Amikor még hittünk a sellőkben
Megint egy Arany Pöttyös könyv, az egész jók sorát gyarapítja.
Izgalmas a felütés: Kit Bianci traumatológus, egyik éjszakai műszakja közben egy híradóban meglátja rég halottnak hitt nővérét egy új-zélandi szórakozóhely leégése kapcsán felvett helyszíni közvetítésben. Ő Floridában van, családja is ott élt (bár Josie Franciaországban egy vonat elleni terrorcselekményben vesztette életét - vagy meghalt egyáltalán?). Mikor hozzá közel élő anyja is felhozza a témát, végül arra jut, hogy utánajár a dolognak és elrepül Új-Zélandra, hátha sikerül megtalálnia Josie-t, ha pedig nem, hát nyaral egy jót.
Josie és Kit gyerekkora nem volt átlagos. Apjuk egy olasz séf, ő vezette sziklaormon lévő házuk éttermét, anyjuk pedig segítette. Szenvedélyes, romboló szerelem volt köztük, és közben nem mindig irányult a figyelmük gyerekeikre. Mikor azonban igen, akkor varázslatossá tették a perceket. A két kislány szinte vadon nőtt fel, azt csináltak, amit akartak, amihez nem volt kedvük, azt pedig nem. Amikor egy viharos éjszakán Dylan, a kamaszfiú a házukhoz verődik, a család kérdés nélkül fogadja be, pedig látszik, hogy súlyos terhet cipel. Innentől kezdve Dylan neveli a lányokat, akik felnéznek rá. A tragédia azonban túl sok úton száguld feléjük, hogy elkerülhető legyen.
Nagyon jól felépített könyv ez. A váltott szemszögnek köszönhetően érzékenyít abba az irányba is, ami nem feltétlenül lenne a szánk íze szerinti (nekem ez Josie volt), és szépen, fokozatosan megérteti velünk azt, amit első blikkre talán megérthetetlennek érzünk. Fokozatosan merülünk alá a múltba, és bár eleinte ez érdekel minket jobban, a jelen eseményei és a régen keletkezett, de most kicsapódó traumák ügyesen terelik át a pillanat átélésébe nem csak a szereplőket, hanem minket is. A kötelező szerelmi szál rendben van, nekem kifejezetten frissítő volt pár romantikus limonádé után, hogy nem egy készen kapott tökéletességet kapunk (bár azért még mindig messze van az átlagembertől), hanem azt látjuk meg, hogy Kit mit szeret benne.
A vége kicsit elkapkodott, kb. onnantól, hogy a két testvér újra találkozik, valahogy mintha súlytalanná, átérezhetetlenné válnának a jelen eseményei - a múlt továbbra is jól felépített. A zárókép különösen ... furcsa. Legalábbis nekem. Nagyon örülnék, ha a szeretteim ennyire ki tudnák találni, mi az a mély trauma, amit még én sem tudok megnevezni, de lehetetlenné teszi a továbblépést, de irreálisnak találtam ezt, főleg ilyen módon. Gondoljunk csak bele: a jelenlévők közül talán ha három ember ismeri Kitet, és ebből a nővérével kimaradt kb. 20 év, a szerelmével meg csak nemrég találkozott először. De betettem ezt is az "ábránd" címkébe.
Ami kimondottan tetszett benne, az a múlt átértékelése. Hogy mennyire megváltozhat az, hogy bizonyos dolgokra vagy emberekre nézünk, mikor már benőtt a fejünk lágya. Vagy új információkat tudunk meg róluk. Sajnos ebben néha éreztem némi külső szemszöget az írásmódban, főleg ami Dylant illeti, szerettem volna őt Kit és Josie szemén keresztül látni, de valahogy ez nem jött össze. A két lány kapcsolata az erőssége viszont a regénynek.
Ha olyan, kicsit könnyebb olvasmányra vágytok, aminek azért van mondanivalója és mélysége, akkor ez jó választás lehet.
5/4
