Heir to Edenbrooke

Nagyon kellemes meglepetés volt. Egyrészt végtelenül rövid, 72 oldalas könyvről van szó, ami pár óra alatt kiolvasható. Másrészt szórakoztató, könnyed kisregény, ami azért nem teljesen üres, még ha elég sablonos megoldásokkal is dolgozik.

Ez az előzménydarab a korábban íródott Edenbrooke mellé készült, és bár azt nem olvastam, ahogy látom, nem is annyira előzmény ez, mint inkább párhuzamos, de másik szemszögből mutatott valóság, ez itt történetesen a férfi főszereplőé.

Philip Wyndhamet a csatamezőn, katonaként ismerjük meg. Egy tehetős nemesi család második fia, és a hagyományoknak megfelelően ő a vagyonból sokkal kevesebbet örököl, mint bátyja (és ez természetesen az öccsére is igaz, aki a tudomány útját járja), de ez őt nem zavarja különösebben, élvezi a szabad életet és fairnek érzi, hogy a kötelességek alól megszabadulva a kiváltságokból is arányosan részesüljön. Mindent felforgat viszont bátyja korai halála, ami után mégis alá kell vesse magát a család akaratának és át kell vegye bátyja helyét. Ahogy az eddigiekből sejthető, ez nem teszi különösebben boldoggá, és amikor anyja és a köz még nősülésre is akarja bírni (nem különösebben finom módszerekkel), végképp magába fordul és megsavanyodik.

Miután a báli szezonban eredménytelenül rángatták családja nőtagjai húsként egyik helyről a másikra, Philip hazamenekül a birtokra. Mikor azonban már oda is beférkőznek a magukat rátukmálni akaró fiatal hölgyek, otthonát is elhagyja és cél nélkül rohan ki a világból. Éjszaka egy fogadóba kénytelen behúzódni, ahol a gyanakvás pajzsát lassan átüti egy ismeretlen fiatal hölgy, és Philip akaratlanul is belátja, milyen cinikussá, saját nem kedvelt bátyjává vált az utóbbi időben. Marianne egy pár óra alatt friss szellőként söpri ki a pókhálókat fejéből és szívéből... és ennek a sztorinak bizony itt vége. El kell olvasnunk az Edenbrooke-ot ahhoz, hogy tudjuk, Marianne-nal mi történt ezek előtt, és mi lesz a pár sorsa, milyen nehézségekkel kell szembenézniük (ugye senkinek nem jut eszébe az, hogy innentől majd sétagalopp lesz az életük?), és hogyan lovagolnak majd el a végén az örök boldogság szimbólumaként szolgáló naplementébe.

Ahogy írtam, rövidségével és stílusával, ami számomra néha kifejezetten ironikusba hajlott, könnyed, habzsolható szórakozást nyújtott. Várom a következőt! :)

 5/4.5