Kristálytemető

Mindig boldog vagyok, mikor egy magyar szerző érdekes témához vagy formához nyúl. Az sem kizárt, hogy ez kissé megengedőbbé tesz. 

Így van ez Zala Kristóf könyvével is, amit tovább "súlyosbít", hogy a szerző első könyvét olvastam. Bátor vállalkozás volt rögtön egy ilyen nehéz és ambiciózus téma-forma elegybe vágni.

A Kristálytemető ugyanis Olivér útjáról szól, melynek során elfogadja feleségének-élete szerelmének halálát, elengedi őt és megbirkózik a gyásszal és a dühvel, ami dúl benne és lehetetlenné teszi a hétköznapi életet.

És az utat itt szó szerint kell érteni. A szerző in medias res indít, ez hirtelen mély víz az olvasónak, csak kapkodtam a fejem, miközben próbáltam feldolgozni az Ady- és Aladdin-világból szökött szereplőket, és a helyére tenni magamban, hogy most mi is történik. Olivér egy nap ugyanis egy egészen egyszerű képi hasonlat (szomszéd néni boszorkány) miatt egy meseszerű alternatív valóságban találja magát (vagy hogy igazából mi történik, azt azért nem tudjuk pontosan), ahol a megszokott módon próbáról próbára halad előre, hogy elérje a jutalmát.

Kezdeném a negatívumokkal. Egyrészt a hirtelen kezdet engem kicsit megrázott. Nem mondom, hogy lehetetlen volt felvenni a ritmust, de határozottan zökkenőkkel teli volt az indítás.

A könyv maga borzasztóan tömör. 112 oldalról beszélünk, ami alatt egy szerelem történetét és egy alternatív világ teljes szabályrendszerét megkapjuk. Mivel nem volt tér a lassú építkezésre, én így elengedtem volna az apró részleteket, amik később nem bírtak jelentőséggel. Így persze kockáztatnánk azt, hogy minden a cselekményt viszi előre és talán kevesebb is a meglepetés, ugyanakkor az olvasónak könnyebb dolga lenne és a történet mesei mivolta is hangsúlyosabb lehetne.

Lehet, hogy ez csak én vagyok, de nekem leugrottak a könyv lapjairól a pár (illetve hát, hmm, nem csak az ő) szexuális életéről történő anekdoták. Ráadásul szerintem semmit nem adtak hozzá a hangulathoz vagy a történethez. 

Sokszor éreztem, hogy az író valamelyik szereplő szájába adva inkább felmondatja számunkra a történetet, a megfejtést vagy amit éreznünk kell ahelyett, hogy lefestené, körülírná nekünk vagy hagyná, hogy magunkról jöjjünk rá, utalásokból vagy a sorok közül olvassuk ki. Ez leginkább az Úriember és Olivér beszélgetése volt, amit ráadásul kicsit modorosnak is éreztem, de megpróbáltam betudni valamiféle tudatalatti pszichiáter-kliens szeánsznak (annak meg túlságosan irányított volt, és még mindig indokolatlanul modoros, de mindent nem lehet). 

És utolsó pontként még a vége volt nekem kicsit esetlen, elmaradt a katarzis azzal, hogy ami addig olyan nehéz volt, hirtelen súlytalanná válik. Elég lett volna a jövőnek csak egy sokkal leheletnyibb felvillantása, sugallata ahelyett, hogy úgy érezzük, a múlt azonnal le is zárult és "jöhet a következő".

Abból, hogy ilyen hosszan soroltam azt, ami nem tetszett, talán azt gondolhatjátok, nem szerettem a könyvet. De igen, és főleg azt süvegelem meg és bocsátok meg emiatt szinte mindent, hogy volt bátorsága a klasszikus mesei elemekhez nyúlva feldolgozni egy ilyen nehéz témát. A regény egyértelmű erősségei azok a pillanatok, amikor Zala Kristóf mesél, nem pedig magyaráz. Ezekben teljesen elmerültem, észre sem vettem, hogy telik az idő, izgultam, gondolkodtam. Ilyen formán (alternatív világban jellemzően inkább aktív mozgásos feladatokkal) nehézségeket, pszichológiai mélypontokat vagy jelenségeket feldolgozni eddig még inkább csak számítógépes játékokat láttam, és nagyon, nagyon örültem, hogy ezt most egy könyvben kapom meg.

Köszönöm, hogy olvashattam!