Vigyázat: csak is kizárólag ömlengés következik.

És vigyázat még egyszer: a könyv végtelenül fordulatos és úgy az igazi, ha a főhőssel tapogatózol előre. Így nem sokat tudok írni spoiler nélkül, de majd beteszek figyelmeztető sorokat.

Olvasásom idején a 2. legjobb sci-fi és a 76. legjobb kortárs könyv a molyok értékelése alapján moly.hu-n.

Andy Weir neve esetleg onnan lehet ismerős az egyszeri embernek, mint amilyen én is vagyok, hogy ő írta a Mars mentőexpedíció c. film alapjául szolgáló könyvet, igazából ez volt az első regénye, A Hail Mary-küldetés pedig a harmadik. De én ezt olvastam tőle először.

A film alapján azt gondolom, elég sok a párhuzam a két könyv között.

Amit mindenképpen el merek árulni különösebb gond nélkül, hogy egy egyes szám első személyben íródott történetről van szó, melynek a legelején a főhős egy ágyban ébred, nem tudja, hol van és ki ő, és csak és kizárólag az érzékleteire támaszkodhat. Azt látja, hogy robotkarok látják el, hogy egy kórházszerű helyen van, ahol mesterségesen táplálták és van még két ágy a helységben az övén kívül. De ezen kívül semmit.

És innentől SPOILER!

Hősünk lassan, nagyon lassan felfedezi a környezetét, előbb csak az érzékszerveivel, majd motorikusan is. Mikor már fel tud állni, döbbenten látja, hogy szobatársai halottak. Tudása tér sokkal hamarabb vissza, mint az emlékei, folyamatosan empirikusan gondolkodik eleinte saját magáról, majd a környezetéről. 

Szépen lassan kezdenek visszatérni az emlékei. Innen megtudja, hogy a Földet katasztrófa fenyegeti: egy ismeretlen dolog lassan elszívja a Nap energiáját, méghozzá exponenciális sebességgel, így már a jelen generációt is hatalmas lehűlés, éhínségek és végül kihalás fenyegeti. Minél hamarabb megoldást kell találni erre. És igen, ő is ennek az expedíciónak a része. Lassan visszajön, hogyan tudtak meg egyre többet erről a dologról, és hogyan hozták össze ezt az igazán nemzetközi projektet. Igazából ezek a visszatérő emlékfoszlányok egészen a könyv végéig kísérik emberünket.

MÉG TÖBB SPOILER!

Aztán egy ponton rájön, hogy még csak nem is a mi galaxisunkban van, hanem egy másikban és egy idegen testet is felfedez a radarján. Innentől kezdve lesz csak igazán izgalmas a könyv: dr Grace kapcsolatot teremt egy földön kívüli lénnyel, sőt, egészen szorosan kezdenek el együtt dolgozni, mivel mindkettejük bolygóját ugyanaz fenyegeti. Weir egészen döbbenetes részletességgel dolgozott ki egy igazán szerethető idegent, Rocky-t, aki ugyanolyan fontos része lesz a könyvnek (és persze a főszereplőnek), mint maga Grace.

OKÉ, innentől BEKAPCSOLÓDHATTOK!

Nagyon, nagyon rég nem olvastam semmit, ami ilyen szinten lekötött és felcsigázott. Gyakran elakadt a lélegzetem, izgultam és meghatódtam, nevettem és igen, tanultam is. Leborulok Weir nagysága előtt, én közel sem vagyok a természettudomány mélyre ható ismeretéhez, de én mindent elhittem, amit leírt. Grace-szel egy olyan, sejtjeibe ivódottan empirikus, megfigyelő alakot dolgozott ki, aki ugyanakkor megközelíthető és emberi. Ha döntéseivel nem is mindig értünk egyet, vele együtt döbbenünk meg saját emlékein és gondoljuk át, hogy ki is az ember: az-e, amit akkor gondol magáról, vagy a múltbeli döntései. A történet fordulatai a végletekig csigáznak, újra és újra feljebb tudja csavarni a hőfokot, így a vége egy kicsit gyengédebb, elengedőbb, a katarzis kicsit korábban van, de még várnánk az újabbat. 

Én nem tudok belekötni, imádtam minden szavát, remélem, nektek is tetszeni fog! Ne hagyjátok ki, gyorsan olvassátok el, mielőtt megfilmesítik :)

5/5