Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…
Az 1001 listán szerepel ez a könyv, és most ahogy ránézek, látom, hogy Kazuo Ishiguro irodalmi Nobel-díjat is kapott. Ezek miatt is olvashattam volna, de sokkal inkább a 2010-es film volt, ami erre ösztönzött.
A történetek elbeszélője Kathy, aki szinte naplószerűen avat be bennünket életébe. A jelenből beszél visszafele, amikor gondozóként hozzá hasonló fiatalokhoz jár egészségügyi intézményekbe, sok közülük ismerős neki diákéveiből, amit egy bentlakásos iskolában, Hailshamben töltött. Nosztalgiával tekint vissza erre az időszakra és leginkább a barátaira, akik közül már van, aki nem él. Legfontosabb szerepet Ruth és Tommy töltötte be az életében, akikkel egyfajta nem egyenlő oldalú szerelmi háromszögben éltek.
Kathy sokat tudott meg és tapasztalt a hailshami zárt falakon túli világból azóta. Felnőtt fejjel, ezek birtokában már máshogy értelmez dolgokat és más jelentőséget tulajdonít embereknek, tárgyaknak, elejtett félmondatoknak. Tudják, hogy mások, mint a falakon túli emberek, de hogy miben, arra csak fokozatosan ébrednek rá illetve avatják be őket a nevelőik. De a benti, szinte átlagos gyermek- majd kamaszélet dolgai, valamint a kidolgozott különleges programok, események ugyanúgy terelik el a figyelmüket arról, ami életükben legfontosabb kéne, hogy legyen, mint a miénket. Pedig egy bizonyos kor után ők is tudják, és a regény egy pontján számunkra is összeáll a kép. Nem ez a fordulat adja a könyv fontosságát, hanem az, ahogyan a főhős(ök)kel együtt megéljük a kirekesztettséget, a jövőtlenséget, a reményvesztettséget és a tétnélküliséget. Fontos kérdések keringhetnek a fejünkben, és belegondolunk, mi lenne, ha mi is közülük valók lennénk, vagy ahogy mindenki elképzeli: hogyan kerülhettünk a másik oldalra? És hogy lehet, hogy ezt elfogadjuk és egyáltalán nem zavar bennünket? Hogyan alakult ki a világnak ez a fajta berendezkedése és miért marad fenn?
Nagyon gyakran a boldogságnak (gazdagságnak, egészségnek) ára van. És bár a mondás így tartja, nem mindig az fizeti meg, aki üdvözül. Persze mondhatjuk, hogy a lelkiismeretén szárad, hogy valaki mást megkárosít ezáltal. De lássuk be: a világ másik oldalán egy névtelen valaki, akit embernek sem tartunk, nyugodtan megfizetheti helyettünk ezt az árat, nem fogja zavarni az álmunkat.
Legalábbis Kazuo Isiguro így gondolja. A regény valóságában egyértelműen egyetértek vele.
5/5
