Jelmezbál

Folytatódik az "olvassunk magyart" kampányom :)

Grecsó Krisztiánra (is) már régen kíváncsi voltam, hiszen elég népszerű, és ami az olvasást illeti, úgy voltam vele, hogy akkor annyira rossz nem lehet.

És nem is. Kifejezetten élvezetes, bár helyenként nehéz olvasmány a Jelmezbál. Igazából töredékeket olvashatunk emberekről, novellákat, akik viszont egy dologban közösek: gyökereik Sáraságba vezetnek vissza, egy kis fiktív faluba, és így keresztezik is egymás életét. A történetek külön is kerekek, és bár tesznek hozzá néha egy-egy másikhoz, folytatni nem folytatják egymást. Ráadásul időben is máskor játszódnak, így könnyen elképzelhető, hogy egy korábban olvasott történésnek a múltjáról tudunk meg valamit később. Néha csak egy elejtett félmondatot.

Ha most olvasnám, akkor azt hiszem, fognék egy füzetet és jegyzetelnék. Nehéz a sok szereplőt befogadni, meg a sok szereplőnek a sok rokonát úgy, hogy közben a sztorira koncentrálunk és még időben is próbáljuk a helyére tenni a dolgokat. Néha valaki csak említés szintjén bukkan fel, és nehéz hova tenni.

Grecsó végtelenül erős hangulatokat fest, és nagyon szókimondó. Ez a kegyetlenséget illetően megszokott hazánkban, de mondjuk a szexualitásra vonatkozóan nekem új volt. Egy olyan magyar valóságot mutat be, ami ha nem is a miénk, a jó részét akár a szomszédban is el tudjuk képzelni (főleg mivel a Sáraság nevű települést leszámítva minden létező és jól ismert hely). 

A történet elég szerteágazó mind térben, mind időben, köszönhetően a sok főszereplőnek. De minden cím egy másik ember egyéni drámáját festi le erős színekkel, lélekbe maróan. Nem mindenkivel fogunk tudni közösséget vállalni, természetesen, de nekem egyik történet sem volt kevésbé érdekes, mint a másik (maximum kicsit nehezebben befogadható vagy érthető). Mind hordozunk magunkkal valamit, amit nem tudunk letenni - ezekre a pontokra hegyezi ki nagyon érzékletesen a novellákat Grecsó. 

Olvassatok magyart! :)

5/4