Free Solo

Oscar - Legjobb dokumentumfilm 2019.

Nehéz kritikát megfogalmazni egy filmről, ami valakinek az életművéről és az annak érdekében tett hihetetlen erőfeszítéseiről szól.

A legnagyobb problémám az volt, hogy sportfilmnek kevés szó volt benne magáról a mászásról objektíven, személyes életútfilmnek viszont kevés volt a személyes részlet, infó, megnyilvánulás.

Utóbbinak egyik akadálya egyértelműen a "főszereplő", Alex Honnold, aki végtelenül gyakorlatias és bizony vannak érzelemkimutatási (vagy -megélési) problémái. Ebben a filmben azt követhetjük nyomon, ahogy a 2008-ban elhatározott célját, miszerint kötél nélkül megmássza a Yosemite Nemzeti Parkban lévő El Capitant, tervszerűen, lépésről lépésre megközelíti, majd végrehajtja.

Valószínűleg sokan vannak a nézők között, akik azt boncolgatták volna részletesebben, hogyan lett Alex az az ember, aki lett: látszólag érzelemmentes, számokban és kockázatban gondolkodó, szenvtelen férfi. Ez is érdekes, el lehet rajta gondolkodni, de mint megoldhatatlant én viszonylag gyorsan félretettem és sokkal jobban A. gyönyörködtetett a képi világ - egyszerűen felülmúlhatatlan szépségű tájakat és felvételeket láthatunk különböző szögekből, hiszen profi hegymászó-stáb követi nyomon a felkészülést B. érdekelt az, hogyan készül valaki arra, hogy megmássza a világ egyik legnehezebb falaként számontartott El Capet. Bármeddig el tudtam volna hallgatni-nézni azt a részt, mikor Alex arról a hat szakaszról beszél, amelyet legnehezebbként tart számon és melyektől fél: ahogy elmeséli, hogy egy kb. 3 méternyi szakaszon mikor hogyan kell kapaszkodnia, fogást váltania, mik a nehézségek és hogyan bukhat el. Számomra már az is újdonság volt, hogy ez nem úgy történik, hogy valaki (aki nyilván gyakorlott) odamegy, ránéz és megmássza, hanem 9 évnyi szervezés, tervezés és gyakorlás után, akár többször menet közben feladva jut el a végső, szenzációs teljesítményhez.

Ami egy kicsit fura szájízt ad a dolognak, az a dokumentumfilmségéből is fakad: a szereplők néha nem túlságosan átélve fejezik ki érzelmeiket, vagy kicsit mókásan túldramatizálják. Én ezt nem annak tudom be, hogy ezek az érzelmek nem valósak, hanem annak, hogy ők nem színészek, hanem hús-vér emberek: hegymászók, akik hozzászoktak, hogy a barátaik meghalnak, ha valamit nem jól csinálnak, és hogy elnyomják a pillanatnyi érzelmeiket, különben ők is meginoghatnak. 

Közben egyébként nagyon érdekes kérdéseket is felvetnek a filmben: hogyan hat a stáb a mászásra; ki hogyan méri az élet értelmét és ilyesmi.

Mindenképpen nézzétek meg, már csak azért is, hogy hallhassam, nektek mit ad ez a film, ami olyan szélsőséges érzelmeket vált ki az emberekből :)

5/4