben az ipari forradalom és az ezzel járó társadalmi változások azok, amik a hátteret adják az eseményekhez, és nagyon gyakran be is szivárognak a mindennapokba is. Scarlett is, Margaret is nagyobb terhet visz a vállán, mint amekkorát egy korabeli lánynak szabad lenne, sőt, a szerepek megfordulnak: a lányok gondoskodnak a szülőkről és kímélik őket a megrázkódtatásoktól. Abban is felfedezem a hasonlóságot, hogy párkapcsolataikban mindketten sokáig nem látják tisztán saját érzelmeiket sem, majd utána a nem egyértelmű választás lesz az, ami elhozza a boldogságot.

Sajnos az Észak és dél annyival tud kevesebbet, hogy a nyelvezete már sokkal nehézkesebb, porosabb, valamint vannak témák, amiket csak felszínesen érint/magyaráz meg, és elképzelhető, hogy ezt két évszázaddal ezelőtt nem kellett kifejteni, nekem viszont így kicsit érthetetlen. Nem igazán tudtam hova tenni az apa meghasonlását a hitben? egyházban? és jobban örültem volna egy kicsit hosszabb kifejtésnek, de végül csak elfogadtam, hogy ez történt (akkor viszont bármi más oka is lehetett volna akár). Ill. ilyen a szinte in medias res lánykérés, amihez kevéssé ismertem mindkét karaktert akkor még, és nehezen mentem azzal a szállal...vagy értenem kellett volna Margaret döntésének okait, vagy pedig magam is ugyanerre a következtetésre kellett volna, hogy jussak, de ehhez nem volt elég információm. 

Ettől függetlenül nekem kellemes olvasmány volt, felvetett érdekes és mély kérdéseket leginkább az iparosodásról és annak következményeiről a munkaadók-gyárosok és a munkavállalók életére, a pénzügyi tudatosságról gondolkodik és a születési szerinti nemességről is elég pikírt véleményt formál (főleg, ha a Lennox házaspárra gondolunk, akikről szeretettel, mégis kicsit lenézően ír az írónő).

Ami kicsit zavart (és valószínűleg már magával a jelenséggel van bajom, és ez ebben a könyvben igazából csak halványan van jelen), az Margaret piedesztálra emelése és mindenek felett valósága. Ő nem igazán hibázott, minden feladathoz felnőtt és mindene a helyén volt. Még amikor azt fogalmazta meg a regény, hogy nem annyira csinos, utána valahogy az élet mégsem ezt tükrözi vissza valahogy. Azt látom, hogy valahogy a női főszereplő karakterek kicsit egysíkúak az irodalomban, és ha valaki törekszik is arra, hogy életszerű, erényekkel és hibákkal egyaránt rendelkező szereplőt alkosson, akkor az papírszagúvá válik és olvasóként az a gondolat fogalmazódik bennem meg azonnal, hogy oké, ez itt azért van, hogy ne legyen már tökéletes, de ezt is csak a szánkba-fejünkbe adja az író, nem hagyja, hogy magunktól lássuk meg. Scarlett ilyen szempontból nagyságrendekkel jobb-érdekesebb karakter, ennélfogva a fejlődés is sokkal érdekesebb, amin átmegy.

5/4

The Big Lebowski

Jelenleg az IMDb top 250-es listáján a 207.

Írta és rendezte: Ethan & Joel Coen

Főszereplők: Jeff Bridges, John Goodman, Julianne Moore, Steve Buscemi, Philip Seymour Hoffman, Peter Stormare, Mark Pellegrino, John Turturro, Tara Reid.

Mindig billegek, amikor a Coen-testvérek filmjeiről van szó, nem tudom biztosan, hogyan is állok, álljak hozzájuk. Egészen biztosan van bennük valami, amit kedvelek és olyan dolgok is, amik már túllőnek nálam a célon. Vagy alul, még ezt sem tudom. Általában véve a kritikailag kisebb visszhangot generált filmjeiket szeretem, az én kedvencem (eddig, még közel sem láttam az összeset) határozottan az Ó, testvér, merre visz az utad. De filmtörténeti jelentőségüket és egyedi kézjegyüket semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni, ráadásul a színészeket is kedvelő filmrajongóknak igazi csemegét jelenthetnek a rengeteg, gyakran kevésbé foglalkoztatott vagy jellemzően karakterszínészként dolgozó, de remek név felvonultatása (lásd fent).

A nagy Lebowski mára kultuszművé nőtte ki magát, és talán a könnyebben emészthető filmek közé tartozik. A tétek kisebbek és több a vígjátéki elem, nagyrészt Töki (Jeff Bridges) figurájának köszönhetően. Nagyon sok elem ismerős lehet másik Coen-filmekből is: a hétköznapi, kissé inkompetens főhős, aki nagyobb halak terepére téved; a félreértések kaszkádja; a zsarolás; a szürreális álomjelenet vagy akár a visszatérő szöveg is.

