Oroszlánkórus

Sokszor panaszkodtam már szerintem (nagyjából ahányszor csak eljutottam egyáltalán odáig), hogy milyen nehéz novelláskötetekről írni. Mivel viszont napi rendszerességgel olvasok novellákat, sokkal többet kéne hoznom nektek, többek között azért is, mert szerintem méltatlanul alulreprezentáltak és -értékeltek.

Dragomán György nevével pedig szerintem már mindenki találkozott, még ha olvasni nem is olvasott tőle. Ebben az esetben nem tartott velünk A máglyát megtárgyaló könyvklubunkon :) Én is már elég régen fogyasztom és szeretem az írásait. Számomra a regényíró és a novellaíró Dragomán egy kis túlzással ég és föld. Bár hasonló húrokon játszik, az írásai minden érzékszervre hatnak hossztól függetlenül, mégis, egészen más érzetet keltenek bennem. 

Az Oroszlánkórus kereken 30 novellát tartalmaz, amelyből több is felosztható több, apróbb, különálló, mégis összetartozó részre. Dragomán György most is gyakran fektet az átlagosnál nagyobb hangsúlyt az ízekre (nem véletlen a Főzőskönyv megjelenése), hangulatokat, emlékeket társít ételekhez, fogásokhoz. A másik, szinte minden novellán végigfutó hasonlóság a zene(iség). Néha ez egészen konkrét, szinte aköré szövődik (mint a Cry me a riverben vagy a Hevimetálban), néha pedig kicsit a háttérben marad, de ott van (mint a Húslevesben).

Rendhagyó módon most nem írok minden novelláról, hármat szeretnék kiemelni, kettőt rövidebben és egyet kicsit hosszabban.

A Вы выезжаете из американского сектора kitűnt számomra a mitológiájával. Erről a "kísértettörténetről" szívesen olvasnék többet vagy akár antológiát, szinte beleborzongtam a kislány történetébe.

A Karcsika nagyon megmelengette a szívemet, Karcsika talpraesett, kitartó és egészséges lelkű kisfiú. Egészen felvidított a karácsonyi kutyaajándék története (de hasonlóképpen kedveltem egyébként a Füles fotelt és a Mennyből az angyalt. A gyermeki tisztaság, naivitás és csodalátás üdítő hang.)

A kedvencem a Medvetánc volt. Ezen járt a legtöbbet az agyam, és nagyon sok apró, többről árulkodó részeltet hordozott számomra. Egyrészt nagyon tetszett a bizonytalan céllal jelen lévő főhős, aki végül egyáltalán nem az a titokzatos esélytelen győztes, akire talán először gondolunk. A keserű, lerombolt környezetben mégis nagy álmokat kergető emberek rászedhetősége, pumpolhatósága, kihasználhatósága abszolút ismerős a mindennapokból, bár ne lenne. A maffiaszerű üzenet kicsit felszabadítja az olvasót emiatt, úgy érezzük, elnyerték a méltó büntetést. De ugyan miért gondoljuk, hogy a főszereplőnk a jót képviseli, nem csak történetesen egybeesett a jó a saját (ill. Dzsidzsi bácsi) abszolút önös érdekével? Attól már felmenthető a tett?

Olvassatok Dragomán Györgyöt! Biztos vagyok benne, hogy több novella is el fogja indítani az agyatokat hasonló módon, mint az enyémet a Medvetánc. Talán nem ugyanaz, de pont emiatt is jók a novellák. Könnyebben tudnak sokszínűek lenni, mint egy hosszabb terjedelmű mű, és így valószínűbb, hogy mindenki talál benne neki tetszőt, és talán ami nincs olyan közel hozzá, arra sem sajnálja azt a rövidebb időt, amit azzal töltött.

5/5