Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája
Annak azért nem ajánlanám, akik a pörgős, dialógusokban gazdag sztorikra buknak.
Csodálatos könyv, mostanában szerencsére csupa ilyen meglepetésben van részem a kihívások kapcsán, amikben részt veszek (köszikösziköszi).
Ez egy kimondottan belső életet élő emberek által írt napló(-gyűjtemény?), amiben René, az özvegy, középkorú házmesternő és a 12 éves Paloma gondolatain keresztül ismerkedhetünk meg egy francia luxuslakás mindennapjaival és a két főhős hol mókás, hol szomorú, hol filozofikus eszmefuttatásával, gyötrődéseivel.
René mindenáron el akarja titkolni, hogy nem átlagos házmesternő. Szenvedélyesen olvas ugyanis, így képzi magát nyelvésszé, filozófussá, irodalmárrá és filmesztétává. Úgy érzi, már így is többet kapott az élettől, mint amit érdemel, nyomorú gyerekkorát cipeli magával mindenhova. Eközben Paloma, akinek mindennapjai luxusban telnek, nem bírja elviselni családja és környezete felszínességét, és elhatározza, megöli magát.
Nagyon érdekes, hogy a kettőjükkel történő dolgok néha hogy át-átszövik egymást, hogyan reflektál egymásra a két szál anélkül, hogy bármikor is egybefonódna (ez csak a regény végén történik meg). Mindkettejük szemén keresztül látjuk azt a felbolydulást, ami akkor történik, amikor időtlen idők óta egy lakást eladnak a házban, és új lakó érkezik a lakóközösségbe.
Szívmelengető volt ez a történet. Bár az igazán mélyre menő gondolatokkal nem mindig tudtam tartani a lépést (leginkább mikor René számol be az olvasmányairól), azért nem vesztettem el az érdeklődésemet. És abszolút megérte, a végén még az események is felgyorsulnak, és bár ez nekem kicsit elkapkodott (Paloma és René megismerkedése és barátsága nekem habkönnyű, főleg a karakterekhez képest) és (nyilván) olvastam volna még tovább, abszolút nem befejezetlen, lezáratlan a könyv.
Nekem leginkább Fredrik Backmant juttatta eszembe.
4/5