A történet szerint Töki éli ugyanolyan, bár szürkének nem mondható mindennapjait - a korábban aktívabb hippi most bowlingozással és White Russian-ivással tengeti az időt, általában két barátja, Walter és Donny társaságában. Egyik nap azonban lakásában rátámadnak, számon kérik rajta a mindenhol tartozásokat halmozó feleségét, Bunny-t, majd levizelik a szőnyegét és távoznak, lehetőséget sem adva a helyzet megértésére vagy megmagyarázására. Mivel Tökinek nincs felesége, gyorsan kapcsol, hogy egy másik Lebowskival téveszthették össze és már tudja is, mit tegyen: ezen a bizonyos gazdag Lebowskin kéri számon a szőnyegét, hiszen végülis a feleségének köszönheti az ominózus megbecstelenítést. A másik Lebowski semmibe sem nézi névrokonát, viszont amikor később Bunny eltűnik és váltságdíjat követelnek érte, jó ötletnek tűnik a feláldozható Tökit küldeni maga helyett. A sok szál pedig hihetetlen és abszurd jelenetek egymásutánjával varázsolnak el minket.

Leginkább azért vettem újra elő a filmet, hogy kipipálhassam a tételt az Imdb 250-es listáján, hiszen már láttam egyszer, de bevallom, jobbra emlékeztem. Persze Jeff Bridges Tökije hihetetlen figura és megérdemelten ikon, valamint John Goodmant is bármikor bármennyit elnézném, de szerintem ebből a receptből készültek később jobb végtermékek is Coenéktől. Ettől függetlenül ez abszolút jó film, de nem kívánkozik a polcomra és valószínűleg nem fogom újranézni egy jó darabig.

A bejegyzés írásakor A nagy Lebowski fenn van az SkyShowtime kínálatában.

5/4

The Way of All Flesh

A XIX. századi Skóciában játszódik ez a remek regény, ami váltott szemszögből meséli el egy fiatal nő és férfi találkozását és különös körülmények közötti egymásra találását.

Will Raven szegény sorból származó, de abból kitörni vágyó orvostanhallgató, aki utolsó napját tölti a Régi Városban, Edinburgh szegények lakta részében. Másnap megkezdi tanonckodását dr. Simpsonnál, a híres szülésorvosnál, ami kosztot és kvártélyt biztosít neki a gazdag negyedben. Azonban nem tud minden szálat megszakítani: talán egyetlen barátja, a prostituált Evie erőszakos halált halt, miután Will egy nagyobb összeget adott neki - amit maga is uzsorásoktól kapott. Bántja az Evie halálával kapcsolatos közöny, és maga próbál utánajárni, mi történhetett a lánnyal, miközben időnként menekülnie kell hitelezői elől is. Egy darabig nyugalomra lel a Simpson-házban, ahol újféle megmérettetések várnak rá. 

Simpson doktor alkalmazásában áll Sarah is, akire nem tesz jó benyomást Will - érzi, hogy körülveszi valami sötétség. De Will lekezelő stílusa és az, ahogy alulbecsüli Sarah-t, szintén nem kedvez a kapcsolatuknak. Sarah egyfajta kivételezett helyzetben van, Simpson doktor rábíz ápolói feladatokat, amit mások nem néznek jó szemmel. Abban a korban járunk, amikor erre nem tartották képesnek a nőket, csak azért, mert nők. Sarah keserűen figyeli, hogy minden nő, legyen gazdag vagy szegény, csírájában tapossa el saját álmait, hogy alkalmazkodjon a férfiak uralta világhoz.

Sarah és Will szemén keresztül látunk bele a hétköznapi sorsú emberek világába, akik bár ki próbálnak törni a világ által mereven felállított keretek közül, de nagyon sok akadályt kell leküzdeniük. Az Evie sorsa utáni nyomozás váratlanul új tápot kap, és a két fiatal érdekei közösek lesznek - így látják meg egymásban azt, amit addig talán lepleztek a másik elől.

Sok szempontból szerettem nagyon ezt a könyvet annak ellenére, hogy nem túl eredeti. Az egyik a krimi szál, amit ügyesen használ újra és újra a szerzőpáros, így azt is továbbterelgeti a könyv, akit esetleg az orvostudomány korai felfedezései és skrupulusai kevésbé érdekelnek. A másik a főszereplők kiválasztása: bevallom, nekem kicsit elegem van a korszakalkotó lázadókból, a különböző nagyon különleges (képességekkel rendelkező) főhősökből, jó volt egy kicsit hétköznapibb karakterekkel azonosulni, akik nem csak azért küzdenek problémákkal, hogy a sztorit előrelendítsék - éppen ellenkezőleg. A harmadik pedig a közeg: mind a kor, mind pedig az egészségügyi háttér és társadalmi problémák számomra üdítővé tették a regényt. 

Akinek a leírásom felkeltette az érdeklődését, az szerintem bátran tegyen vele egy próbát, azt adja, amit ígér. Kíváncsian várom a következő részt.

5/4