Rendhagyó most ez az írásom, hiszen versenybeszámolót még nem tartottam nektek. Ha tetszik, elképzelhetőek ilyenek a jövőben, most már így két év után azt hiszem, mondhatom azt, hogy a futás az életem része lett. Persze nem lesz olyan gyakori, mint a többi, talán két havonta egy - ez lenne a cél.

Mivel ez az első, azt hiszem, helye van az eredettörténetnek. Aki ismer, tudja, hogy sosem szerettem futni. Gimiben egyenesen gyűlöltem. Bár azt hiszem, ott semmilyen sportot nem szerettem meg különösebben (van helye a fejlődésnek). Sok sebet hagy a képességtantárgyakban a felmérés, futásból szerintem kettesnél sosem voltam jobb, hiába adtam bele mindent. Sem gyorsan, sem hosszan nem tudtam futni, miért is szerettem volna?! Amíg súlyzós edzéseket csináltam később, addig futogattam, de az leginkább futópadon és bemelegítésképpen történt, nem volt élvezet és nem is foglalkoztam vele. Főiskolán aztán választani kellett három lehetőségből, így én a 12 perc futást választottam (bármit inkább, mint a négyütemű fekvőtámaszt...), akkor erre edzésképpen néha eljártam futni, egyszer még a Margitszigetet is sikerült körbekocogni, máig nem tudom, hogyan, de nem kaptam rá.

Bár így utólag nehéz ezt megmondani, mindig valami olyasminek éltem meg a futást, mint valamit, amit nagyon jó lehet tudni, de én nem vagyok rá képes. Egyszerűen nem. Akárhányszor kezdtem újra, mindig kb. 400 m-ről kellett kezdenem és kínkeservesen jutottam el talán 1 km-ig, míg mások 5-10-21-42 km-t futottak le ennyi belefektetett energia és idő után. Én sosem voltam abban jó, hogy magamhoz mérjem magam, így folyamatosak voltak a kudarcélmények. 

Aztán 2017 júliusában új telefont kellett vennem. Volt rajta egy "kötelezően feltelepített" applikáció, a Futótárs. Megnéztem, találtam benne edzésterveket, és volt benne egy abszolút kezdő program, ami úgy indult, hogy 1 perc futást 1 perc sétával kombinált. Mindent ötször, így tíz perc volt az egész. Akkor már a rakpart közvetlen közelében laktunk, így egy este fogtam magam, és nekiálltam. És sikerült. Ez volt életem első tényleges sikerélménye "futóként". Rákaptam, és igyekeztem folyamatosan csinálni az edzéseket. Nagyon jó volt, hogy végre nem távban mértük a teljesítményt, hanem percben, így nem éreztem magam lassúnak, egyáltalán nem is foglalkoztam ezzel. Azért azzal elégedetlen voltam (ez máig is így van :) ), hogy ha a heti három edzést nem tudom valamiért megcsinálni, akkor bukom az egész programot és ötletelnem kell, hogy oldjam meg, így lassan leáldozott az alkalmazás kora. De ekkorra már október volt, az utolsó regisztrált távolságom 5 km, és túl voltam egy 3 és egy 5 km-es versenyen.

Ezután jött kb. 1 év küzdelem a holtponttal. Jártam futni, de kedvetlenül, nem fejlődtem, 5 km körül ingadoztak a futásaim, nem neveztem versenyre, mással foglalkoztam, nem is gondolkodtam egyáltalán rajta, mit akarok én ezzel kezdeni. Ha mással futottam, annak sokkal jobban, gyorsabban, hosszabban ment, villámgyorsan lehagyott még akkor is, ha kezdőbbnek számított, mint én. Tavaly a munkahelyváltásom körül, azzal nem szoros összefüggésben kapott el újra a lendület, és egy (talán) Actimel felhívásra túlléptem saját magamon és lefutottam a 6 km-t. Ez valamit átlendített bennem, hiszen többet futottam, mint életemben (!!!) bármikor. Ekkor valami összeállt. Nem bántam, hogy nekem sokkal keservesebben meg kell küzdenem 1 km-ért, mint másoknak 10-ért. Hogy lassabban megy. Mert az, hogy megfeszített erővel, rengeteg gyakorlással és kitartással jobb voltam akkor, mint bármikor máskor, akkora örömöt okozott, mint másnak egy félmaraton. És az, hogy én ezt kilométerenként érezni fogom, mesés jövőt vetített előre :)

