A legnagyobb showman
Nem kell minden filmnek megváltani a világot, néha elég az is, ha szórakoztat.
Egekben az ingerküszöb, elvárjuk, hogy a mai filmek legyenek borzasztóan látványosak és/vagy a történetük, mondanivalójuk is bővelkedjen fordulatokban és mélységben. Ez a kis szösszenet az előbbit egyértelműen, a másodikat kicsit szájbarágósan, de megugorja.
A sztori a banálisan egyszerű és népmesei klasszikus: szegénylegényt az ág is húzza, de végül elnyeri a királykisasszony kezét, történnek bonyodalmak, a gazdagok mégsem olyan jók, úgyhogy igazából mégiscsak az eredetileg is barátnak tartott szörnyszülöttek állnak ki szegénylegény mellett. Csipetnyi újítás Zac Efron karaktere, a meghasonlott kékvérű, aki persze szintén ugyanott, a cirkuszban találtja meg az élet sava-borsát (és a szerelmet).
Nos, aki nem szereti a Disney-rajzfilmeket, amikben a cuki őzikék és gyönyörű hercegkisasszonyok indokolt és indokolatlan pillanatokban spontán dalra fakadnak, az ne kezdjen bele, Hugh Jackmannek egy kocsmában ugyanilyen furán áll a táncika, akit viszont minden zenés-táncos film megvesz kilóra, az mindenképpen adjon neki egy esélyt. Én is utóbbiak táborát gazdagítom, így nem volt elvesztegetett ez a 105 perc, de senki ne számítson La La Land vagy Grease féle "addig hallgatom, amíg már a szomszéd is utálja" típusú élményre.
A képi világ lenyűgöző, tényleg mintha egy álomból lépett volna ki, Zendayába kis híján én is beleszerettem az ominózus első találkozás pillanatában, a zenék rendben vannak, a kis szörnyszülöttek szimpatikusak és a gazdagok unszimpatikusak, de elég sekélyek ezek az érzelmek.
Összefoglalva: a négy főszereplő és a műfaj elviszi a hátán, abszolút jó kis limonádé, maradandó károsodást nem okoz.
4/5
