The Nest

Rendezte: Sean Durkin

Írta: Sean Durkin

Főszereplők: Jude Law, Carrie Coon, Charlie Shotwell.

A fészek szerintem igen izgalmas műfajhibrid. A családi dráma keveredik benne thriller elemekkel. 

A történet szerint Rory O'Hara fényűző életet él Amerikában, de az üzlet lassan változik és úgy érzi, itt az ideje hazatérni Angliába, Londonba, hogy régi mentora cégénél új horizontokat hódíthasson meg. Felesége lovakkal foglalkozik és lovaglást oktat, gyermekeik is láthatólag lekötik magukat és meg van a helyük az életükben. Nagy döntés hát a költözés, de Rory ragaszkodik hozzá és végül meggyőzi a még mindig kicsit kelletlen és szkeptikus Allisont is.

A család többi tagja később csatlakozik Rory-hoz, aki addigra gondoskodik a lakhatásról. Egy lenyűgöző udvarházat bérelt ki maguknak távol mindentől, ami kedvez Allison lovakkal elképzelt terveinek és jövőjének, bár istálló egyelőre nincsen. A ház hatalmas, és a család tagjai természetesen nem csak térben kerülnek egyre távolabb egymástól, amit szépen szimbolizálnak persze a tényleges távolságok is. Rory egyre inkább átadja magát a kétségbeesett presztízshajszolásnak, és az addig meglévő (?) értékek lassan elvesznek.

Ez egyáltalán nem egy rossz film. Mindenféleképpen érdekes a téma, amivel foglalkozik és én üdvözlöm azt, ahogy megpróbálja fellebbenteni a fátylat lassan, enyhe szellőként csak időnként egy keveset megmutatva arról, mi az oka annak, hogy a szereplők odáig jutnak, ahol mi becsatlakozunk az életükbe. Jude Law határozottan jó választás volt, hogy ne idegenítse tőlünk el teljesen Rory O'Hara karakterét, akinek meggyőződése, hogy az a feladata a család életében és azzal tesz nekik jót, ha megadja azt, ami az ő gyermekkorából, életéből annyira hiányzott (vagy legalábbis ő meg volt erről győződve). Kulcspillanat ilyen szempontból anyjával való találkozása, amelyben szívszorító látni, hogy bármit tett a fiú, soha nem tudott elég, vagy akár csak figyelemreméltó lenni. 

Carrie Coon is érdekes anya, aki bár sokkal őszintébb magával, mint Rory, mégis nehezen érthető meg, mit miért tesz és a gyermekeivel is furcsa a kapcsolata. Egy szempontból szinte bénultan nézi, ahogyan szétcsúszik az életük, bár azzal, hogy ő nem tagadja meg saját magát, egy másik szögből ő lehet az, akit sokkal talpraesettebbnek, a család megmentőjének látunk. És ez a két ellentétesnek tűnő oldal jól megbújik egy testben. 

A gyerekek életébe kicsit kevésbé látunk bele, csak rövid jelenetek érzékeltetik a változást. Mégis kiemelném Ben O'Hara karakterét, aki talán az egyetlen, akivel tényleg szimpatizálni lehet a családban. 

A film erőssége a lassú építkezés. Azt éri el, hogy ugyanúgy lássuk a családot, mint egy külső szemlélő: először a felszínt, a tökéletesnek ható külsőségek tűnnek fel, és csak idővel tudjuk meg azokat a részleteket, amik felfedik az alapokban lévő romlást. A feszültség egyre csak nő és érezzük, hogy elkerülhetetlenül haladunk a tragédia felé, és már minden apróságra figyelünk és azt gondoljuk magunkban: "ez lesz az", aztán: "nem, ez lesz az".

A gyengesége pedig, hogy semmi nem történik. Nincsen katarzis. Nincsen megoldás. Elérkezünk a tarthatatlan pillanatig és ott maradunk. 

Természetesen lehet, hogy ez csak nekem keltette a befejezetlenség benyomását. Bennem hiányérzetet hagyott A fészek, be nem váltott ígéret maradt.

 A bejegyzés írásakor A fészek fenn van az HBOMax kínálatában.