Tomorrow, and Tomorrow, and Tomorrow

Egy viszonylag aktuális(an felkapott) könyvről írok most nektek, ami a témája okán még kiemelten érdekelt is, bár nem magamtól találtam rá, hanem újra egy molyos kihívás okán, ami népszerű könyveket állít a középpontba - több ilyet is olvashattatok már nálam, ha nem is mindig tudtatok róla.

Először is a cím. Ééééértem, hogy a Világépítők talán hangzatosabb magyar cím és a kedves magyar olvasók jobban tudják fejben pozícionálni a terméket, de nekem nagyon tetszik az angol eredeti címe, még ha a Holnap és holnap és holnap nem is mutat olyan jól - mégis szerintem szép pillanat, mikor kiderül a regényből, miért erre esett a választás (és szerintem az a cím kicsit előrébb rangsorolt egy karaktert, aki szerintem a "titkos" főszereplője a könyvnek).

A történet viszonylag könnyen összefoglalható: egy lány és egy fiú életét követhetjük végig kora tizenéves koruktól egészen negyven körüli korukig, váltott szemszögből. Mindketten kicsit furcsa teremtések, Sam fiatal korában balesetet szenvedett, melyben édesanyja meghalt, az ő bal lába pedig súlyos sérüléseket szenvedett, amely egész életében végigkíséri. Emiatt van kórházban, amikor a véletlen a játékszobába sodorja Sadie-t, aki a nővérét látogatja, és a számítógépes játékok szeretete nagyon gyorsan kapcsolatot alakít ki közöttük. Ez a fergeteges barátság nem rossz szándékú, de elhibázott döntésnek (vagy tett hiányának) köszönhetően megszakad egy időre, de mikor Sam újra meglátja Sadie-t már egyetemistaként, úgy dönt, megszólítja, és innen már, ahogy mondják, (fiktív) történelem. 

A két fiatal újra rengeteg időt tölt együtt, Sam támogatásával Sadie kilábal egy szakítás okozta depressziójából és úgy döntenek, együtt terveznek egy játékot. Harmadikként Sam lakótársa, Marx csatlakozik hozzájuk, aki láthatatlan hálóként tartja meg őket és gondoskodik róluk, hogy aztán első játékuk eladásakor producerként is csatlakozzon hozzájuk.

Sadie és Sam kapcsolata központi elem marad, és nagyon hullámzó. Mivel az ő szemükön át látjuk-értelmezzük a történéseket, azt is megértjük, mennyire gyakran múlik azon, hogy éppen hatalmas barátok vagy esküdt ellenségek, hogy ők milyen szándékot tulajdonítanak a másiknak - néha egyik napról a másikra fordítanak hátat a másiknak azért, mert már másképpen értelmezik az okokat. Természetesen történnek külső hatások is, emberek jönnek-mennek az életükben, menedzselniük kell egy céget a számítógépes játékok forradalmának hajnalán és el kell rendezniük magukban a rajongást és gyűlöletet, amit kiváltanak a játékosokból. 

Ahogy talán a leírásomból is kiderül, ez a könyv jóval kevésbé szól a számítógépes játékokról, mint vártam-reméltem. Bár azt is értem, hogy Amerika teljesen más játékokkal játszott és sokkal korábban, mint mi, azért a Ready Player One-nak mégis sikerült berántania abba a hangulatba (és az összehasonlítás utóbbi regénnyel részemről még folytatódik). Sokkal többet szerettem volna tudni a játékokról, amikkel játszanak, amiket alkotnak, és lehet, hogy úgy kevesebb, belső folyamatokat leíró részre lett volna szükség. Hiszen el is hangzik, hogy a játékok, amikkel játszunk, mi vagyunk. Egyedül akkor éreztem ilyen rezdüléseket, amikor már jelentősen a könyv második felében egy házaspár jelentkezik a Törvénytelen Játékoknál (Sadie és Sam cége), hogy kiadják a játékukat, és ez is sokkal-sokkal kevesebb, mint ami helyet kaphatott volna.

Mi van tehát a játékok helyett? Kapunk egy nagyon halvány betekintést abba, hogy milyen a játéktervezők, -fejlesztők élete, de szerintem ez senkit nem fog meglepni (hibakeresés, kampánykörút, határidők, ilyesmi). De a legnagyobb részt főként a két főszereplő magánélete teszi ki. És, nos, szerintem nem annyira szimpatikusak, hogy annyira kíváncsi lettem volna erre. Ahogy a játékok leírásával, a szereplőkkel sem tud berántani az írónő. Még úgy, hogy a könyv hosszú és nagyon nagy részt szán rá a karakterekre, még úgy sem tudunk velük azonosulni. Talán annak is van benne része, hogy gyakran tulajdonképpen eldöntik magukban, hogy így látják, és onnantól így is van, és bár kapunk mellé indoklást, és értem is, de szerintem az érzelmek, a barátság nem így működik (még akkor sem, ha értem, hogy mindketten kicsit diszfunkcionálisak, ami a baráti kapcsolatokat (is) illeti). Szóval értettem, de nem éreztem őket.

Nyilván látjátok az értékelésemet, tehát sejthető, hogy azért volt, ami tetszett. Abszolút: a korrajz nagyon jó volt, sokszor remekül megfogott az író egy jelenséget vagy gondolatot. Marx karaktere megtette azt, amit a két főszereplő nem tudott: benntartott, vele tudtam azonosulni, őt értettem, pedig jelentősen kevesebb teret kap. A cselekmény egészen jól pörög, bár igazán nekem a könyv háromnegyedétől gyorsult fel, onnantól kezdve le sem tudtam tenni. (Ott van egy fejezet, ami a könyv egészétől eltérően E/2-ben íródik, spoilereket elkerülöm, úgyhogy nem írom le a történéseket. Maga a fejezet struktúrája, a feszültség, az időbeli ugrálásokat imádtam, viszont engem az egyes szám második személy nemhogy berántott, kifele lökdösött. Nem tudom, ez jó döntés volt-e.)

Számomra elkerülhetetlen az összehasonlítás a Ready Player One-nal. Közben is gyakran eszembe jutott, sőt, Sadie-t nem tudtam nem Olivia Cookként elképzelni (pedig a filmhez aztán legkevésbé sem kötődöm...). Adott a fiú-lány kapcsolat a középpontban, ami elsősorban a játékostársi viszonyon alapul és nem feltétlenül romantikus; a fiú főszereplő ugyanúgy szegény és árva; mindketten kitaszítottak valamiért; adott a gamer világ. És sajnos ez az összehasonlítás a Világépítők rákfenéje. Mert a Ready Player One nekem egy korszakos kedvenc, amiben benne éltem, amíg olvastam és nem akartam letenni, és így utóbbi csak annak halvány másolatának érződik, hiába tudom, hogy egyáltalán nem ugyanaz volt a cél.

Szóval annak, aki szívesen olvas egy évtizedeken átívelő drámát fiatalokról, akik egyébként játékokkal játszanak és játékokat hoznak létre, bátran tegyen vele egy próbát. Aki szeretne elmerülni egy könyvben, amiben elmerülhet egy játékban, az olvassa inkább a Ready Player One-t, ha még nem tette.

5/4