Nem akartam hát abbahagyni. Motiválni akartam magam, megtartani, amim van és apró lépésekkel továbblépni. Így jöttek a versenyek. Januárban a Zúzmara, ami az akkor már stabilnak számító 5 km-es távjával csak biztosította, hogy ne lépjek vissza. Aztán beneveztem az áprilisi Midicittára, ami már 7 km volt, tehát újabb kilométert kellett volna hozzáadnom az addigi rekordhoz. Az első verseny volt, amire tudatosan készültem. Térkép segítségével kimértem a 7 km-es pályát magamnak, és azon kezdtem futni. Nem szépítek, nagyon nem ment. Rengeteget belesétáltam (érzésem szerint legalábbis), szenvedtem. Rettegtem a verseny napjától, amihez hozzáadott az is, hogy itt már szintidő volt, és egy bizonyos tempó nem elérése esetén felvehet a busz, ami a mezőnyt kíséri, ezzel kizárva a versenyből. Hogy én hogy féltem attól, hogy ez megtörténik!? - hiszen ahogy mondtam, lassú futó vagyok. És sikerült. Végigfutottam 7 km-t, újra csak életemben először. Végtelenül boldog és büszke voltam.

Újabb mélypont következett. Elköltöztünk Budapestről, a jó kis rekortánnal borított margitszigeti pályától messze, és ott maradtam egyedül Vácon, az ismeretlen terepen. Fogalmam sem volt, merre induljak, ha futni akarok menni. Nem tudtam elképzelni, hogy máshol fussak, mint a Szigeten. Meg persze a költözéssel is jöttek a tennivalók, így kb. havi egyre csökkent a futásaim száma a stabil heti egyről. Tudtam, hogy valahogy ki kell magam lendíteni innen, így elkezdtem társaságot keresni magamnak - ami igen nehéz, tekintve, hogy lassú és lassan fejlődő vagyok, és borzasztó érzés valakit visszahúzni. Sok jó ötlettel találkoztam, amihez nagy reményt fűztem, és mind kútba esett, nem működött vagy ha igen, egy belső körnek és sokkal magasabb szinten, mint ahol én járok. Aztán, ha jól emlékszem, a We Love Budapestnek köszönhetően találtam rá az Adidas Runners-re. Az első edzésem velük pokoli volt. De tényleg. Borzasztó. Egy kezdő futásra mentem el, ami 5 km-es volt, már itt úgy gondoltam, hogy valami nagyon fura az ő fejükben. Hogy lehet kezdő egy 5 km-es futás??? De úgy voltam vele, hogy ennek már mennie kéne. Augusztus volt, pokoli forróság, de szerencsére az edzés reggel 8-kor kezdődött. Hajnalban kelés, vonat, izgalom. Láthatóan összeszokott csapathoz csatlakoztam be, ahol az edző nem az volt, aki szokott lenni. Bemelegítés után indultunk. Nna, én ekkor kb. 7:00 perc/km-es tempójú futónak ismertem magam. A csapat - ha jól emlékszem - a 6:00-os bemelegítő kilométer után 5:30-as tempót tervezett. Próbáltam tartani a lépést, de 1 km után, egy lámpánál az előttem futó fiúnak és lánynak azt mondtam, hogy bocs, de én most visszamegyek, mert vöröset és feketét látok. Nem hagyták, hozzám lassultak és végig bátorítottak, beszéltek hozzám, és így végigcsináltuk az 5 km-t. Itt kezdődött az azóta is tartó szerelem az egyesülettel :) Heti egy edzésre járok, amit igyekszem változatosra tervezni: havi egyszer technikai edzésre, egyszer szigetkörre, kétszer pedig a fent említett 5 km-es városi futásra megyek. Gyakran feladja a leckét a feladat, de jó, hogy mindig vannak körülöttem, hogy ha leglassabb vagyok is, megvárnak, és mindig van hozzám egy-két jó szavuk. Hogy egy-egy versenyen a magam eredményén kívül máséra is odafigyelhetek és büszke lehetek, mert egy csapatban vagyunk. Hogy látom, milyen távlatok vannak még és milyen színes a futóvilág. Izgalommal vegyes várakozással nézek előre :)

