Parantaja

Valószínűleg teljesen más lenne az értékelésem, ha ez a könyv önmagában állna, mindentől teljesen független olvasmányként. De nem így van, két másik között érkezett és sok másik után. Nem tudom és nem is akarom kiszakítani ebből a sorból, de elfogadom, hogy ez a véleményemet nagyban befolyásolja - ahogy a tiétekkel is ez történne.

A gyógyító egy finn krimi, tehát a skandináv krimik sorozatban találtam rá. A molyon elég kiábrándító értékelése van, a 66% semmiképpen sem utal valami erősre, de hadd mondjam el nektek inkább azt, mi tetszett nekem benne és mi emelte ki a többi közül.

A legtöbb skandináv krimi a társadalomból kilógó nyomozó (esetleg újságíró) köré épül, aki kb. napjainkban, egy hanyatló világban saját képességeinek köszönhetően kiugróan old meg bűntényeket, leginkább sorozatgyilkosokkal kapcsolatosat. Kapcsolatai diszfunkcionálisak, de azzal együtt, hogy komoly hibái vannak, valaki mégis van az életében. Valószínűleg komoly trauma érte őket valamikor, amin nem tudnak túllépni. A gyilkosság pedig leggyakrabban egy briliáns logikával létrehozott fejtörőhöz hasonlít.

Ez a sablon. Ettől ritkán térnek el, kevés a kockázatot vállaló író. Ez persze felveri az ember ingerküszöbét, nehéz ezen belül újat és még nehezebb emlékezeteset alkotni. Félre ne értsetek, még így is nagyon szeretem és leköt a középszerű is közülük. De jó friss hangot hallani.

Antti Tuomainen újradefiniálta ezt a keretet, de persze valószínűleg esze ágában sem volt. Főhőse Tapani, a jövőbeli Helsinkiben élő költő, aki egy nap nem kap hírt feleségéről, akivel pedig szoros kapcsolatban áll 10 év házasság után is. Johanna újságíró, és éppen terepre tartott, a magát Gyógyítónak nevező sorozatgyilkos után nyomozott.

Bár ez önmagában talán annyira nem tűnik üdítőnek, Tapani karaktere eléggé eltér a szociopata karakterjegyekkel bíró macsóktól. Ő szinte semennyire nem férfias, szívesen a rendőrségre bízná felesége keresését. Azért nem teheti és teszi ezt, mert a jövőben már benne vagyunk a klímaválságban, ami rengeteg klímamenekült érkezését eredményezte a Skandináv félszigetre, ezzel apokaliptikus hangulatot és bűnözést szabadítva a finn fővárosra. A rendőrség túlterhelt, és aki csak tud, igyekszik még északabbra, így egyre kevesebb is a létszáma. Tapani tehát némi rendőrségi iránymutatással, de maga igyekszik felesége nyomára jutni, leginkább annak jegyzeteire támaszkodva. 

Nagyon tetszett, hogy talán először olvasok valakitől, aki nem posztapokaliptikus időbe helyezi a cselekményt, hanem bele az apokalipszis közepébe. Legtöbbször vagy nem fáradnak azzal, hogy megteremtsék a konzekvens indokot, ami miatt megsemmisül az általunk ismert világ, vagy pedig egy pillanatnak írják meg azt: egy (vagy több) atombomba, meteor, stb. következményének. Antti Tuomainen eljátszik azzal a gondolattal, hogy hosszú évekre és még bizonytalan ideig benne rekedünk az általunk kialakított helyzetben, folyamatos reménytelenségben élve. Olyan szépen egyensúlyozza ki egymást ez a pokoli lehangoltság és a Tapani által képviselt reményteljes szeretet, ami szerintem akár követendő példa is lehet.

A karakter és a hangulat kettőse számomra különleges olvasmányélményt adott, és bár az epilógus szerintem fölösleges volt, mégis jó élményként őrzöm ezt a többi közül olyan kellemesen kirívó regényt.

5/4(.5)