Na igen, ez érdekesen alakult.

Szombaton korán indultunk, fejlámpával, sötétben, elég sokáig. 5 km után akartunk egy kávéra megállni, de semmi nem volt nyitva, az emberek aludtak meg minden. Jó sokára jöttünk rá, hogy szombat van.

8 km-nél életet mentett egy mexikói étterem. Kávéztunk, és bár reggeliztünk, megfeleztünk egy sajtos kenyeret. Peter, a német öregúr itt ért utol bennünket.

Hideg volt, borult idő. Az út igen fura volt, néha úgy éreztem, csigavonalban, cikkcakkban haladunk. Végig olyan volt, mintha az út most megmutatná: úgyis oda vetlek, ahova én akarom, nem tehetsz semmit! Az út nagy részében csöndben haladtunk egymás mellett, de ez most jó volt így, kavargott benne minden, azon gondolkodtam, mások lennének-e az érzéseim, ha az egész Finisterrába utazás miatt nem sietnénk. Akkor lassabb lennék-e, más dolgok bolyonganának-e bennem, át tudnám-e élni teljes egészében a "megérkezést".

Újabb 9 km után újabb kávé, egy kis joghurt-gyümölcs. Azt hittük, innen jön aztán a mászás, de észre sem vettük, már lefelé ereszkedtünk. Ami mondjuk nekem rendesen fájt.

Megláttuk Santioagot is, de a katedrálist nem, csak valami modern városrészt. ennek sem volt hatása. Láttunk nyuszikat, az aranyos volt. Aztán amikor beértünk az épületek közé, elkezdtünk felfelé kapaszkodni, és ez rendesen tönkretett. Lépegettem felfelé, minden pillanatban úgy éreztem, kipurcanok, meg kell állnom, és aztán történt valami, amit nem tudnék visszaidézni, és a zihálást, a nehézségeket mintha elfújták volna. Csak mentem előre. A jelzések egy idő után eltűntek, egy ember azt mondta, csak menjünk egyenesen előre. Egy templom mellett egy helyes parkon mentünk át, csináltunk pár fényképet. Itt már szólnom kellett Björnnek, hogy lassítson, már sántikáltam a térdem miatt. Beértünk a régi városrészbe, rengeteg volt az ember, alig-alig haladtunk, minden merchandizing, szuvenírshopok és éttermek váltották egymást, mindenhova be akartak terelni minket, de már láttuk a katedrális csúcsát, céltudatosan haladtunk. Egy étteremből Stu bukkant elénk, Björn leállt vele beszélgetni, én csak topogtam, megzavart a helyzet. Kezet fogtunk, gratuláltunk egymásnak, mentünk tovább.

Érdekes érzés volt a térre érni. Ahogy elénkbukkantak egymás után a katedrális részletei, elsírtam magam. Megérkeztem, megcsináltam. De ez csak pillanatokig tartott, a tömeg megzavart, ráadásul más zarándokok jöttek oda, hogy hol lehet ez meg az. Néztem az emberek arcát, de nem láttam senkién azt a zavart meghatottságot, amit én éreztem. A többség persze turista volt, bármit le akartam fényképezni, várnom kellett a soromra. Csináltunk pár fényképet, Björn megkérdezte, hol kell pecsételtetni, beváltani a compostelát. Megtaláltuk, sorba álltunk, megkaptunk, gratuláltak. Futószalag. Azt hiszem, még itt sem vettem le a hátizsákom. Björn azt mondta, neki itt volt az igazi megérkezés. Megkérdeztük, hol lehet credenzialt venni Finisterrába, megmondták. Betévedtünk a pilgrim's service-be, nem az volt az, a tourist office, így megkérdeztük a buszt is. Mivel valami ünnep van, csak 18-kor indul. Ez volt 13-kor, meg is lepődtünk. 12:30-kor ezek szerint már a katedrálisnál voltunk. Gyors 25 km volt... 

Kaptam térképszerűt, bár inkább csak leírásokat, meg credenzialt.

Ezután összefutottunk Marcelloval, őt is bekonvertáltuk a tervbe. Még Heudrunnal is összefutotttunk, volt nagy ölelőzés. Mentünk a térre ígéretünk szerint tarta de Santiagót enni, kielégítő volt. Üldögéltünk, aztán elindultunk a buszmegállóhoz. El-elgabalyodtunk, Marcello kérdezősködöttt, nézelődtünk. Nagy szerencsére összeakadtunk a spanyol-portugál különítménnyel, mindenki mindenkit megölelt, gratulált, csináltam gyorsan sok fényképet. A buszmegállóban megvettük a jegyet, és kiültünk kávézni, a fiúk meg enni. Gyűltek körülöttünk a franciás pilgrimek, két norvég (egy pár) meg egy svájci kis figura, akivel Björn beszélgetni kezdett, így késve indultunk a buszhoz és már nem volt időm pénzt felvenni. Ráadásul ezen a hülye helyen a peront is tól-ig adják meg, így rohangáltunk a buszok között, melyik lehet a mienk. 