Kanyarodjunk hát a tegnapi versenyhez :) A motiváció kicsit nevetséges: 5 versenyen kell idén részt vennem ahhoz, hogy jövőre kedvezménnyel nevezhessek, és azért ez számít. Ha nem másféle rendezvénnyel akarom ezt összeszedni, már csak két lehetőségem maradt, tehát 100%-os részvételre van szükség. Viszont a tegnapi versenyen a 7 km volt a legkisebb táv... Mondhatom, izgultam. Április óta nem futottam 7 km-t, hiába a heti rendszeres edzés, nem tudtam, mi van bennem. Én ilyen földhözragadt vagyok: nekem az a felkészülés, ha a verseny előtt lefutom pont azt a távot. Most ilyen nem történt. Megpróbáltam kitalálni, mit is várok magamtól és hogyan szeretném elérni. Természetesen végigfutni szerettem volna, de ugye ezzel kapcsolatban is voltak kételyeim. Ha ez megvan, akkor nagyon szerettem volna ezt kicsit, másodpercekkel gyorsabban, mint áprilisban, amikor 48:58 volt a hivatalosan mért időm. De ez már csak titkos kívánság volt. Mivel az utolsó két Adidas szigetkörön 6:30-as tempófutóval futottam és ez sikerült, bár megerőltetett, a stratégiám az volt, hogy az első 3 km-t 7:00-val futom, a második 3 km-t 6:45-tel, majd az utolsó 1 km-t, ha marad még bennem annyi, 6:30-cal. Tudtam, hogy ha elfutom az elejét, amire hajlamos vagyok a végtelen versenyszellememmel, akkor azzal akár a végigfutás esélyét is elveszem magamtól.

Pénteken aztán kellemesen bekajáltam, kényelmesen rápihentem a versenyre :D Szombaton pedig órára kelve készülődtem, hogy dupla annyi legyen nálam mindenből, amint amire szükség van: folyadékból, kajából, ruhából. Rettegtem, hogy valami nem jön össze: valamit lekésünk vagy ilyesmi. Hatalmas tömegre számítottam a Déli jegypénztárjában, ahol nekem az ötpróbás kedvezmény miatt a jegyet meg kellett vennem, de üres terem fogadott. A vonat időben indult és időben ért be. A rajtszámátvételnél sem volt sor. Egyszerűen minden flottul ment. Az időjárás kicsit hidegebb - na jó, sokkal hidegebb volt Siófokon, mint aznap bárhol és látható volt, hogy az utóbbi egy napban esett. A ruhatár előtti füves terep kiábrándítóan dagonyás volt. A szokásos ideggyengeségemnek köszönhetően fél órán belül átvettem a rajtszámomat, átöltöztem, voltam mosdóban, leadtam a cuccaimat a csomagmegőrzőben és mindenféle permutációban felpróbáltam a két csősálamat, a fülvédőmet és a sapkámat. Ezután fél órát sétálgatással töltöttünk, hogy ne hűljek le, én különböző bemelegítés-szerű mozdulattal színesítettem az utcán fel-le vonulásunkat. Megkerestük a megfelelő rajtzónát, ahol nagyjából senki nem tartózkodott, és a rajt előtti öt percben már én is felzárkóztam a tömeghez - így eléggé a végéről indultam, de ezt nem bántam - ahogy írtam, lassú futó vagyok. 

