13 Reasons Why

Fsz: Katherine Langford, Dylan Minette, Christian Navarro, Miles Heizer, Brandon Flynn, Ross Butler, Tommy Dorfman, Josh Hamilton, Derek Luke

A következő belepörgős-darálós.

Nem mondom, hogy könnyű lesz. De ha úgy érzed, a téma érdekel, megérint, érdemes vele foglalkozni, akkor hidd el, tetszeni fog. Nem ígérhetem, hogy felemel. Hogy jól fogod érezni magad tőle. De ez nem célja a sorozatnak. Talán mondhatom azt: sőt. Azzal a szándékkal készült, hogy felhívja a figyelmet az iskolán belüli zaklatásra és az öngyilkosságra. Ahogy mondják: hogy párbeszédet kezdeményezzen. A részek elején a főbb színészek erről mondanak egy pár mondatot, segítségkérésre buzdítanak mindenkit és felsorolnak erre egy pár lehetőséget. 

Clay Jensen átlagos srác, illetve átlagos a stréberebb, ártatlanabb fajtából. Hannah Baker a barátja, akibe szerelmes volt, talán már azóta, mióta a városba költözött, kb. másfél éve. A barátja volt, és már soha nem lesz a szerelme. Öngyilkos lett. Clay ezen próbálja túltenni magát, amikor egy délután egy doboz kazettát talál az ajtó előtt. Hannah beszél rajtuk. Mindegyik (fél) kazetta arról a 13 okról szól, ami miatt megölte magát. Aki miatt. Borzasztóan érdekes egyik után a másikat "meghallgatni" Clay-jel együtt, aki eközben megjárja a poklot. Főleg azért, mert eközben szépen lassan, de előbb megismerjük a szereplőket, és izgatottan várjuk, kiről fog és mi kiderülni. És igen: egy oldal, egy ember, egy rész.

A kazetták nem Clay-nek készültek, ezt rögtön az első részben megtudjuk, hiszen Hannah ismerteti a játékszabályokat. Ez nekem nem annyira volt egyértelmű rögtön, szerencsére azoknak, akiknek kellett, világosabb volt. Aki először megkapta (akié az első kazetta első oldala), az annak adta tovább, aki a következő a sorban (tehát az első kazetta B oldalának főszereplője). Így Clay előtt már sokan hallották a történeteket. Ez fel is kavar nagyjából mindent az iskolában, és egy kis érdekszövetség alakul azok között a nagyon különböző emberek között, akik tudnak egymásról, és érdeklődve figyelik Clay lépéseit.

Nagyon nehéz, mégis abbahagyhatatlan. Hihetetlenül mélyen belelátunk egy egyre kétségbeesettebb ember lelkébe, aki csak szeretetre és elfogadásra vágyik. Már több film, sorozat kapcsán is feltettem a kérdést, de emlékeztek a kamaszkorra? Visszanézve őrültségnek tűnik, de akkor a legtöbben bármit megtettünk volna, hogy beilleszkedjünk, nem volt kialakult egyéniségünk, ami esetleg már csírájában jelen volt, azt is pillanatok alatt elfojthattuk, ha úgy hozta a szükség. Nem volt egyéni, csak kollektív akarat. A szüleink, a felnőttek véleménye és szeretete pedig éppen annyit számított. Ez mind nem mentség, csak talán némi magyarázat arra, hogy miért cselekszenek úgy, ahogy azok, akik (meg)bántják a lányt és miért van ennek az egésznek akkora jelentősége Hannah számára.

Természetesen nem minden "bűn" ugyanolyan fajsúlyú. Ezt egyrészt Hannah is belátja és említi, másrészt mi is érezzük. Egyes részeknél talán még fel is horgad bennünk a tiltakozás, és legszívesebben azt vágnánk a (TV) fejéhez, hogy "na ez azért hiszti...". 1. lásd előző bekezdés arról, miért más egy kamasz, mint egy felnőtt 2. kamaszkorunkban minden inger annyira felfokozott...persze, hihetetlenül boldogok tudtunk lenni, szétfeszített az energia, sejtjeinkre tudtunk volna robbanni a gyönyörtől - de volt ennek másik pólusa is. Borzasztóan elveszett és boldogtalan is tudott lenni az ember, akár minden (vagy csak valami mondvacsinált) ok miatt. Olyan boldogtalan, amit most, érett fejjel még talán egy negatív esemény hatására sem tudok elképzelni. 3. kontextusból kiragadva, önmagában ezek talán apróságnak tűnnek. De mikor egymás után, mintegy negatív spirálként történnek, akkor sajnos csúszdaként lehet lefelé száguldani, és amikor egy kamaszt megbélyegeznek, kiközösítenek, az olyan halálos ítélet is lehet, mint amilyen az még ma is az állatok falkáiban-csordáiban, vagy nem is olyan régen a kisközösségekben. 

Ami szerintem hihetetlenül új, friss és bátor a sorozatban, hogy felvállalja a témát, megpróbálja közelebb hozni. Úgy gondolom, könnyebb olyan ellenfél ellen harcolni, akit ismersz. Nem homokba kell dugni a fejünket, hanem megismerni az okokat, a folyamatot. Ugyan minden ember külön világ, mégis érdekes látni egy utat, elgondolkodni, hogyan lehetett volna ezt megállítani. Hogy hogyan lehetett volna észrevenni. Egyáltalán ki tehetett volna valamit. Hiszen amikor a mi életünk is tele van drámával, mint minden kamaszé, vakok lehetünk egy apró jelre, és süketek lehetünk egy elsuttogott segélykérésre. Indulatból reagálunk, nem gondolva a másik érzéseire, vagy a következményekre. Lehet, hogy pont akkor nem leszünk ott, amikor az meghatározó lehetne. De ez persze nem csak a környezet felelőssége. Meg kell tanítani, tanulni segítséget kérni. Szinte senki nincsen, aki körül nincs egy többé-kevésbé szeretetteljes, stabil kapcsolat (a sorozatban sem Hannah az, majd meglátjátok). Meg kell tanulni hozzájuk fordulni. Kérni és elfogadni. Szerintem ez sokat segíthetne. Szerintetek?

Mindeközben persze egyre jobban megismerjük Clay-t és Hannah-t, Hanna közvetlen környezetét: a szüleit, az iskolatársait. Az elején még sablonos karakterek skatulyáinak falai szépen lassan, rétegről rétegre mállnak szét, hogy egyre bonyolultabb és kiszámíthatatlanabb - emberibb eredményt kapjunk. Nagyon sok gyerek közülük vergődik, akár amiatt, ami Hannah-val történt, akár valami más miatt, ami oda sodorta őket, hogy valahogyan, valami módon közelebb taszítsák Hannah-t ahhoz, ami a történet vége lett.

De ez Hannah története. Azaz csak az érme egyik fele...

5/5