Kszi, Simon
R: Greg Berlanti
Fsz: Nick Robinson, Jennifer Garner, Josh Duhamel.
Hihetetlenül édes film, az elejétől a végéig.
A film főhőse Simon, az átlagosnak tűnő 17 éves kamaszfiú, akinek stabil a családi háttere, jó barátai vannak és az iskolában is népszerű, mégis van egy nagy titka. Sokáig nem tudjuk, mi az (legalábbis az, aki még soha nem hallott a filmről), majd egy azonosságát fel nem vállaló posztoló vallomása fényt derít rá: Simon meleg. És ezt rajta kívül senki nem tudja. Ő is érzi, hogy a helyzet lassan tarthatatlanná válik, gyűlik, gyülemlik benne a feszültség, majd e-mail-kapcsolatba bonyolódik az ismeretlennel, és végre úgy érzi: nincs egyedül, valaki olyan, mint ő, megérti és ugyanazokkal a problémákkal küzd. Lassan-lassan szerelmes lesz, és meg van róla győződve, hogy az ismeretlen Bram. De őt rajtakapja egy lánnyal egy házibuliban. Majd meg van róla győződve, hogy Lyle az, de aztán Lyle hosszan áradozik a pompomlányokról. Majd meg van róla győződve, hogy Cal az, de mikor rákérdez, elutasító választ kap. És közben minden, de minden egyre bonyolódik körülötte: megzsarolják, a baráti körben számára átláthatatlanná válnak az egymás iránti vonzalmak, majd egy szerencsétlen, félreértett és elhamarkodott jótanácsot követően Simon akarata ellenére közhírré válik nem egy, hanem rögtön két titka: nem csak homoszexualitása, hanem a Blue-nak nevezett ismeretlennel történő levelezése is. Így ha akarja, ha nem, legjobb, ha családját is beavatja a titkába. És kezelnie kell azt is, hogy Blue hirtelen eltűnik, nem lévén még készen a nyilvánosságra.
A filmnek rengeteg erőssége van. Az egyik a színészi játék. A főszereplő Simont játszó Nick Robinson egyszerűen telitalálat. Nem tudom, hogy ez az egy szerep fekszik neki ennyire, vagy ennyire jó színész, de ebben a filmben tökéletes. Ugyanúgy hihető és érzékeny a boldog, gondtalan kamasz pillanatokban, ahogyan akkor is, amikor úgy érzi, minden összeomlik körülötte. És bár Jennifer Garner és Josh Duhamel sem a mély és maradandó alkotásairól híres, nagyon jól illik mindkettőjükhöz az átlagos, liberális, ugyanakkor kicsit bizonytalan szülő szerepe. Emlékezetes momentumokat köszönhetünk nekik is: mikor megbeszélik, hogyan is álljanak a részegen hazaérő Simonhoz; majd Simon coming outja után az első beszélgetések mind anyával, mind apával. Mindketten magukat hibáztatják, no nem azért, mert Simon meleg - azért, mert nem vették észre hamarabb, vagy nem támogatták előbb.
Nagyon tetszik, hogy a homoszexualitást nem tartja maga elé valamiféle panelként a film. Nem valami frázist kapunk a szegregációról vagy a gyűlöletről, esetleg az elfogadásról. Egyszerűen van egy fiú, aki borzasztóan nehezen éli meg, hogy valamiben más, mint a többiek, és szétfeszíti, hogy önmaga is akar lenni, meg olyan, mint a többiek. Ez lehetne bármi más is: lehetne szemüveges, vagy beszédhibás, vagy rocker, de ide akármit behelyettesíthetünk. Biztosan emlékeztek még arra a borzasztó lüktetésre, ami lezajlott bennünk ilyen idős korunkban: ahogy ugyanolyanok akartunk lenni, mint mások, ugyanakkor ki is akartunk tűnni közülük - talán még ma is így van egy kicsit. De akkor valahogy sokkal nehezebb volt vagy legalábbis annak tűnt ez az egész.
Végezetül imádtam benne, hogy egy tényleg átlagos srácot láttunk. Nem volt sanyarú sorsú, rossz/csonka/bántalmazó család vagy kegyetlen szerelmi kapcsolat, csak egy hétköznapi, boldog, gondtalan fiú. Mert azoknak is lehet szenvedés a kamaszkor, akiknek kívülről nincs rá különösebb okuk. Mert maga a kamaszkor az, ami ezt a borzasztó hullámvasutat csinálja az életünkből: igaz, hogy az egyik pillanatban borzasztóan fáj, de ugyanakkor olyan magaslatokba is juttat el, amik talán csak ennek az életszakasznak a sajátossága. És ebbe a hangulatba repít ez a film vissza.
5/4(,5)