Aztán persze ahogy szokott, elkapott a versenyszellem, a lábamban volt a lendület. Miután elindultunk, igyekeztem a lassabb embereket leelőzni és a gyorsabbakat engedni elmenni, nem pedig velük sietni, de ez persze nem egyszerű ilyenkor. Rendszeresen nézegettem az órámat visszajelzésért, és ijedten láttam, hogy azért 7:00 alatti tempó a jellemzőbb még. Ekkor találtam egy párt, akik nekem is kényelmes tempóban előzgettek, és velük mentem, majd egy idő után lehagytam őket és két fiúra tapadtam rá úgy kb. 1.5 km-en át. Meglepetten tapasztaltam, hogy a tervezett 7:00-es időköz képest 6:45-ös kört futottam, így meg is próbáltam lassítani, mert nagyon féltem, hogy idő előtt kimerülök. De mivel nagyon jól éreztem magam, a harmadik kilométernél már elengedtem ezt a görcsöt és igyekeztem egyenletes tempóban, kényelmesen futni, ami 6:35 körüli köröket eredményezett. Nagyon jó volt közben a szurkolás, erőt öntött belém, amikor esetleg már éppen fáradni kezdtem. Aztán 5 km után jött a Balaton, a szerelem: hiába a sötétedés, még így is lenyűgöző volt a látvány, kárpótolt a szűkebb pályáért és a rosszabb futófelületért. Itt már nehezebb volt, de kényszerű is előzgetni: egyre több volt a sétáló ember, a lassú, ereje végén járó futó. Kb. 500 m-rel a cél előtt, az egyenesre ráfordulva azt éreztem, hogy még van bennem annyi, hogy sprinttel fussak be a célba, ami aztán végképp eufórikus érzéssé tette a befutást, így 2,5 percet verve az előző időmre, mindenféle szenvedés vagy gyötrő akarás nélkül.

Kb. 15 perccel később az öltözőben hűlve hallgattam a körülöttem ülőket. Sokan érezték magukat úgy, mint én: hogy ez újra lendületet adott annak, hogy a korán sötétedő, napi gondokkal zsúfolt hétköznapokban mégis rávegyék magukat, hogy elmenjenek futni. Borzasztó jó volt egy ilyen visszaigazolás: hogy a sok este, amikor remegő tagokkal késő este érek haza, meghozta az eredményét. Persze mostanában azért éreztem azt is, hogy ami az első hónapban elképzelhetetlennek tűnt, már szinte megerőltetés nélkül megy. De nehéz az embernek magát saját magához mérni. Egy csapat is kétélű fegyver ilyen szempontból: húznak magukkal, ugyanakkor nehéz nem látni, hogy mások már maratonokra járnak. 

Szerencsére a futás hálás ilyen szempontból: tele van számokkal. Ami az elején 1 volt (folyamatos futás), ma már 46. Ami két éve még leginkább 7:30 volt, az ma már 6:30. Lehet, hogy mások ugyanezt fél vagy egy év alatt érték volna el. Remélem, nekik is jelent annyit, mint nekem :)

A naptári évben ennyi volt a versenyszezon. Vannak álmok persze a jövő évre nézve is. Szeretnék úgy 6 versenyen részt venni. Jó lenne a 10 km-t elérni, optimális esetben áprilisban. Ez (az első) lépcső. Ha ez sikerül, a titkos álmom az, hogy egy év múlva, a Balaton mellett már 14 km-t fussak. Kellenek a távlati célok is. De mindent csak apró lépésekben. A következő a 8 km :)