Az út csodajó volt, teljesen más hangulatú helyeken mentünk, láttuk az óceánt, ami teljesen gyerekes reakciókat váltott ki belőlem, ráadásul közben ránksötétedett, ami elmondhatatlanul atmoszferikussá varázsolta a kis tengerparti városokat. Fényképezni akkor már sajnos a vaku miatt nem tudtam, de képeslapra, háttérképnek kívánkoztak. Különösen Cee tetszett. 

Aztán megérkeztünk Finisterrába, és megleptek bennünket a szórólaposok, mint legyek a szart. Csak szabadulni akartam az aznapi második tömegiszonyomból.Elkezdtük keresni a La Luzt, amit Kaj táplált belém, lementünk a kikötőbe, amit megintcsak imádtam, a fiúk meg kiröhögtek, hogy ez még nem az óceán csak egy kikötő. Aztán feladtuk, és a Hotel Finisterrában fejenként 15 euróért három külön ágyon, de egy szobában kiegyeztünk. Összeszedtünk magunkat, kitaláltuk, ki mit akar rituálisan elégetni, és elindultunk ATM és vacsora iránt. Útközben megtaláltuk az alberguét és az első jelzést, az ATM-hez útbaigazítottak és amíg mi pénzt vettünk fel, Marcellót egy néni elcsábította, hogy nézzünk meg egy általa ajánlott éttermet. Végül ott is vacsoráztunk, érdekes hely volt, de jó. Krumplis tortillát ettem tonhalas salátával, majd kidurrantam utána. Megkóstoltam Marcello octopusát és Björn calamariját is. Még valami csokipuding-tejszínhab-karamellöntetet is kaptunk, mert Marcello szerint azt mennyire imádnánk. Hát nem volt valami különleges. Kávéztunk, aztán a kikötőben nagy viháncolás közepette Marcello egy pólóját, Björn egy zokniját én meg egy bugyimat égettem el. Ja, vacsorához még boroztunk, ribeirót ittam Marcelloval. 

Visszamentünk a hotelba, és egy körül nyugovóra tértünk. Marcello horkolt, csak hogy ne érezzük a camino végét, 8:30-kor pedig magunktól ébredtünk. Megpróbáltuk megkeresni a világítótornyot, de túl messzinek tűnt, így csak kicsit sétálgattunk, és aztán megreggeliztünk, kávé, friss narancslé, croissant, vaj, lekvár. Megkérdeztük a Muxiába vezető jeleket, azt mondták, az másik, és megmutatták.

Hotel, összepakoltunk, a megszokás miatt percek alatt. Kijelentkezés, és elindultam. A fiúk még egy darabon elkísértek, találtunk kagylót, és ahol szép volt a kilátás, még fényképezkedtünk és elbúcsúztunk. Sokáig törölgettem a könnyeimet és mentem háttal, hátha visszanéznek, de nem. Az óceánpart gyönyörű volt. 

Az első kereszteződésben össze is zavarodtam, nyilak mindkét irányba, kagyló sehol. A part felé indultam... Hamar felértem egy főbb úthoz, ahol megtaláltam a szállodát, amit tájékozódási pontként megemlítettek. Tőle balra kagyló az utca sarkán, felfelé nyilak, így felfelé vettem az irányt. Úgy 1-2 km után lekoptak a nyilak, kagyló már nem volt, így megkérdeztem, visszafele irányítottak és jobbat emlegettek. A kagylós útkereszteződésben tehát jobbra vettem az irányt (amúgy logikusnak is tűnt ha nincs nyíl, arra indulok), és hamar vissza is értem Finisterrába. Már előtte is írtam Björnnek, hogy eltévedtem, ő a legjobbakat kívánta, de ezek után már besokalltam, és újra úrrá lett rajtam az érzés: csak haza akarok menni (először a katedrálisnál éreztem ezt). Írtam, hogy megyek velük vissza. A reggelizőhelyünkön megtaláltam őket, kaptam kávét, elsírtam magam, tiszta hülye vagyok, nem is értem, mit gondoltam.Mondták, hogy sajnálják. Én mondtam, hogy nem, mert a camino így emlékeztet arra, amit már egyszer megtanított: nem az a lényeg, hogy egyedül mi mindenre vagyok képes, mert sokra, hanem egyrészt hogy mi értelme van egyedül, másrészt hogy semmit sem kell, csak azért, mert valamikor elhatároztam. A buszon felkavarodtunk, ekkor már mindenki igen érzelmes hangulatba került. Marcellot még ölelgettem is indulás előtt, Björn csak felszállás után pityeredett el kicsit. Mindenki magába fordult, Marcello szipogása törte csak meg hármunk csöndjét. 

Úgy döntöttünk, a repülőtéren kezdünk, én utánajárok a lehetőségeknek, Björn pedig már ottmarad, de még eszünk egyet együtt. Ryanair megmondta, hogy nekem már semmi lehetőségem, mert Ponteverdában becsekkoltam.Hát, jó lecke volt. Megint pityeregtem kicsit, ettünk, kávé, cigi. Végül életbe lépett a B-terv: 18-as busszal elutazom Marcelloval Portóba, és itt töltök 2 napot, majd egyet Santiagóban, és haza csütörtökön megyek.

