Pixel

Ez nem lesz hosszú. Idézzétek fel, mit írtam legutóbb Háy-ról...és meg is van, kész.

Viccet félretéve, mindig várom, ha új magyar írótól olvashatok novellákat, különösen szívemen viselem ezt a formát. Tóth Krisztinát pedig különösen vártam. Talán egy névegyezés miatt, talán mert nő, de az is lehet, hogy valahol elkaptam már egy írását, nem is tudom. De vártam.

Háy új kötetei kapcsán már megénekeltem a csömörömet, és sajnos itt is ugyanazt kaptam. Végtelen félresiklott életet és nyomort, viszonylag kedves kevés történetet, és a sztorik túl rövidek, hogy bele tudjak helyezkedni, tanulsággal nem szolgálnak. Az vitt mindig előre, hogy ez az egész novellafüzér egy univerzumot hoz létre, amelynek szereplői így-úgy kapcsolódnak, és vártam, hogy megtörténjenek azok az apró véletlenek és azok eredményeképpen létrejövő hatások, mint például az Ütközések című filmben. Nyomoztam az apró részletek után, családfákat rajzoltam, mert az írónő egyáltalán nem teszi nyilvánvalóvá ezeket a kapcsolatokat illetve a személyeket. Alig-alig kapunk neveket, inkább egy-egy jellemzőről, tárgyról kell megismernünk a (fő)szereplőket. Ez vitt egészen a végéig. És ordas nagy pofára esés volt. Nem igazán adott a történethez semmit. Szerintem.

Aztán belefutottam pár elemzésbe meg dicsőítésbe, és értem én, persze, értem, de miért kell nekem ehhez elemzéseket olvasnom? 

Engem nem mozgatott meg. Amelyik része meg igen, az sajnos csak ígéret maradt. Ráadásul én képzeltem bele még az ígéretet is.