The Shoemaker's Wife

Egyre bátrabban merem leírni, hogy az Arany Pöttyös könyvsorozat olvasmányról olvasmányra garantált jó minőséget biztosít.

Ez a harmadik könyv, amit olvasok a listáról. Bár a téma közel sem hasonló, az, hogy a romantikus szál nem az egyetlen és nem egyeduralkodója a könyvnek, szemben a hihetetlenül sokszínű és remekül ábrázolt környezetnek, közös ezekben a regényekben.

A cipész felesége sem kivétel. Személyes indíttatásra készült, az írónő saját déd- és nagyszüleinek történetét dolgozza fel. A két főszereplő Ciro, aki bátyjával édesapja halála és édesanyja idegösszeroppanása (ezt csak én találtam ki, lehet, hogy más problémája volt) után apácák között cseperedik fel, hétköznapi munkákkal dolgoznak meg a fedélért és a kenyérért. A másik pedig Enza, aki legnagyobb lányként segít édesanyjának négy testvére körül és édesapjának a lovuk ellátásában - apja afféle taxis, aki díj fejében fuvarozza innen oda az embereket az olasz hegységben. 

Mindkettejük élete nehézségekkel teli, és érdem nélkül mérik rájuk a csapásokat. Erejüket és a reményt mégsem veszítik el. Külön-külön követjük őket az évek során, mialatt gyermekből fiatal kamaszok, majd érett felnőttek lesznek. Ezalatt párszor ugyan találkoznak, érzéseket is táplálnak egymás iránt, az élet mégis újra és újra elsodorja őket egymás mellől, amit hol akadálynak, hol pedig sorsnak tudnak be.

Önmagában is izgalmas ez a történet, azonban a leírások, a korrajzok adják meg a savát-borsát. Színesen ábrázolja az írónő mind a huszadik század eleji olasz falucskák életét, majd az Amerikába a remény vezérelte kitelepülés folyamatát, az amerikai olasz negyedeket, a gyári munkát, az amerikai álmot, és hogy hogyan illeszkedik be valaki egy olyan színes városban, mint New York. Hogy mit jelent a tudat, hogy soha többé nem láthatja valaki a szülőfaluját, a szüleit, a testvéreit. Hogy mi az előnye, ha valaki nem tudja, honnan jöttünk és mi azé, aki beszéli a nyelvünket (átvitt értelemben és szó szerint). 

Számomra eddig elképesztő volt a könyv, lebilincselt és nem találtam benne hibát. Attól a pillanattól azonban, hogy a pár egymásra talált hosszú-hosszú idő és rengeteg nehézség után, egyszerűen nem volt ugyanaz. Olyan volt, mintha az író valahogyan még a végére akart volna járni szereplői életének, mert így érezte csak egésznek a történetet, azonban innentől a nehézségek már pehelysúlyúak, a történések csak megtörténnek, nem érezzük mögöttük az érzelmeket és a hatásukat. Nem történnek kisebb horderejű dolgok, mégis úgy úsznak a felszínen, mint a parafa. Az addig magu(n)kkal hordozott traumák egy mondattal meg- és feloldódnak, és úgy tűnik, nem hoznak magukkal megkönnyebbülést vagy eufóriát. Gépiesen haladunk előre az élet ösvényén, és bár le vannak írva érzelmek, nem érezzük át őket. Szerintem szerencsésebb lett volna a könyvet ott befejezni és az olvasó fantáziájára bízni, hogyan boldogul az ifjú házaspár és mi az, amit sikerül elérniük, mi az, amit nem.

Ettől függetlenül bátran ajánlom, az említett pont a könyv kétharmadánál, háromnegyedénél következik be, és utána sem lesz rossz olvasmány, egyszerűen nem éri el az első rész minőségét.

5/4