Nagyon nehéz volt Björnt otthagyni a repülőtéren, de az igazi sírás akkor kezdődött, amikor a kávézóban ültünk Marcelloval, mikor megvettük a jegyeket a buszra. Nem hittem volna, hogy ilyen jó emberekkel találkozom és hirtelen egy ember ennyit jelenthet nekem. Tényleg hiszem, hogy vannak, akiket neked rendelt az ég, nem csak szerelemből, de más okból. Mindegy, ki miben hisz, égben köttetésről, vagy előző életekről, lelki társakról beszélünk-e. És nem állítom, hogy velük minden könnyű és energiát már ebbe bele sem kell tenni. De mégis rengeteget jelent. 

Ugyanakkor kíváncsi vagyok, ez csak a caminora szólt-e. Hogy ez egy másik élet volt-e, amiben kicsit mások vagyunk, mint egyébként. Hogy átjárható-e a két világ. Eddig Björn szakadatlanul SMS-eket küldött, mikor egy kis időt külön töltöttünk. Nem számítok hasonlóra, de remélem, egy-egy üzenet, e-mail majd érkezik. A leszállását mindenesetre megírta, azóta nem tudok róla, de várok türelmesen.

Marcello mesélte, hogy rengeteget sírt, amikor nem fordultak hátra. Érzelmes kis öregember :) A repülőtéren megfogtam a kezét, azt mondta, olyan vagyok neki, mint a lánya. Marcelloval is sokat beszélgettünk mindenféléről, ami itt történt velünk. Azt mondta, ő csak egy kellemes időtöltésre vágyott, de benne is megváltoztak a dolgok. Jó lenne ezeket később elővenni.

Mikor Finisterrából buszoztunk vissza, azt mondtam Björnnek, azért nem jutottunk el a világítótoronyba, mert a mi utunk még nem ért véget, még el kell jönnünk ide, hogy egyszer, egy út elején vagy végén megnézzük. Beszéltünk arról, hogy 5 éven belül csinálunk egy ilyen caminot, de nem zavarjuk le négy nap alatt, rászánunk egy hetet, tíz napot.

Nem tudom, hogy a felesége mit fog szólni hozzám. Hogy hogyan lehet elmondani azt, ami köztünk volt. Csak szuperlatívuszokban beszélt Birgitről, bízom benne, hogy nem csalódik a megértésében. Azt hiszem, nehezen átadható és megérthető az a kapcsolat, ami kialakult, szerintem még egy caminósnak is, mert ilyet nem sokat láttam rajtunk kívül. Ajándék volt, és nem tudom, miért kaptam azt leszámítva, hogy élvezem.

A buszon találkoztam két magyarral, akik franciások voltak. Rögtön rá is jöttem, miért nem szeretem magunkat. Jöttek az elvárások, a meg nem értések, a teljesítménydrukk. Mi hány km, én ide is gyalog mentem, miért nem itt szálltál meg, akkor meg hol, meg magyar albergue, meg világítótorony. A végén már mondtam, hogy itt semmit nem KELL.

A kávézóban rengeteget sírtam, meg még meg is kezdődtek az SMS-ezések Björnnel, így mikor lecsillapodtam, újrakezdtem.

A buszút jó volt. Kevesen voltunk, kényelmes volt. Marcelloval beszélgettünk, mondta, hogy valóban elkezdett másképp tekinteni rám, és akkor én kihátráltam, aztán már csak a barátom akart lenni. Mondtam hogy egyrészt most semmit nem tudok viszonozni, [...] Másrészt átéltem már egy menekülést a camino alatt, nem akartam újra, így biztos végletesebben reagáltam. 

Érdekes volt visszafelé utazni a caminot. Ponteverdát, az alberguét pl. egészen közelről láttuk, mellette volt az állomás. Kevés helyen álltunk meg, autópályán haladtunk. Sokáig nem fogtam fel, hogy ez nemzetközi utazás, hogy visszatérek imádott Portugáliámba, és a helyre, az egyetlenre, ahol a hely miatt éreztem jól magam. Ez sem véletlen. Bábozódni jöttem Portóba. Megérkeztünk, az állomást 3-4 km-re saccolta a buszsofőr. Először a metróra vártunk, aztán Marcello látta, hogy ideges vagyok a késői időpont miatt, így fogtunk egy taxit. Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy a szállás drágább, mint tudtam, én meg ugye nem kérdeztem rá a telefonon, csak a hétfő 15 euró. Marcello mindenáron tárgyalt kedvezményért, mivel portugálul beszéltek, nem tudom, mennyire volt bunkó. Mondtam, hogy kifizetem a különbözetet, de én itt maradok. Végül kaptunk welcome bort, beszélgettünk, cigiztünk kicsit, de késő volt, főleg spanyol idő szerint, így megbeszéltük, hogy 9-re állítunk be órát. Reggeli, délelőtt katedrális, együtt ebéd, aztán ő vonattal Lisszabon.