Annyi sok gondolatom volt ma magamnak egy szakaszon, és már alig emlékszem...

"Ne kínozd magad fölöslegesen! Pláne, ha már a kezedben van egy lehetőség, ami eséllyel csökkentheti a szenvedéseidet. Legfeljebb nem válik be."

"Olyan nincs, hogy leülni és feladni. Nem jön érted senki, nem találnak meg. Vissza kell menni, vagy előre, de egy helyben fölösleges maradni."

Reggel lelkesebben indultam...volna, de lábra állni már más kérdés. Bemerevedik az alsó lábszáram, ma ráadásul a bal lábfejemet is nehezen hajlítottam, féltem az ínhüvelygyulladástól. Pokoli kín volt kijönni Coimbrából, aztán 3-5 km után jobb lett. De aztán, nem is tudom, úgy 10 km-nél...nem álltam meg, mindig majd a következőnél, de aztán sírásig felhergeltem magam egy erdős, köves, poros szakaszon, a mamámat akartam, hogy vigyen haza, de senki ne tudja meg, hogy csődöt mondtam. Úgy látszik, komoly bulldog-problémáim vannak, nem fogadom el, hogy valami talán mégsem nekem való. Kell valami, valaki, aki megzaboláz, húzza a gyeplőt. De ez nem túl jó.

Útitársamnak az elején mondtam, hogy inkább egyedül mennék, remélem, hogy nem bántottam meg. Mikor bevárt, megkérdeztem, azt mondta, nem. Ennek örülök, de az ő tempója, mentalitása annyira nem nekem való, és a tudat, hogy itt vár, vagy mögöttem jön, megváltoztatja a viselkedésemet és "kifordulok magamból". Ezt nem szabad, nem ezért jöttem.

Mi volt még...a másik lány mégsem jön, írtam neki, mit csinál a jegyekkel, mert eszembe jutott, mi lenne, ha valaki mégis kijönne a családból. Nem tudom, ők hogy döntöttek, este 8-kor beszélünk.

Malában egy portugál figura meghívott egy kávéra. Nagyon jól esett, még úgy is, hogy nem tudtunk beszélni, meg a számomat akarta, persze nem adtam meg. Az első kávém volt aznap.

Maelhadában meg egy dán férfival futottunk össze, nem értem pontosan a nevét. Egy szálláson is szálltunk meg, ez az első alberguém. 10 euró volt, még mosni is sikerült 2 euróért, ezt feleztük a dánnal. Illatosak a ruháim.

Szóval vele beszéltettem sokat délután, remélem, útitársam nem veszi zokon. Igyekszem őt sem hanyagolni.

Ma fogunk menni vacsorázni. Miután apuval beszélgettem tegnap, rájöttem, nem szenvedni jöttem ide. Kár, hogy a lábamra annyit kellett költeni. De hajrá, ami lehetőséget elém hoz a sors, azzal élni fogok, nyilván az ésszerűség határain belül.

Ami talán az áttörést hozta, az a bakancs - szandál-csere volt. Nyilván tiszta hülye vagyok, hogy eddig nem tettem. De ez is elmond rólam valamit.