Tűzember

Szinte már általánosnak mondhatom, hogy ezt a könyvet is mindenféle előzetes információ nélkül vettem a kezembe. Békésen haladok az 1001 könyv listán, és elém ugrik egy japán misztikus thriller...erre nem számítottam. És még jobban meglepődtem, amikor rájöttem, hogy a várólistámon is rajta volt időtlen időkig...

Ezen felül még annyit tennék hozzá a következőkhöz, hogy nem olvastam King egyik agyonhivatkozott művét sem, amivel lépten-nyomon összehasonlítják ezt a könyvet - sem a Tűzgyújtót, sem a Carrie-t, szóval nekem ez volt az első ilyen természetfeletti regényem.

Miyuki Miyabe Tűzembere az ezredforduló Tokiójába repül minket, egy nagyjából olyan világba, ami akár bárhol is lehetne. Persze csak ha nem lenne Dzsunkó, a főszereplő fiatal lány, akiről már az első oldalakon kiderül, hogy különleges képesség birtokában van: elméjével tűzet tud gyújtani és a megteremtés pillanatában elképesztően pontosan tud vele célozni. Hogy levezesse a benne fejlődő feszültséget, "kieressze a gőzt", Dzsunkó éjszakánként kioson elhagyatott területekre és ott ereszti ki a benne lévő lángokat. Egy ilyen esti alkalommal gyilkosság tanúja lesz, ami aztán lavinaként sodorja magával Dzsunkót: előbb bosszút áll a jelenlévőkön, majd egyenesen nyomozást, hajtóvadászatot indít egyszemélyes hadseregként az elmenekülő gaztevő ellen. Azonban az eset sokkal összetettebbnek bizonyul, mint ahogy azt gondolta...

A másik oldalon egy középkorú rendőrnőt, Csikakót követjük, akit szakértőként hívnak a helyszínre. Általa betekintést kapunk a rendőrség felépítésébe és hierarchiájába, valamint a nők szerepének megváltozásába és annak elfogadásába. Derűs, empatikus természetével számomra nagyon jól megteremtette az igazságosztó, ugyanakkor magányos és elszigetelt Dzsunkó ellentétét. 

Nem nagyon szeretnék a történetbe ennél tovább belemenni, mert én nagyon élveztem, hogy meglepetéseket tartogattak az oldalak. Viszont nagyon hamar megfogott a történet, hol az egyik szál, hol pedig a másik volt, ami hajtott tovább. Annyit megjegyeznék, hogy a fülszöveg által talán kicsit túlságosan kihangsúlyozott lelkiismeret jelenléte Dzsunkóban számomra nem volt ilyen egyértelmű és inkább csak a könyv végére láttam egyáltalán jelét, és akkor is inkább mintha ellenpólusként lett volna jelen, mintha egy pálfordulás történne a lányban azért, hogy relatív pozitív szereplőként tűnhessen fel a könyv végére - én ezt nem feltétlenül igényeltem, ott kicsit túlságosan kétpólusú lett számomra az addig ügyesen egyensúlyozó történet.

Kifejezetten szerettem a mellékszereplőket, itt elsősorban Makiharára gondolok, de az epizódszereplőként feltűnő egy-egy karakter is érdekes volt.

Dzsunkó sokáig kifejezetten ellenszenves főszereplő, és csak a végére tudtam elkezdeni kedvelni, de ez annak is köszönhető, hogy egyre jobban megismerjük a fel-fellebbenő múltja és a másokkal alakuló kapcsolata által. De ez is nagyon tetszett benne.

Ha pedig ez nem lenne elég, érdekes képet fest a némiképp fiktív jelenről az írónő, amiben az ember nem lehet biztonságban; amiben az értékek rohamosan vesznek el és ami magától nem enyészik, azt elpusztítják. 

Nagyon örülök, hogy elolvashattam, sok érzelmet és gondolatot adott nekem.

5/5