The Invisible Life of Addie LaRue

Ahogy látom az értékeléseket, eléggé egyedül leszek a véleményemmel.

Hadd kezdjem a történettel! Addie LaRue 1714-ben 23 éves. Szülei férjhez akarják adni, viszont ő semmit sem szeretne kevésbé. No nem (csak) a férjjelölt személyével van baja, régóta elkerüli a helyzetet, azonban most már nem húzhatja ki magát alóla, túl sokáig várt, hogy válogathasson, most már bárkihez hozzáadnák. Addie tehát megszökik, és pánikban imádkozik a régi istenekhez, és valaki olyan hallgatja meg, aki alkukat köt lelkekért cserébe. Kimondatja a lánnyal a szíve vágyát, aki belemegy, hogy élete végén cserébe a lelkét adja majd, akkor, amikor ő akarja. Csimm-bumm-piff-paff, kívánsága teljesül, Addie azonban rémülten jön rá másnap, hogy túl jól sikerült a dolog: senki nem emlékszik rá. Kiesett a saját életéből. Sőt, ezt tetézi, hogy akivel megismerkedik, az is azonnal elfelejti, ahogy kikerül a látóteréből. Addie a rászakadt végtelen életet tehát magányosan kénytelen leélni, tényleg tiszavirág-életű kapcsolatokkal, amíg hosszú-hosszú idő után valaki mégis emlékszik rá...

Jó ötlet, nem? De. Izgis. És mégis...

Kezdem ott, hogy nekem van egy jó adag fenntartásom ezekkel a hirtelen fellángoló egyéniségekkel kapcsolatban. Ott él egy világ végi faluban, minden férfi kétkezi munkás, minden nő szül és háztáji munkát végez, és ő egyszer csak rajzolni akar meg világot látni? Nehezen hiszem. Jó, oké, az apja kicsit fiaként neveli (fafaragó egyébként), mesél neki, olvasni tanítgatja, de szerintem kicsit elrugaszkodott a valóságtól az, hogy Addie még 23 évesen sem illeszkedik be a csoportnormák közé. De tegyük fel, hogy így van, hiszen elhisszük a kívánságokat teljesítő isteneket is (sőt, azokat könnyebben :) ).

Aztán. Addie nekem egyszerűen nem karakter. Üres. Vannak ezek a vágyai, meg aztán persze szomorú, mert magányos, meg dühös, mert úgy érzi, átverték (visszakerestem, így hangzik a kívánsága: "Nem akarok valaki máshoz tartozni... Senkihez sem akarok tartozni, csak saját magamhoz. Szabad akarok lenni." - de persze, könnyelmű, hirtelen szavak voltak). Meg aztán persze nyomorult, meg undorodik, de egyszerűen csak történnek vele a dolgok. Persze lehet, hogy ez írói koncepció, és azt mutatja be ezen keresztül is, mennyire nyomtalan, jellegtelen valaki, akire senki sem emlékszik, aki nem tud nyomot hagyni a világban (valami fura viszonya van a tárgyakkal, meg tudja őket fogni, de mondjuk rajzolni, írni nem tud, lopni tud, de összetörni nem, mintha ott sem lett volna). Értelemszerűen jellem híján én érzékelhető jellemfejlődést sem vettem észre.

A két férfi karakter, az Addie-t mindig meglátogató éjszaka istene, akit Addie Lucifer után Luc-nek nevez, és Henry szerencsére sokkal kidolgozottabb és érdekesebb, ők kötöttek engem igazából a könyvhöz. 

Találtam sajnos következetlenségeket is, ami fura, mert mellettem ezek el szoktak suhanni, figyelmetlen is vagyok meg a memóriám is rossz. Luc egyszer egy háztetőn tűnik fel, másnap az emlékekben már a lépcső tetején (értem én, hogy a tető is a lépcső tetején van, de azért itt van jelentősége, hogy melyik a kettő közül), később viszont már az emlékekben is a tetőn. Illetve egy ponton Addie Martinit iszik, majd a később részletezett előzményekben kihangsúlyozzák, hogy pezsgőt rendeltek.

Nekem az is elég visszás, hogy van egy pont, ahol Addie valamit Luc fejéhez vág, akinek az arcán sértettség és zavarodottság van egy pillanatra, Addie arra is gondol, hogy talán mégsem volt igaza, majd mikor Luc arca megváltozik és visszatámad, akkor konstatálja, hogy na, csak igaza volt. Én azt gondolnám, hogy az első reakció a hiteles, de hát ki vagyok én...

Stilisztikailag az eleje sem tetszett, nagyon sok volt a hasonlat, az ismétlés, nagyon hatásvadásznak tűnt. Ehhez később vagy hozzászoktam, vagy enyhült. Az is lehet, hogy fordítással lehetett volna ezt tompítani, magyarítani, elképzelhető, hogy ez az eredeti nyelvben nem zavaró, most nem bajlódtam azzal, hogy gondolatban visszafordítom.

És ha már fordítás: lehet, hogy ez csak az én nyomorom, de kiborulok ettől a kifejezéstől, amit egyre gyakrabban találok meg a könyvekben: "a mosoly nem éri el a szemét". Szerintem végtelenül magyartalan. Ilyenkor nekem egy groteszk madárijesztő jut eszembe, akinek addig kanyarították a száját, hogy majdnem a szeméig ér. Vagy Hugo Nevető embere. Örülnék, ha ezt nem kéne annyiszor látnom, hogy hozzászokjak.

Attól függetlenül, hogy milyen hosszú, Addie életéből szerintem mégsem a megfelelő részeket ragadta meg, vagy nekem nem voltak túl emlékezetesek, és bár volt egy pár olyan, amikor az átkával járó szabályokat tanulgatta, ebből szerintem lehetett volna sokkal több is. 

A konfliktus Luc-kel nekem elég mondvacsinált volt, nem éreztem fajsúlyosnak. Az utolsó két-három oldalt meg nagyjából feleslegesnek találtam.

A fenti kötözködéseim ellenére nem rossz könyv ez, a második fele már olvastatja magát, én az első felén kicsit szenvedtem. Egy nagyon jó alapötlet kevésbé fényes, kicsit üres megvalósítása, igazából ez bánt legjobban.

5/4