Spider-Man: Into the Spider-Verse

Nehéz lesz újra két lábban a földön járnom és megírnom a gondolataimat a rengeteg pókhálón lengedezés után :)

Akit csak hallottam a filmről beszélni, mind odáig volt érte. Aztán jött az Oscar. Féltem, bevallom, hogy az elvárásaim ezek után túl magasak lesznek. 

De nem. Lenyűgöző látványvilágú mozi. Beszippant a képregényvilág, ami sosem volt még ennyire képregényes (nem, még a Scott Pilgrimben sem, hiszen az mégis film). Bár nem vagyok hatalmas képregény-fogyasztó, úgy érzem, Pókember is most került a helyére, pont azzal, hogy szétszakadt. Peter Parker még soha nem volt ennyire szimpatikus és emberi. Értitek, emberi - pedig csak az utóbbi két évtizedben három igazán jó színész formálta meg (Andrew Garfield, innen is puszijaimat küldöm), mind különböző módon; majd jön egy animációs film, és megragadja a szuperhősség velejét. A kezdeti bénázást, a magabiztosságot, a bizonytalanságot, a felelősséget és a magányt. 

Félre ne értsetek, ez a film nem komoly, és nem is komolyanvehetetlen. Végtelen kiszólás, utalás, easter egg, karikatúra pingpongozik a figyelmünkkel. Egy megtekintésre befogadhatatlan. És a vizuális világ...egyszerűen hihetetlen. És nem (csak) a grafika minősége az, ami felejthetetlenné teszi, hanem olyan ötletek, amik igazából még csak nem is feltétlenül igényelnék az animáció szabadságát. Mint ez a sokat idézett kép is:

(Forrás: Imdb.com)

Hiszen mi ebben a nagy dolog? Egy zuhanó ember, csak megfordítjuk a képet? Nem nagyszerű? De, az. És miért is nem jutott senkinek az eszébe eddig, hm?

Nyilván vannak természetesen olyan elemek is, amik nehezebben megvalósíthatóak lennének filmes közegben, ezekkel olyan könnyedén bánik a film, hogy teljesen hozzászokunk a verekedésekkor és ütközésekkor feltűnő KABUUUUM feliratokhoz, hogy csak egyet említsek. Minden mást külön-külön már láttunk: a könnyedén hálókon ugráló Pókember már a filmekben is jól sikerült egy idő után; a dimenziók összeolvadása a Dr Strange-ben és az Eredetben és még sorolhatnám, itt azonban egy szerves, lélegző univerzumot alkotnak, ahol sehonnan nem lóg ki a lóláb. 

A sztoriról nem szeretnék túl sokat beszélni, mert elég gyorsan beszippant a fordulatforgószél, és szeretném meghagyni nektek az újdonság varázsát. De ennyi még belefér: Miles Morales átlagos fiú, aki felvételt nyer egy otthonától, Brooklyntól távolabb eső, elit gimnáziumba. Kamaszkora teljes nyűgjével tiltakozik a váltás ellen, nem érti, miért kell otthagynia az otthonát (bentlakásos a suli), a komfortos brooklyni közsulit egy olyan helyért, ahol már nem kimagasló, csak átlagos, ráadásul a teher is sokkal nagyobb. Édesapja rendőr, ami tiszta ciki valakinek, aki leginkább graffity-zni szeret, és még előszeretettel veszi is fel a kocsijába. Úgy érzi, nagybátyja az, aki megérti, de tőle apja óva inti, így tudta nélkül találkoznak és mennek egy elhagyatott metróalagútba a fiú szenvedélyének hódolni. Itt kiderül, hogy a Peter Parkert megcsípő póknak van legalább még egy példánya, így hamarosan Miles is furcsa átalakuláson kezd átmenni, annak minden nehézségével. Amikor rájön, mi is történhetett vele (ebben a világban Peter Parker mint Pókember aktív szuperhős, szóval van referenciapont), visszamegy az alagútba, hogy megkeresse a pókot. Azonban belecsöppen Pókember egy akciójába, amiben éppen egy készülő dimenziókaput próbál inaktiválni nagy csetepaté közepette. Mikor rájön, hogy hasonlóak, megígéri Miles-nak, hogy megtanítja arra, amit ő tud.

Erről ennyit, spuri megnézni a filmet! :) KÖTELEZŐ!

5/5