The Babysitter

Szerintem a horrorvígjáték egy nagyon jó és hálás keverékműfaj. Leginkább olyannak látom, mint amikor leülsz elmesélni egy barátodnak egy képzelt vagy létező, de erősen felnagyított problémádat, és már a monológod közben érzed, mekkora hülyeség az egész, és amin napok, hetek vagy hónapok óta nem tudsz felülemelkedni, pillanatok alatt egy nevetséges epizóddá válik, pusztán azért, mert kívülről látod magad, egy másik ember szemén keresztül, és hirtelen a teljes képet látod, nem azt a pici részletet, ami a fókuszod miatt egyre jelentőségteljesebbnek tűnt. Pedig nem az.

A horrorvígjáték nem más, mint amikor egy (irreális) félelmünket kiröhögjük, ki tudjuk röhögni. Zseniális. Ide most behúzhatnám azt a szimbolikát, amit a horrorokhoz kötnek a filmkritikusok és -esztéták, de bevallom, azt nem mindig értem és még sok dolognak szeretnék utánanézni, olyat meg nem fogok nektek leírni, amivel nem tudok azonosulni. Szóval nem tudom, mi az az átvitt, generációs félelem, amit A bébiszitter megpróbál feloldani saját magával. Megszokott módon a forgatókönyv sem bonyolult: Cole 12 éves, tetszik neki a szomszéd lány, de nincsenek barátai, gúnyolják, tehát önbizalma sincsen. Bee az ő nagyon dögös és nagyon haver bébiszittere, aki eljön vigyázni rá, míg a szülei kiruccannak. Cole fennmarad éjszaka, hogy kilesse, mit csinál Bee, mikor ő alszik, mert a szomszéd lány szerint tuti a barátjával fog szexelni, de helyette a kisfiú egy szeánsznak lesz tanúja, minek keretén belül az egyik vendéget kivégzik. Ezután kezdődik a szokásos fogócska, aminek a vége előre kitalálható.

Persze egy horrorvígjátéktól nem feltétlenül a meglepő forgatókönyvet várjuk. Része a fellélegzésnek, hogy a főhős túlél, szerintem ez ebből a szempontból igen fontos. Nem véletlen, hogy a műfaj főszereplői igen gyakran átlagos figurák, megerősítenek bennünket, felvértezik önbizalmunkat a lehetőséggel, hogy mi is túlélhetnénk egy ilyen szituációt. De a bébiszitternek sajnos valahogy rosszul sikerült mixelnie a szükséges elemeket. A humor kevés és elég erőltetett, az ijesztő-félelmetes részek valahogy éppen, mire beleélhetnénk magunkat, véget is érnek, de a trash kategóriát sem sikerül elérni: nem lesz "annyira rossz, hogy az már jó". 

Unatkozni azért nem fog senki, aki megnézi, ahhoz elég gyorsan elpörög az a 85 perc, de azért sokkal jobb darabok is vannak a palettának ezen a részén.

5/3