Megint nem aludtam éjjel. Nyitva hagytuk a tolóajtót, de a szállásunk egy forgalmas főút meg a vonat mellett volt, és este még a nép is zajongott. Remélem, ma már menni fog az alvás. Azt nem mondhatjuk, hogy nem vagyok elég fáradt...

A reggeli indulás rendben volt, útitársam mondta, hogy hallott fél 6-kor elmenni túrabotosokat. Van egy házaspár, akiket láttunk, lehet, hogy ők voltak.

Egy 5 km-re lévő reptér kávézójában terveztünk kávézni, de ott nem láttunk életet. A következő reménysugár Reguengo volt, de azt is buktuk. Valadában már összejött, és bár meg-megálltunk addig is, ott pihentünk egy nagyobbat. A vasúti hídnál találtunk árnyékos padokat, ott rápihentünk az előttünk álló hosszú, település nélküli szakaszra. Ott volt még WC meg csap, feltöltekeztünk. Találkoztunk egy fiúval, beszéltem vele pár szót. Ugyanonnan indultunk, ő is Santarémben tervezte tölteni az éjszakát. Egy darabig közvetlenül utánunk jött, de aztán én bementem jégkrémért, és elköszönt, jó darabig még láttam a hátát.

És belekezdtünk a pokoljárásba. Poros-köves út, árnyék éppenhogy. Úgy sikerült kibírnom, hogy azt mondtam magamnak egy órát mennem kell, így tényleg bírtam addig, útitársam lemaradt. Árnyékban ültem, negyed órát vártam rá, de ő mondta, hogy vérzett az orra, így szerencsére hamar tudtunk fogni egy autót ami bevitte - mint kiderült, azért nem a városig, még 4 km-t gyalogolnia kellett.

Én meg ottmaradtam a pokolban. Zenét hallgattam, ez talán segített, de 10 centis porban, szó szerint árnyék nélkül 13 óra körül. Éreztem, hogy égek. Tikkadtam. Attól féltem, hogy napszúrást kapok. Életmentő csapot találtam aztán 13:20 után egy udvaron. Először forró víz jött belőle, hajamat meg a kendőmet bevizeztem, megittam a maradék meleg vizemet, aztán csak visszamentem és kiengedtem, így lett hideg vizem.

Egy darabig volt komfortosabb érzetem, aztán elkezdődött megint a forró szakasz, majd az emelkedő. Az teljesen demoralizált. Tíz lépésenként meg kellett állnom, fájt a lábam. Arra gondoltam, mi lesz velem, ha 100 m emelkedést sem bírok!?

Aztán csak beértem Santarémbe. Elkezdtem keresni a tűzoltókat. Gyorsan megtaláltam az utcát, de őket nem, kiültem egy parkba, hogy megvárjam útitársamat. El is mondtam neki. Aztán hívott, hogy ő nem talál, már négy parkot megnézett, és egy küldött egy címet, de azt meg én nem találtam meg sehol. Mondtam, hogy akkor maradjunk a tűzoltóknál. Vártam, közben találtam egy hostelt és kiderült, hogy a tűzoltók elköltöztek, de azt nem tudták, hova, meg azt sem, fogadnak-e minket. Na, kiderült, hogy útitársam meg ott van náluk, de nem tudja elmondani, hogy menjek oda. Kitaláltam, hogy bemegyek a tourist infóba. Ők sikeresen elirányítottak (még térképet is kaptam) a MÁSIK tűzoltóságra (hivatásos? területi?). Itt megint egy jó kört beszéltünk az útitársammal, mert mindketten állítottuk, hogy ott vagyunk, és egyikünk se tudta, hogy hol van a másik. De aztán egy kedves fiú elmondta, és 5-10 perc múlva ott voltam.

A helyért 10 eurót kellett fizetni, útitársam ezen kicsit kiakadt, de korrekt hely, ketten vagyunk két emeletes ágyra, saját fürdőnk van. 

Az esti mérleg: 6 új vízhólyag, nyakon, karon új leégés. Lábamon valószínűleg csak nem látszik.

Aggódom a holnap miatt. Szeretnék menni. Mindent lekezeltünk, remélem, lábra tudok állni.